DR. FAZEKAS ÁGNES*
Polgári dalos mozgalom Magyarországon a 19. században
5. rész
Dalárünnepélyek
Az 1878-as pécsi találkozó meghiúsulása után, immár másodszor, Kolozsvár rendezte az ünnepségeket 1880-ban. A nagy költségekkel járó díszhangversenyt a kolozsváriak le akarták mondani, de Ábrányi ragaszkodott az előadáshoz. A botrány sajnos itt sem maradt el. Az egyletek vezetői az egyesület vezetőkarnagyát, Huber Károlyt nem választották be a zsűribe, ezért ő azonnal beadta lemondását. Csak Erkel Ferenc személyes közbelépésének lehetett köszönni, hogy Huber egyáltalán Kolozsvárott maradt.
Az
1880-as évek elejére az egyesület pénzügyi helyzete ismét megromlott. Az
országos ünnepség rendezési költségei megnőttek és a sokasodó kiadások
felborították az amúgy is ingatag költségvetést. Ábrányi keserűen jegyezte
meg: „bizonyos üzleti szellem kezdett
túlsúlyra emelkedni” (id. Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület
negyedszázados története)
Az 1882-es debreceni találkozó felhívása már egy új zenei lap, a Zenészeti Közlöny hasábjain jelent meg. (A lap később beolvadt a Harmónia című folyóiratba.) 42 együttes jelezte részvételét az ünnepélyen és közülük 16 kórus versenyzett. A tizenegy tagú zsűri főként budapesti muzsikusokból állt és ítéletüket nem mindenki fogadta szívesen. Mindezen gondok ellenére a debreceni versenyen számos kitűnő együttes szerepelt. Az első, második és harmadik díjakat eltörölték; helyette arany, ezüst, illetve bronz díszoklevéllel jutalmazták a kórusokat. Így több együttes teljesítményét tudták elismerni. Szintén a debreceni verseny eredménye volt a háromkategóriás verseny létrehozása, amely Huber Károly nevéhez fűződik. Az első kategóriában csak azok az egyletek vehettek részt, akik már nyertek első díjat. A kategóriákat a miskolci találkozót követően (1884) eltörölték és visszatértek a pontozásos rendszerhez.
Az 1884-es év kiemelkedő eseménye volt az a pályázat, amelyet a Király-himnusz megírására írtak ki. Az első alkalommal 140 pályamű érkezett, de a bizottság egyet sem talált elég jónak a 300 arany elnyerésére. A második pályázaton 130 pályamű vett részt, de ezek között sem találtak értékes darabot. Végül Liszt Ferencet kérték fel, hogy Ábrányi szövegére írjon egy kórusművet, melyet a készülő Operaház megnyitóján adnának elő, de a darab előadása végül nem valósult meg. Később – a pályázattól függetlenül – rengeteg Király-himnusz született.
Az
1886-ban Pécsett rendezték a dalos-találkozót, amikor a fennállásának
negyedszázados jubileumát ünneplő Pécsi Dalárda került a középpontba. Az
ünnepségen 57 dalegylet vett részt, közülük tizenheten versenyeztek. „Az ünnepély fénye oly intenziv
volt, hogy még a közgyülési felzaklató incidensek sem
voltak képesek azt legkevésbé alterálni”. Sokan ott értesültek Liszt
haláláról, „s bár sajogtak a szivek a pótolhatatlan veszteség felett, de az élet
kötelességei felülmaradtak a halál gyászleplén”. (id. Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar
Daláregyesület negyedszázados története) A
következő évben ismét két kiváló egyéniségét, Engeszer
Mátyást és Huber Károlyt veszítette el a magyar dalárügy. Haláluk után
pénztárnokul dr. Hubay Károlyt, országos karnagynak pedig Hubay Jenőt
(mindketten Huber Károly fiai) választották.
A pécsi találkozót követően Szegeden rendeztek újra dalárünnepélyt. Ekkor a szokásos két év helyett három év szünetet tartottak. Éles ellentétek, széthúzás és rengeteg vita jellemezte ezt az időszakot, amelyhez az OMDE zavaros pénzügyei is hozzájárultak. Ennek következtében a tervezett versenyre csak 5 kórus jelentkezett (1888), ezért a verseny időpontját áttolták a következő évre. A viharos áramlatok elcsendesülésével, 1889 augusztusában rendezték a kilencedik Országos Dalárünnepélyt Szegeden. Bartay Ede, az OMDE elnöke már februárban megjelentette felhívását az országos találkozóra és a Ságh József által szerkesztett Zenelap is kivette részét a szervezésből.
1889-ben, Szegeden vezették be először a titkos pontozásos versenyt. A pontszámok 1-5-ig terjedtek és a „tisztaság, szabatos hanghordozás, megmaradás a tonalitásban, öntudatos felfogás és művészi árnyalás” voltak az értékelés szempontjai. „A mely egylet eszerint a legmagasabb számegységet kapta mind a két versenyben, az lett az első. … Hát ennél abszurdumabb művészeti jüry-itélés még nem volt a világon.” (id. Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története) Az első titkos szavazás váratlan eredményeket hozott. A pontozásos rendszer miatt közismert kórusok kerültek ismeretlen dalárdák mögé és ez komoly sértődéseket okozott. A cél az igazságosabb rendszer lett volna, ezzel szemben pártoskodó ítéletek születtek. A közgyűlésén ismét heves vita robbant ki, amely a teljes elnökség lemondásához vezetett. Bartay Ede helyett Lung György lépett az elnöki tisztségbe, Siposs Antal alelnöki, Erney József pedig titkári megbízást kapott. Országos karnagynak Erkel Sándort választották.
Erkel Sándor (1846-1900)
Az Országos Magyar Daláregyesület 25. évfordulóját 1892-ben ünnepelték Budapesten. Az ünnepség ismét hatalmas külsőségek között zajlott le. Erre az alkalomra jelent meg Ábrányi Kornél Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története című könyve.
A következő találkozóra 1894-ben Fiúméban került sor. Ábrányi a Magyar Dal és Zeneközlönyben így emlékezett meg a fiumei találkozóról. „Kivételesen nagy mérvben sorakoztak ott a hazai dalegyletek s az ott töltött fényes napokra minden magyar dalár csak szive melegével gondolhat vissza”.
Az
1896-os budapesti Országos Dalárünnepélyt összekötötték a Millenniumi
Ünnepségekkel és a felhívás már az új zenei lapban, a Magyar Dal és
Zeneközlönyben jelent meg. Lung György szenvedélyes
szavai szinte a nacionalizmus határát súrolták. „A magyar dalárokra és elsősorban pedig az országos magyar
daláregyesület tagegyleteire hárul az az erkölcsi és hazafiui
kötelesség, hogy felgyujtsák a magyar dal
csillagfényét, hogy szárnyat adjanak neki, mely elvigye őt a világ minden
tájára, hirdetve a magyar géniuszt.” (Magyar Dal és Zeneközlöny 1896)
A Millenniumi Országos Dalünnepélyre 26 dalegylet jelentkezett, és az összpróbákat Erkel Sándor vezette. A hangverseny sikere érdekében két próbát is tartottak, külön a vidéki és külön a fővárosi egyletek részére. Sajnos már a verseny első napján komoly fennakadást okozott az, hogy a dalünnepélyre megígért csarnok foglalt volt, így a dalosok csak negyed órával a fellépés előtt juthattak be az előadás helyszínére. Az OMDE vezetősége méltán érezte magát mellőzöttnek, ráadásul a kiállítás igazgatója sem fogadta őket. A hangversenyek ennek ellenére jól sikerültek. A Magyar Dal és Zeneközlöny számtalan írása foglalkozott a millenniumi ünnepségekkel, méltatva a magyar dalárügyet. „Az ezredéves országos dalünnepély oly fényesen sikerült, mint eddig egy ünnepély sem. Kitettek magukért a közreműködők, kitett magáért a közönség.”
A nagyszerű teljesítményről azonban már csak az újságok írtak elismerő cikkeket. A fényes külsőségek mögött ott voltak a bomlás jelei. A fővárosi dalegyletek egyszerűen nem vettek részt a programokon, sem a találkozókon sem pedig a közös vacsorákon. Néhányan ugyan jelezték részvételüket, ám az előadásokról elmaradtak. Hihetetlen közönyösség jellemezte a fővárosi kórusokat. „Az ünnepély rendezésének minden gondját, a központ vállalta magára s így a házi dalárdáknak egyéb dolguk sem akadt volna, mint adni a kedves házigazdát. Még erre sem vállalkoztak.” (Magyar Dal és Zeneközlöny, 1896)
A
Millenniumi Dalárünnepély teljesen felemésztette az OMDE maradék pénzét. Az
egyesület pénztárnokának, Goll Jánosnak szinte
valamennyi írása e szavakkal végződött: „Tisztelettel felkérjük a hátralékos dalegyleteket, hogy a tagdíjat
most már mielőbb fizessék be.” (Magyar Dal és Zeneközlöny, 1895.) Erney József, az OMDE titkára is hosszasan érvelt a pontos
tagdíjbefizetése mellett. „Az egyesület
mostani vezetősége a régi adósságokat legnagyobb részben kifizette, de
mindnyájan tudjuk, hogy az utolsó dalárünnepélyek sem végződtek anyagi
eredményekkel, és így mostan régi adósságok helyett újak terhelnek. Ez így nem
mehet tovább. Mindnyájunk óhajtása az Országos Magyar Dalár-Egyesület
további fennállása, mindnyájunk feladata azt támogatással erkölcsileg és
anyagilag is biztosítani, mindnyájunk kötelessége teljes erővel és áldozatkészséggel
odahatni, hogy az Országos Magyar Dalár-Egyesület
anyagilag is életképessé tétessék. Ha hozzájárulunk mindnyájan, egyre kevesebb
teher nehezedik az egyesített erő azonban biztosan czélhoz
fog vezetni. (Magyar Dal és Zeneközlöny, 1896.)
A millenniumi ünnepségeket követően az I. világháborúig a következő városok adtak otthont a magyar dalárünnepélyeknek: Arad 1898, Kassa 1901, Temesvár 1903, Szombathely 1905, Eger 1907, Kecskemét 1909, Budapest 1911 és Kolozsvár 1914.
A 20. század eleje már nem sok újdonságot hozott a magyar daláregyesületek életében. Az országos dalárünnepélyek tovább folytatódtak, és ami változás történt, az is csak visszalépés volt. A versenyekre gyakran 60-70 kórus nevezett be és a hatalmas tömeg mozgatása komoly gondot okozott a szervezőknek. A Magyar Dal és Zeneközlöny vasúti menetrendeket, térképeket közölt; a programok percről-percre tájékoztatták a dalegyleteket, hogy kinek, mikor, hol kell lennie. Hasznos tanácsokkal látták el a dalosokat, hogy mit vigyenek magukkal az útra. A kidolgozott és pontos napirendek elvesztek a részletekben, a szakmai kérdések pedig teljesen háttérbe szorultak. A kórusok felkészületlenül jelentek meg a próbákon, a közös darabokat sokan alig tudták, vagy meg sem tanulták. Néhány számot eleve le kellett venni a műsorról, mert azt kórusok el sem tudták énekelni. Megoldásként az egyes dalegyleteknek külön próbát tartottak, hogy a műveket ők is megtanulhassák, aki pedig végképp nem volt képes elsajátítani a darabokat, az nem vehetett részt a fellépésen.
A dalárok többsége nem, vagy csak alig tudott kottát olvasni, ezért a legjobb egyletek részére kottaolvasási versenyt rendeztek. Az első díjra csak az a kórus jelentkezhetett, aki egy új, a verseny helyszínén készült kórusművet egy nap alatt megtanult. A Magyar Dal és Zeneközlöny számtalan írása foglalkozott a dalárdák gyenge teljesítményével. A Zeneközlöny „Száll a kórus” azaz a „lecsúsznak a kórusok” című cikksorozata heteken keresztül foglalkozott a dalegyletek bizonytalan intonációjával. A karnagyok a megoldást az iskolai énekoktatás fejlesztésében látták.
Az ünnepségek csillogása mögött egyre szaporodtak a gondok és ezek közül talán a legnagyobb problémát a nemzetiségi kórusok megjelenése okozta. Az 1898-as közgyűlésen Ábrányi így fogalmazott: „A nemzetiségeket, oláht, szerbet, tótot sohasem fogjuk magunkhoz vonni, ez hiú ábránd marad, mert e nemzetiségek sohasem fognak a magyar dalszövetségbe beleolvadni.” (Magyar Dal és Zeneközlöny, 1898.) Bár az OMDE érezte, hogy a nemzetiségi kórusok fontos szerepet tölthetnének be a magyar daláregyesületben, mégsem voltak képesek befogadni őket. A hibát természetesen nem magukban, hanem a más nemzetiségű dalárdákban látták, kiknek céljuk, a saját kultúrájuk ápolása volt.
Az OMDE egysége kezdett felbomlani. A 20. század elejére a nagyobb egyletek önállósodtak és az ország különböző területein önálló dalosszövetségeket hoztak létre. Ezt követően a régiók rendszeresen szerveztek kórustalálkozókat. A vezetőség nem örült ezeknek a találkozóknak, mert úgy érezték, hogy az megbontja az OMDE egységét. Pedig éppen egy ilyen dalárünnepélyen történt meg az az áttörés, amikor 1899-ben, Komáromban fellépett két vegyeskar.
(Forrás: id. Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története, id. Ábrányi Kornél: Életem és emlékeim)
(A kép forrása: internet)