Két évforduló között

Szirányi János: Egy nagyformátumú muzsikus a 20. században - Wehner Tibor emlékezete

A Gramofon Könyvek sorozatában a Zongorabillentyűk (Thomán István, Szalay Stefánia és Böszörményi-Nagy Béla emlékezete) című kötet Szirányi Gábor munkája. A folytatás, a Zongorabillentyűk 2. című kötet két tanulmányának szerzője a két testvér: Gábor Keéri-Szántó Imre, János pedig Wehner Tibor alakjának állít emléket.

Gábor a Zeneakadémia könyvtárosaként kóstolt bele a publikálásba, majd könyvtári és levéltári kutatómunkában örömét lelve, rátalált „nagy” témájára. A Zeneakadémia egy-egy, leginkább csupán nagy névként számon tartott zongoraművész-tanárára irányította az érdeklődés reflektorát, életük-munkásságuk gazdagon adatolt történetével. Mindezek a munkák – akarva-akaratlanul is – előtanulmányok az igazi szívügyre: a Szirányi-szülők életrajzának, pályaképének maradandó értékű dokumentálásához.

Keéri-Szántó Imre kulcsfigura ebben a nagy projektben, Stanzel (Szirányi) Jánosnak és Fischer Gabriellának egyaránt tanára volt a Zeneakadémián. Csakúgy, mint Wehner Tibornak. Az egykori diáktársak közötti kapcsolat nem ért véget a zeneakadémiai évekkel, hanem szinte generációsan továbböröklődött. Mind több szál fonódott össze – amelyek között vezérfonál-jelleg jutott Szirányi Jánosnak, aki gyermekkori Tibor bácsijában később zeneakadémiai zongora főtárgy-tanárát tisztelhette. Az egykori diáknak nem minden előzmény nélkül jutott a krónikás szerepe; noha régóta foglalkoztatta ilyesfajta munka megírásának gondolata, ehhez kétségkívül nagy lökést adott az az esemény, hogy őt kérték fel visszaemlékezésre 2008. november 28-án. Hogy mi volt akkor? Még a fővárosi zenei élet eseményeit többé-kevésbé követni szándékozók közül is sokan csupán a könyv megjelenésekor (2015-ben) értesültek arról, hogy Szabóné Hegedűs Márta, Wehner Tibor egykori magántanítványa, a Józsefvárosi Zeneiskola tanárától származott a Wehner Tibor születésének közelgő 90. évfordulója alkalmából hangversenyt rendezzenek, és egyúttal sor kerüljön emlékszoba-avatásra is. A megvalósításban egy másik Wehner-növendék, Lechnitzky Erzsébet jeleskedett, lányával, Szatmári Évával. Szirányi János, aki a ’60-as években volt Wehner-növendék, hamar felismerte az esemény jelentőségét, így az anekdotázó visszaemlékezés helyett esszévé formálta fontosnak tartott gondolatait. Ezzel kezdődik a kötetbeli életrajz, amely – hála az együttműködő, a dokumentumokat készségesen a szerző rendelkezésére bocsátó családtagoknak – adatokkal gazdagon dokumentált, mindamellett olvasmányos, ráadásul finom érzékkel egyszersmind korképet is ad.

A két nagylélegzetű emlékező tanulmány akár külön is megjelenhetett volna – de az együttes megjelentetés gyakorlati haszna nyilvánvaló. Hosszabb történeti korszakot tud áttekinteni ily módon az olvasó, s eközben fogékonyabbá, empatikusabbá válik, már-már beleélve magát egy-egy sorsdöntő pillanatba, átérezve kisebb-nagyobb sikerek és mellőzések érzelmi holdudvarát, amely óhatatlanul is hatással van a művészi teljesítményre.

2015-ben jelent meg a könyv, ha „apropót” keresnénk, legfeljebb Keéri-Szántó halálának 75. évfordulója kínálkozna. Ennél valószínűbb a praktikus ok; számított az elkészült munkára a Gramofon Könyvek felelős kiadója, Retkes Attila (úgy is, mint Retkes Attila Kulturális Értékteremtő Kft.).

Wehner Tibor egykori növendékei közül még szép számmal vannak az élők sorában – az „unokatanítványok” száma szinte követhetetlen, s a zenei családfa további leágazásai is. Más kérdés, vajon az alsófokú oktatásban részt vevő zongoratanároknak van-e alkalmuk kis növendékeikkel ilyesfajta, már-már előadóművészet-történeti ismeretanyagot (akár csak információ szintjén is) átadni. Előfordulhat, hogy muzsikussá lesz valaki anélkül, hogy akár csak pillanatnyilag, vagy esetenként érdeklődne tanárai zenei családfája iránt. Komolyan kell számolni ezzel a történeti „feledékenységgel”, annál is inkább, mivel Wehner-felvételhez jutni napjainkban szinte reménytelen vállalkozásnak tűnik. S ha valakinek sikerül is találnia, egy-egy felvétel aligha reprezentálhatja az előadóművészi attitűdöt és pályát. Maradt tehát korábban pusztán a név és néhány lexikális adat (a sors groteszk fintora, hogy a precizitásra oly sokat adó művész életrajza korántsem hibátlan adatokat tartalmaz). Ezen a helyzeten sokat segít Szirányi János publikációja, s az idealista fejében esetleg az is megfordulhatott, hogy ezzel a könnyen hozzáférhető, terjesztésre mindenképp méltó anyaggal kezd majd valamit a média is…

2017. április 11-e: Wehner Tibor halálának 40. évfordulója szinte észrevétlenül múlt el.

Születésének centenáriumáig, 2018. december 3-ig még bő egy évünk van. Bárcsak megvalósulna az a kívánság, amelynek Szirányi János ama 2008. november 28-i alkalommal hangot adott (s amely olvasható a könyvben is!), miszerint a századik születésnapon „majd talán kézbe vehetjük egy hangfelvételekkel egybefűzött Wehner-emlékkönyv lapjait is”.

Fittler Katalin