Ez (nem) vénnek való
vidék*
interjú John Scofielddel
A világ egyik legjobb dzsesszgitárosa, az amerikai
John Scofield új, country-számokat feldolgozó
lemezére februárban két Grammy-szobrocskát kapott: a
legjobb instrumentális dzsesszalbum és a legjobb hangszeres dzsesszimprovizáció
díját. Európai turnéja előtt, melyen kvartettjével Budapestet is érintette
tavasszal, New Yorkban értük el telefonon.
hvg.hu: Pontosan emlékszem, hogy először 1989-ben
találkoztunk, az ön magyarországi bemutatkozó koncertjén, trióban játszott
Debrecenben, egy keleti nagyvárosban.
John Scofield: Debrecen… Úristen! Az nagyon régen volt.
hvg.hu: A Debreceni Dzsessznapokon lépett fel trióban.
J.C.: Igen-igen, arra emlékszem, hogy autóval
utaztunk oda, ami nagyon sokáig tartott.
hvg.hu: Akkor még nem volt másik nemzetközi
repülőterünk, csak a budapesti. De mondja, mennyire hasonlít az új lemeze,
a Country for Old Men az
előzőre, a Past Present
címűre, és mennyiben különbözik?
J.C.: Eléggé hasonlít a Past
Present-re, mert a számok többségét a dzsesszben
szokásos formának megfelelően adjuk elő. De eredetileg ezek country
szerzemények, amiket valamiféle dzsesszé alakítottunk át. A Past
Present-nek is ugyanez a felfogása, legalábbis ahogy
a ritmus, a szólók, a struktúrák következnek egymás után. Emiatt szokásos
dzsesszlemeznek lehet nevezni a Country for Old Men-t is. Néhány számot inkább countrysan is adtunk
elő, de remélhetően az improvizációk által kreatív dolgokkal tudtuk
megtölteni ezeket a formákat. A korábbi lemezen csak az én szerzeményeimet
játsszuk, az újon pedig csak country-western örökzöldeket dolgozunk fel.
hvg.hu: De különbözik két zenekarának felállása is: a
korábbi kvartettben Joe Lovano szaxofonozik.
J.C.: Így van, viszont mindkét lemezen Bill Stewart
dobol, aki fantasztikusan szvingel. Szerencsés vagyok, hogy ilyen régóta együtt
játszhatunk. Mélyen át tudja érezni a dalok ritmusát, és fantasztikus groove-ot ad nekik, ami lendületet ad a többi játékosnak,
be tud indítani bennünket, és ez nagyon ritka képesség. Az előző
lemezen viszont ott van Joe Lovano, tehát gitár és
szaxofon van az előtérben. A country-lemezen Larry
Goldings orgonál és zongorázik, mind a kettőn
játszik. Mind Joe, mind pedig Larry évtizedek óta a
zenésztársaim. Joe-val még a dzsesszakadémiára, a Berklee-re
is együtt jártunk, tizenéves korunkban ismerkedtünk meg. Larry
sem volt sokkal több, mint húsz, amikor vele először találkoztam. Azóta
kisebb nagyobb megszakításokkal rengeteget muzsikáltunk együtt, Larry nagy kedvencem a társak közül. Annyira jól megértette
és visszaadta, hogy a country anyagon mire gondoltam! Ugyanis ha egy bebop felfogású zongorista adná elő ezeket, bár
egyébként Larry így is tud játszani, akkor nem lett
volna benne ennyi affinitás ezekhez a régi country számokhoz, de Larry ezeket is nagy beleérzéssel játszotta, és így is
tudott belőlük olyan dzsesszt csinálni, mint amilyet elképzeltem. Szóval a
két lemez eltér egymástól, de azért mind a kettő én vagyok.
hvg.hu: Meg kell mondjam,
hogy ez előtt a lemez előtt nem tudtam, hogy tetszik nekem a country
zene. A dallamok szépsége és a zene mélysége meglepett.
J.C.: Megértem. Tudja, én is azt hiszem, hogy a
country zenében ritkán történnek igazán izgalmas dolgok, de a gyökerei ugyanígy
az autentikus folk-zenébe vezetnek, mint bármilyen
népzenénél, évszázados mélységekbe, időtlen dallamokhoz. Az amerikai
népzene nagyon lélekkel teli zene, ezt szeretem benne a leginkább.
hvg.hu: Talán ennek is köszönhető, hogy a legjobb szóló
Grammy díját is megnyerte februárban ennek a lemeznek
az I’m So Lonesome I Could Cry című számával, a
legjobb lemez díja mellé.
J.C.: Nagyon meglepődtem, amikor megtudtam,
hogy nyertem idén. Kész voltam… de ezt nem azért mondom, mert nem becsülöm
igazán ezt a lemezt. Csak hát az ilyen díjaknál olyan sok minden múlik a
véletlenen, hogy kivel kerül az ember egy kategóriába, mennyire ismerik az
ember nevét, és a többi. Nem is számítottam rá, hogy nyerhetek, de nagyon
boldog voltam, hogy megkaptam. Az ilyen díjaknak az a jelentősége, hogy a
normális emberek is hallanak róla. A postás, meg az utcaseprő. Nekünk,
akik benne élünk a dzsesszben, óriási dolog, de ők legfeljebb csak
ilyenkor hallanak róla. És akkor persze rögtön azt hiszik az emberről,
hogy nagyon gazdag lett, és több pénzt kérnek...
hvg.hu: Most fiatal zenekari tagokkal indul turnéra. Más
lesz ettől az anyag, mint amikor Steve Swallow
vagy Joe Lovano állnak Ön mellett?
J.C.: Az anyag nem változik, mivel régóta játszom
nálam fiatalabb muzsikusokkal. A billentyűs most nem Larry
Golding lesz, hanem Sullivan Fortner, egy óriási
fiatal tehetség, New Orleansből. Vicente Archer, a
bőgősünk is vagy 25 évvel fiatalabb nálam… Hozzászoktam, hogy
fiatalabbakkal játszom. Mindannyiunk élete a zene, és ilyenkor már semmi
jelentősége nem lesz annak, hogy ki hány éves. Amikor leülünk egymással
dumálni, négy dzsesszmániás, akkor egyfolytában csak a zenéről van szó.
hvg.hu: Az életkorra finom iróniával a lemez címe is utal.
J.C.: Tudja, egyszer a feleségemnek, Susannak mondtam, hogy country lemezt akarok csinálni. Erre
rávágta, hogy country for old men.
Hiszen mindenki emlékszik a Coen fivérek filmjére: No Country for Old Men (Nem vénnek való vidék). Ezen nagyot nevettünk akkor,
de ehhez még egy másik jelentés is hozzáadódik. Néha, amikor kinézek a
közönségbe, azt látom, hogy főleg férfiak ülnek ott, akik igazán mélyen
érdeklődnek a zene iránt, és bizony, nagy részük idősebb, sok
közöttük az ősz hajú. Néha elhozzák a feleségüket is, akik úgy
gondolkodnak, hogy „Na jó, elmegyek, meghallgatom a
kedvéért!” Úgyhogy ennek azért a közönségre nézve is volt ironikus éle.
hvg.hu: Miközben ön inkább a sikeres kisebbséghez tartozik,
mert még a dzsesszvilág legismertebb sztárjai sem tudják mindig megszólítani a
fiatalokat, önnek viszont ez sikerülni szokott. Erre az Überjam
című lemezének sikere is bizonyíték.
J.C.: Persze, nem csak öregek jönnek, hogyne. Ez
itt inkább kikerülhetetlen viccnek tűnt. Voltak is, akik figyelmeztettek,
hogy biztosan sokan félreértik majd ezt a viccet, nyilván így is történt. De
nem törődöm vele, mert szerintem jó poén volt. Valóban, mindig is
tudatosan gondoltam arra, hogy fontos a fiatal közönséget is elérni. És mindezt
azért, mert szeretem a kreatív zenei dolgokat, az újításokat a különböző
stílusokban, formációkban. Ugyan borzasztóan szeretem a bebopot,
sőt, valójában megrögzött bebop fanatikus
vagyok, és imádom a hagyományos dzsesszfelvételeket, de olyan hangzásban akarom
ezeket megszólaltatni, ami azért már eléggé más, mint ami 1960-ban volt új.
Erről szólt, méghozzá elég radikális felfogásban az Überjam
című lemezem, és végső soron a Country for
Old Men is ezt mondja. Megpróbáljuk a saját utunkat
megtalálni. Bár én sosem gondoltam azt, hogy minden zene új, hogy csak magában
állna előzmények nélkül, mert minden zenének reflektálnia kell a múltra. A
zene egyfajta nyelv. De ha megpróbálnék pont úgy játszani, mint mondjuk Wes Montgomery több mint ötven évvel ezelőtt, akkor
nagy bajban lennék. Miközben én teljesen odavagyok a játékáért.
hvg.hu: Most vett részt egy Jack deJohnette-tel
közös lemezfelvételen, min dolgozik még?
J.C.: Ez a projekt, a Hudson, Jack deJohnette-tel, John Medeski
billentyűssel és Larry Grenadier
bőgőssel ki fogja tölteni turnéval az év nagy részét, de folytatódnak
a Country for Old Men
fellépések is év végéig. Viszont még nem tudom, hogy mi lesz a következő
lemezem. Pedig sürgetnek már, hogy csináljak egy újat. De nekem nem
sürgős. Sokat koncertezem, igyekszem karbantartani a gitározásomat, és
mindezt nagyon élvezem.
hvg.hu: És újabban a tanítást is élvezi, nem olyan régóta
tanít, ugye?
J.C.: Igen, van egy szerződésem a New York
Universityvel, ahol nagyszerű dzsessz tanszék működik. Minden
szemeszterben tartok hét műhelyfoglalkozást a hallgatóknak, és ez mindig
nagyon izgalmas. Egy gitáregyüttest alakítottunk,
sokan vagyunk: hat gitáros, a ritmusszekció feladatait is gitárosok veszik át.
Az egyik tanár a tanszéken, Rich Shemaria
áthangszerelte az én számaimat erre az együttesre. Tanítok egy improvizációs
órát is az egyetemen, ami nagyon kötetlen, csak improvizálok a hallgatókkal.
Nincs kötött tematika, nem nagyon hiszek az improvizáció tanításakor a szigorú
módszerekben, szerintem ez intuíció kérdése. És van egy zenekar is, amelyikkel
az én számaimat játsszuk. Tegnap is tanítottam, és élveztem a fiatal
muzsikusokkal töltött időt, jól éreztük magunkat.
Zipernovszky Kornél
Kult HVG.HU (2017.
III.)
--
John
Scofield YouTube
felvételeiből: