Történet, hangszerelve
Zenés portré
műsor a Kossuth Rádióban, Vedres Csaba zeneszerzővel
riporter: Csűrös Csilla 2017. április 15. (Nagyszombat)
Vedres
Csaba
Riporter (R.): Szerintem azzal
fogom tudni a legjobban indulatba hozni, ha azt kérdezem, hogy komoly- vagy
könnyűzenész?
Vedres Csaba (V. Cs.):
/ nevet / Valóban
telitalálat ez a kérdés. Rengeteg problémát okoz a művészeti életben is,
és személy szerint nekem is, hogy sohasem tudták eldönteni, hogy amit alkotok,
az könnyű- vagy komolyzene, ennek megfelelően vagy nem olyan
koncerttermekbe, vagy nem olyan pályázatokhoz, nem olyan helyekre került, ahol
ez létezni tudott volna. Egyébként a mindennapokban miért ne használhatnánk, a
komolyzene és könnyűzene fogalmakat? Csak a hivatalos intézményekben, az
oktatásban, vagy ott, ahol komoly pénzekről döntenek, ott tartanám
fontosnak, hogy világosan meg tudjuk különböztetni egymástól a klasszikus
zenét, vagy a klasszikussá nemesedett modern zenét és a szórakoztató zenét.
Ezek tisztázása azért lenne nagyon-nagyon fontos, mert a könnyűzene és a
komolyzene egyaránt homályos fogalmak.
Az egyetlen olyan komoly tanulmány, amely ezzel elméleti szinten
foglalkozott, még a XX. század harmincas éveiben íródott. Nagyszerű munka!
Molnár Antal világosan megírja, hogy a könnyűzene valójában szórakoztató
zenét jelent. Hogyha elgondolkodunk azon, hogy hány olyan zenét nevezünk ma
könnyűnek, amely nem akar szórakoztatni, nem is úgy fogadják be, nem is
azzal a szándékkal írták, akkor kiderül, hogy mennyire veszélyes fogalom a
könnyűzene. De hangsúlyozom - mert olyan szörnyű, hogy ma már
mindenre kitalálnak valamit, hogy mit nem szabad mondani -, hogy nem a mindennapi életről beszélek.
R.: A saját zenéjét hogyan jellemezné?
V. Cs.: A célom az, hogy közönségbarát, művészi,
kortárs zenét írjak. Nagyon-nagyon fontosnak tartom a szabadságot. A
szabadosságot semmiképpen sem. A művészi szabadságot abban az értelemben…
szóval nagyon-nagyon irigylem azokat a szerzőket, akik még a
könnyűzene-komolyzene fogalompár kialakulása előtt alkottak. A zene
efféle kettéosztása a XIX. században alakult ki, előtte világi és egyházi
zene volt, azon belül nyilvánvalóan rengeteg árnyalattal. De a régi
szerzők írhattak világit és egyházit is. Lassus egyszerre komponálhatott
nagyon vidám madrigálokat és hihetetlen elmélyült Requiemet.
Emiatt senki nem szólta meg. Ma viszont, ha – mondjuk - húszéves korodban
valamiféle dologgal csak egy kicsit is ismertté válsz, nagyon hamar eldöntik,
hogy te könnyű- vagy komolyzenész vagy, és
az egyik skatulyából a másikba átmászni nagyon-nagyon nehéz feladat.
R.: Nem is nagyon jó, hogy a 21. században él és alkot Vedres
Csaba?
V. Cs.: Olyan szempontból nagyon
érdekes, hogy hányféle zenei stílussal lehet találkozni, és semmi sem idegen
tőlem, amiben sok ötletet hallok. Gyermekeim legnagyobb megdöbbenésére,
mert populáris zenét elég ritkán hallgatok, pl. Skryllexet
nagyon szeretem, hihetetlenül ötletes a zenéje. Természetesen benne van a
műfajára jellemző monotónia, ami nekem sokszor sok, de megéri, mert
olyan hangszíneket, olyan váratlan dolgokat, megoldásokat talál, amelyek meglepnek,
inspirálnak. De ugyanígy belefér a zenei világomba az egyik legkedvesebb
zeneszerzőm, Anton Webern, ez az igen nehezen befogadható dodekafon
komponista. Ez a két végpont.
Skrillex - ET - YouTube
R.: És a négy gyerek? Szeretik édesapjuk zenéjét?
V. Cs.: Igen, büszkén mondhatom, hogy
igen. Most kezdik egyre inkább érteni. Gyerekkorukban pl. a „Négyszögletű
kerek erdő” színpadi változatához írtam zenét, azt nagyon szerették
hallgatni. Akkor voltak altatóbb jellegű dolgok, meg zongoradarabok,
azokat is szerették. Most inkább azokat a zenéket fedezik fel, amelyeket a
vonósnégyessel, a Kairosz kvartettel csináltunk. Hú,
hát azt nagyon szeretik, s ez persze nagyon jó érzés.
R.: A legutolsó együttese…
V. Cs.: A gyakorlatban nem létezik.
Egyszerűen olyan szinten nem voltak felkérések. Megint a szokásos
probléma, könnyűzene vagy komolyzene. Tehát, amikor olyan helyekre
próbáltuk beajánlani, hogy azért higgyék már el, hogy egy zongoraötös
felállásban nem könnyűzenét csinálunk, ott merev elutasításra találtunk,
viszont ahol megpróbáltunk játszani ún. könnyűzenei
helyeken, ott az emberek szórakozni
szerettek volna, arra pedig ez teljesen alkalmatlan zene, és így a kettő
között belehullt a semmibe.
R.: Ez azért gyakran előfordult a pályafutásán, ugye?
V. Cs.: Nagyon, nagyon.
R.: Az After Crying
egy egészen új hangzás volt, egy mérföldkő, és akkor nem mondom, hogy a komoly-
vagy könnyűzenei: egyszerűen a magyar zenei palettán.
V. Cs.: Az After
Crying életmód volt. Hihetetlen mennyiségű zenét
hallgattunk, és a zenei szabadság volt az egyik jelmondatunk, a másik pedig egy
olyan fajta közönségbarát, kortárs művészi zenének a létrehozása, amely
eljuthat a fiatalokhoz.
R.: Nagy lázadó volt kamaszkorában.
V. Cs.: Igen. Én nagyon örülök, ha
egy kamasz a kamaszkorában lázad, és nem, mondjuk, negyvenévesen jön rá, hogy még nem volt lázadó.
1978-tól 82-ig…
R.: …volt a Madáchban gimnazista.
V. Cs.: Ez még masszívan a Kádár-kor.
Akkor a politika különösebben még nem foglalkoztatott, inkább a társadalmi
konvenciók. Tehát be lehetne-e rendezni ezt a világot másképpen? És erre
megvoltak a válaszaim. Nagyon szerettem a Beatrice-t, kiváló, kitűnő
rock zenekar volt, ma is élmény hallgatni az akkori felvételeket. Később a
hippi-ideológia vonzott: hogy hogyan lehetne felépíteni egy ilyen szeretetre
épülő világot, és mániákusan ismételgettem, hogy a kispolgár mindennek az
oka. Azóta már semmi bajom a kispolgárokkal, de akkor nagyon dühös voltam
rájuk. Mindezt azért nem lehetett könnyű kezelni. Édesapámmal egy-két éven
át nem volt igazán jó a kapcsolatom, aztán 17 éves koromra rájöttem, hogy
mennyi érték van benne, és hogy mennyit tanulhatok tőle. Ő is
énektanár volt. Az édesanyámnak pedig fantasztikusan toleráns és
béketűrő, megértő természete van, persze,
a hosszú hajnak ő sem örült.
R.: Magának is meg kell küzdenie a gyermekeivel? A legkisebb
V. Cs.: …21. És köztük van még egy 20
éves lányom is és egy 17 éves lányom. A 21 éves: Péter. Ő kollégista lett,
éppen abban az időszakban, amikor a nehezét a kollégista tanárának kellett
megvívnia szerintem… Amikor hazajött, nagyszerűen kijöttünk.
R.: És lányos apának lenni milyen?
V. Cs.: Izgalmas. Nehéz kiigazodni a
női lélek rejtelmeiben, nem mindig tudom igazán követni. Inkább az
érdekel, hogy mit tud egy apa ilyenkor tenni. Hogy mondjam ezt, hogy ne
hangozzék farizeusan? A külsőségek majd
elmúlnak, inkább az az érdekes, hogy van-e élő Isten-kapcsolatuk, vagy
nincs. Ez nagyon izgat. Melyek azok az igazán mély problémák, amelyek érdeklik
őket, tehát tulajdonképpen igyekszem velük elkészíteni a létező
legtöbb mélyinterjút. Leásni az alapokig, és ott megpróbálni egy-két kérdésre
válaszolni, hogy az hiteles legyen a számukra. A napi dolgaikban érzem, hogy nincs
meg hozzá az érzékem. Nem arra gondolok, hogy nem tudok olyan ajándékot venni
nekik, aminek ne örülnének, de például, hogy a kapcsolataikban mi működik,
mi nem? Megvan a véleményem, de a problémamegoldás módja az más, inkább így
fogalmaznám.
R.: Térjünk vissza akkor a kamasz lázadó Vedres Csabához! Azt, mondjuk, megértem, hogy nem a saját zenekarai a Madáchban, a
Denevérek vagy a Kálmán egy-egy számát akarta újrahallgatni, olyan zenét
játszottak.
V. Cs.: Lázadót.
R.: De miért nem King Crimsont, EmersonLake&Palmert,
Frank Zappát, akiket nagyon szeretett?
V. Cs.: Nagyon jogos a kérdés.
Rengeteget gondolkodtam, de a legkedvesebb számok igen hosszúak, másrészt nem
különösebben jókedvű zenék.
R.: Maga jókedvű?
V. Cs.: Most jó passzban vagyok,
köszönöm. Ez hullámzó. Tényleg örök igazság, hogy aki dudás akar lenni, pokolra
kell annak menni, egyszerűen ezeket a poklokat meg kell járni ahhoz, hogy
az ember hitelesen tudjon szólni.
R.: Ebben segít Beethoven?
V.Cs.: Beethoven-nek ez a darabja az op. 18-as sorozatból való. A
6 vonósnégyes közül a 4. I. tétele. Óriási élményem fűződik hozzá.
Zenei könyvtárban hallgattam meg életemben először, 19 vagy 20 éves
voltam, és tényleg azt hitték, hogy megőrültem. Annyit nevettem…
egyáltalán nem vicces zene, de csurgott a könnyem a röhögéstől. Nem azért,
mert kinevettem a művet, és nem azért, mert ez annyira végtelenül vidám
zene lenne, bár nagyon energikus, hanem azt mondtam, hogy ennyi ötlet egy ember
agyában nem létezik, hogy van. Egy olyan ötletkavalkád,
egy olyan folyamatos, szünetmentes sziporkázás, a karaktereknek annyi és
akkora változatossága, érzelmekkel való
folyamatos labdázgatás; most egy kicsit leviszlek ide, most fölviszlek oda,
most egy kicsit kényeztetlek, most egy kicsit szépen éneklek neked, most
egyszer csak azt mondom, bumm-bumm, és ahogy ezt a Bartók kvartett
kidomborította… úgyhogy ez életem legeslegnagyobb élményei közé tartozott,
utána egy éven át a Bartók kvartettel
ezt a 6 vonósnégyest hallgattam.
Beethoven
String Quartet Op. 18 No. 6 1st mvt. (5:55)
R.: Beethoven e műve miatt jelentkezett a Konzervatórium
zeneszerzés-szakára?
V. Cs.: Az Beethovennek egy másik
műve volt, a Karfantázia. Nagyon-nagyon különös darab, és van benne
valahol a közepe fele egy variációsorozat: annyira fantasztikus volt, hogy úgy
gondoltam, meg kell tanulnom, hogy ezt hogy csinálják. Felvételiztem az ELTE
magyar-történelem szakos tanárképző karára, és közben jelentkeztem a
Konzervatórium zeneszerzés szakára, fölvett Kocsár
Miklós tanár úr. Hát ezt bírtam egy darabig, aztán harmadikban már láttam, hogy
nem fog menni együtt a kettő, és akkor választottam a zenét.
R.: Nem bánta meg?
V. Cs.: Abban a korszakban a
magamfajta különutas értelmiségieknek voltak surranó pályáik:
figuráns, takarító munka, stb. Valamilyen szinten meg lehetett ezekből
élni, és azt gondoltam, hogy emellett zenélek.
Aztán jött, amit rendszerváltásnak nevezünk, és ezek a surranó pályák
gyakorlatilag megszűntek.
R.: Szabadúszóként?
V. Cs.: A felnőttkorom
legnagyobb részét így töltöttem.
R.: Zenészként meg pofozza az élet?
V. Cs.: Nem könnyű. Rövid ideig
kántor voltam Szentendrén, gyönyörű emlék, de emellé nem nagyon fért be
más. Aztán elköltöztünk Pécsre, majd folytattam a szabadúszást, majd
visszaköltöztünk Szentendrére, kántorhelyettes lettem
és azt nagyon élveztem. Otthon írtam a színházi zenéket és a többit, s ha
szükség volt rám, akkor kántorkodtam. Ennek is vége lett, beteg lettem.
Istennek legyen hála, most megint helyettes kántorként tevékenykedhetem
Budapesten, a Magyar Szentek Templomában. Nagyon hiányzott! Ez nem szakma, ez
hivatás. Nagyon szeretem. Fantasztikus missziós lehetőség, különösen a
temetések és a gyászmisék. Egy ilyen szituációban szépet adni, átélni, hitet
mutatni, nagyon-nagyon jó. Szentmisében pedig azt újra és újra átlelkesíteni,
gyönyörű hivatás.
R.: Milyen az Isten-kapcsolata, mennyire harmonikus, mennyire
vitatkozó?
V. Cs.: Mindig más. Itt is voltak
lázadó időszakok, „nem értelek Uram,” vitatkozó időszakok, és
nagyon-nagyon szép kegyelmi időszakok. Most hála Istennek, egy ideje ebben
vagyok, köszönöm!
R.: Deo Gratias.
Egy másik fontos mű az életében.
V. Cs.: Mindenképpen szerettem volna
egy másik eszményemet megmutatni; azt, amikor a zene a végtelenbe kalauzol. Ez
egy kánon. Rengeteget elmélkedtem erről. A Szentháromság titkának az egyik
legeslegizgalmasabb megközelítése a kánon. Képi hasonlattal: Andrej Rubljov a
Szentháromság ikont úgy fejezi ki, hogy igaz, hogy három különböző ruhájú
alak van, három különböző dolog van mögöttük, ill. tartanak a kezükben, de
ugyanaz az arc. A kánon ugye mindig ugyanaz a szólam, de eltérő
időben. Tehát, hogy egy az Isten, de mégis három személy, az valami
elképesztően izgalmas. Nyilvánvalóan a kánon sem képezi le a
Szentháromságot, mert azt mi soha nem fogjuk tudni megfejteni, odaát sem,
nemcsak itt. Ockeghemnek ebből a művéből
végtelen nyugalom és állandóság sugárzik, miközben belül mozog, mert szeretik
egymást ezek a szólamok. Egyszerre állandóság és a szeretetnek a mozgása,
hihetetlen dolog.
Felnőtt megtérő vagyok, 26 éves
koromban tértem meg a katolikus egyházba. Az a Varga László atya térített meg,
akit most májusban fognak fölszentelni püspökké Kaposváron. Neki végtelenül
hálás vagyok, ő a lelkiatyám. Marxista nevelést
kaptam. Nem értek egyet a marxizmussal, de az önmagán belül egy logikus
rendszer, tehát egy logikus rendszerről egy másik nagyon-nagyon szépen
felépített rendszert elfogadni, és feldolgozni, az sokkal könnyebb, mintha lila
köd gomolygott volna az agyamban. Amikor katona lettem, akkor azt láttam, hogy
a marxizmus nem működik, és egyszerűen semmilyen kérdésemre nem adott
választ. Ekkor elkezdtem keresgélni. Weöres Sándor: Teljesség felé c.
fantasztikus elmélkedés-gyűjteménye kapcsán volt egy olyan kegyelmi
pillanat, hogy onnantól tudtam: van Isten. Utána következett Chesterton, a maga fantasztikus paradoxonaival,
és onnantól azt mondtam – jellemző az ember nagyképűségére –, hát
most már tisztázni kéne ezt a dolgot a katolikus egyházzal. Hosszú lenne
elmesélni, hogyan jutottam el Varga Laci atyához Somogysámsonba. Ott több dolog
tisztázódott számomra, és rájöttem, hogy nem én teszek szívességet azzal, hogy
hajlandó vagyok foglalkozni a hitemmel.
R.: Miserere… magát lepte meg a
legjobban, hogy oratórium lett belőle…
V. Cs.: Miserere.
Van egy nagyon fontos közbülső állomás, a Csendzenék c. CD.
Vedres
Csaba & Gyermán Júlia - Consolatio
- YouTube
Erre
azokat a darabokat gyűjtöttem össze, amelyek, úgy gondoltam, hogy az Isten
csendjéből indultak ki. Ebben nagyon nagy segítségemre volt Gyermán Júlia, gyermekeim édesanyja, hiszen énekel és
hegedül is rajta, nagyon szépen, mint mindig. Amikor kijött ez a CD, akkor
éreztem, hogy jó lenne már egy nagyobb léptékű darabot írni. Passióban
gondolkoztam, aztán mikor megláttam Mel Gibson:
Passió c. filmjét, akkor azt mondtam, hogy művészileg olyan szinten van
átgondolva ez a film, hogy én erről a tervemről egyelőre
leteszek. Mert az most így eltörölne bennem mindent, óriási élmény volt. Aztán
eljutottam Dunabogdányba, ahol egy zongoradarab ciklust szerettem volna
befejezni. Erőlködtem vele két napig és a harmadik napon megtámadott az
50. zsoltár. Nem tudom másképp mondani, elkezdtem játszani. Nem vagyok
szentimentális zeneszerző alkat egyáltalán. Csak bőgtem, bőgtem, és mondtam: Miserere,
miserere.
Vedres
Csaba: Miserere - ősbemutató - YouTube (4:57)
R.: Könny újra?
V. Cs.: Mivel ez egy hittanterem
volt, hála Istennek volt benne latin nyelvű Szentírás is, gyorsan
elővettem, de akkor még mindig azt hittem, hogy egy 7 vagy 8 perces
zsoltárfeldolgozás lesz belőle. Aztán kiderült, hogy nem. Hogy ez az út,
így, most nem járható. Egy lélegzettel, egy svunggal is meg lehet csinálni egy
darabot, de éreztem, hogy most ez valami nagy, nagyobb méretű, nagyobb
apparátusú. Ideális körülmények között komponáltam, tökéletes csendben,
nagyszerű környezetben, biciklizni is lehetett. Test, lélek, szellem,
mindegyik jól érezte magát, nagyon.
Hogy
miért éppen az 50. zsoltár? Azt csak a Jóisten tudja, hogy miért ezzel támadott
meg. Minden embernek van oka, hogy elmondja: könyörülj rajtam Istenem,
szerető jóságod szerint. Nekem is bőven volt rá okom. Az 50. zsoltár
egy kiemelkedően fontos zsoltár, a Katolikus Egyház minden péntek reggeli
dicséretben elmondja a zsolozsmában. Fantasztikusan szép. Egyszerre
kinyilatkoztatás, pszichológiai remekmű, mert a bűnbánatnak minden
regiszterét meg tudja szólaltatni, s közben egy fantasztikus művészi
alkotás.
R.: Nemcsak a bűnbánatnak, a bűnbocsánatnak is
kifejezője…
V. Cs.: Igen, de amíg odáig eljutunk,
hogy „Isten előtt legszebb áldozat a megtört lélek”, addig nagyon komoly
viharokon kell átmenni. Azért tartott hét évig a komponálás, mert végig meg
akartam maradni abban a belső csendben, amiben ezt a darabot írtam. Előfordult
egy-két elkeseredett pillanatomban, hogy úgy éreztem: ez a zene most nem
elkeseredett, mert azt szabad, nem is lázadó, azt is szabad, nem is vitatkozó,
nem is kételkedő, ezt is mind szabad, ilyen is van a zsoltárokban - hanem gonosz. Ekkor mentés nélkül kikapcsoltam a
szintetizátort: szia, menjél, nem kellesz! Úgy
képzelje el, hogy naponta két sort tudtam megcsinálni belőle. De mindezt
úgy, hogy sok imádság, segítségkérés kellett hozzá, hogy az a lelki nyugalom,
amelyben írom, végig kitartson. Mert az ember nagyon- nagyon könnyen elcsábul:
„gyerünk, egy nagy svunggal akár nyolc-tíz sort is megírhatunk!”, de mindig, amikor megéreztem, hogy megérint a
nyugtalanságnak a szele, akkor azt mondtam, nem. Mindez nem azt jelenti, hogy
egy csupa lassú tételből álló, rettenetesen unalmas darabot írtam,
legalábbis remélem, hogy nem. Nem, szó sincs erről, nagyon sok dinamika
benne, mint ahogy a lelki békés emberekben is. A legdrámaibb
rész a „ments meg a vérontástól, Isten!” a IV. tételben. Az V. tételben azonban az angyalok kórusát
képviseli a gyermekkar és ők éneklik a dicsőítést is: Dicsőség
az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és
mindörökké. Ámen. Az alattuk hallatszó felnőtt kórus, amelyik itt van
lent, pedig visszaidézi: Miserere, miserere! Könyörülj, könyörülj!
Azt gondolom egyébként, hogy a művészek
elég sokat tudnak az irgalomról, mivel igencsak rászorulnak. Nem véletlen, hogy
nagyon kevés művész-szentje van a Katolikus Egyháznak, és ez nem a
Katolikus Egyház hibája.
R.: Menny és pokol egyszerre van jelen az életükben?
V. Cs.: Nagyon szélsőségesen
élünk meg mindent.
R.: De a remény is ugyanúgy mindenütt benne van a Miserere-ben, mint a fájdalom.
V. Cs.: Nagyon fontos volt a
számomra, hogy olyan darabot írjak, amelyik reményt sugároz. Most már az
Újszövetségben élünk: a 6. tétel szövege evangéliumi szövegekből lett
összerakva.
R.: A bűn és a feloldozás?
V. Cs.: Igen. Gyakorlatilag az
első öt tételben a záró dicsőítésig végigmegy a teljes zsoltárszöveg
és a 6. tétel szövege az, hogy „Megbocsátattak bűneid, eredj, és ne
vétkezz többet, menj békével!” Nem szerettem volna egy olyan darabot írni, ahol
folyamatosan a szakállunkat tépdessük, meg a ruhánkat szaggatjuk, ez is nagyon
fontos. Már meg vagyunk váltva, már van bűnbocsánat, már van remény, már
biztos remény van. Fantasztikus dolog a gyónásnak a lehetősége, az mindig
egy óriási katarzis.
R.: Ez a mű egy kicsit az is akkor?
V. Cs.: Igen, igen.
Nagyon sokáig nem értettem. Karinthynak volt az a kedvenc mondása
Ibsentől, hogy „írni annyit jelent, mint ítélőszéket tartani önmagunk
fölött”. Karinthy óriási kedvencem, elfogadtam, de nem értettem: most már értem
egy ilyen Miserere után, hogy mit jelent ez.
R.: Mit érez, amikor meghallja?
V. Cs.: Az ősbemutató nagyon
szépen sikerült, öröm, öröm, annyira ritka, hogy egy
ekkora apparátus meg tud szólalni. Nagyon boldog voltam, amikor olyan
véleményekkel találkoztam, hogy „ez nem zene volt, hanem inkább ima”, vagy,
hogy „végig tudtam imádkozni”. Furcsa módon azok közül értik a legkevesebben
ezt a darabot, akiknek nagyon szakmai a fülük és a szívük. Ha a fülük, az nem
baj, ha a szívük, az baj. Mert akkor ők azt fogják hallani, hogy ezt már
Monteverdi megírta, ezt meg Gesualdo, ezt meg Mozart,
ez meg itt rumba, ez meg itt rockzene, az meg valami beethovenes
izé…
R.: Ja, mert, hogy van benne
gregorián, barokk, reneszánsz, jazz…
V. Cs.: Igen. Azon gondolkodom, hogy
milyen nem létező stílus-tisztaságot védünk egy olyan korban, amelyben egy
mai zeneszerzőnek alap életélménye, hogy
akár egy híradónál, vagy reklám-blokknál hányféle stílusú, közegű,
kultúrájú zene szólal meg, vagy akár az utcán, vagy különböző éttermekben
mi szól a fejhallgatókból vagy a taxi-rádióból.
Ez egy alapélmény, és az oktatásunk is hatalmas zenetörténeti anyagot
tár elénk: ilyen és ilyen zenék voltak annakidején.
R.: Visszatérő motívum a szabadság, ugyanakkor az
Isten-kapcsolat egyfajta kötöttséget is jelent, nem? Vagy a választás
szabadságát? Ez is benne van a darabjában?
V. Cs.: Hú, megvan a válasz bennem,
csak nagyon- nagyon nehéz jól megfogalmazni. Harmincvalahány éves voltam,
amikor kaptam egy olyan hívást, hogy add nekem, add át nekem a zenédet. Nagyon
rosszkedvű lettem tőle. Egyáltalán nem örültem neki, pedig nem volt
ott a hitemmel semmi probléma, meg az Isten-kapcsolat is jó volt, hiszen éppen
azért hallottam a szavát. Elképzeltem, hogy lesz belőlem egy olyan
besavanyodott valaki, aki azután nem írhat többé vidám zenéket - és helyette
megkaptam az igazi szabadságot. Tehát pontosan ez a hívás jelentette azt, hogy
indulj ki belőlem, és ne foglalkozzál azzal, hogy mit mondanak, hogy
könnyű vagy nem könnyű, komoly vagy nem komoly, korszerű vagy
nem… ezek iszonyatosan kötik a zeneszerzőket. Nem, hanem azóta vagyok szabad. Korlát szavunk két dolgot jelent:
valamiben akadályoz, vagy egy olyan dolog, amire támaszkodom. Tehát a korlát az
fogódzó is, nemcsak akadály. Ugyanígy vagyok a zenével is, tehát add át a
zenédet nekem - ebben egyetlenegy korlát van: ne írjál olyan dolgot, ami rossz
az embereknek! De hát közben meg a szívembe is adta ezt a vágyat.
R.: A Jóisten.
V. Cs.: Ez a korlát, de azért jó
korlát. Ez fogódzó.
R:
Gyógyítani akar a zenéjével?
V. Cs.: a zene egyik legfontosabb
funkciójának ezt tartom. Szeretni, örömet szerezni, gyógyítani, vigasztalni, ez
a legeslegfontosabb. Nagyon fontos és nagyon szeretem a Cseh Lacinak a
mondását, amikor kérdezték tőle, hogy mire számít az olimpián, hányadik
lesz. Azt mondta, hogy „megpróbálom a legjobbat úszni, amit tudok, hogy ez mire
lesz elég, azt majd meglátjuk”. Könnyű útnak ezt nem nevezném. Ám mindent,
amiről álmodtam zeneszerzőként, azt megkaptam a Jóistentől, és
ezért nem tudok neki elég hálás lenni. A mindent tehát megkaptam: ez azt
jelenti, hogy amit tudtam, beleraktam, s hogy ez mire elég, azt majd meglátjuk.
R.: Nagyszombaton azért a Miserere-nek
valami egészen különleges akusztikája van, még a zeneszerző számára
is.
V. Cs.: Nem mondok azzal semmi újat,
hogy Ő könyörületben és irgalomban elment a legvégsőkig, mindent
megtett, amit megtehetett értünk.
R.: A Húsvét üzenete mit jelent a maga számára? Ez is bele
van fogalmazva a Miserere-be?
V. Cs.: Azt mondja a Szentírás, hogy ha Krisztus nem támadt
fel, akkor mindenkinél szerencsétlenebbek vagytok, illetve akkor mit ér a ti
hitetek, tehát anélkül akkor volna egy, a
világtörténelemben valaha élt legeslegszimpatikusabb, legvonzóbb ember, de
attól még úgy nem lenne perspektívánk.
Óriási örömet, óriási örömet jelent. Azt jelenti, hogy van perspektívám,
azt jelenti, hogy van miért élni, azt jelenti, hogy majd sok mindent meg fogok
tudni odaát. Nyilván én is vágyom olyan helyre, ahol nincs gyász,
könnyhullatás, fájdalom… és hát a találkozás, az milyen lesz? És milyen lesz,
amikor az Úr szolgál föl nekünk? Hiszen megmondta, hogy ezt fogja tenni.
Asztalhoz ültet minket, és ő fog nekünk fölszolgálni. Az milyen lesz?
Elképesztő lehet!
R.: Könnyen elérzékenyül? Mert néha, minta elkönnyesedett
volna a tekintete, amikor a Miserere-ről
beszélt. Szinte még most is…
V. Cs.: Ahogy az ősbemutató
létrejött, annak a tengernyi embernek a segítségével, jóindulatával, szeretetével,
arra nem tudok megrendülés nélkül gondolni, és mindenkinek nagyon köszönöm, aki
abban segített, hogy megírhattam, és aki abban, hogy előadhassuk.
R.: Csak a zenétől tud elérzékenyülni?
V. Cs.: Nem. Sőt a zenétől
a legkevésbé. Az irodalomtól inkább. Vagy az emberi jóság, az mindig nagyon
megrendít, fölzaklat.
R.: És a gonoszság?
V.Cs.: A
gonoszság feldühít. Az a döbbenetes, csak ezt az emberek nem tudják, hogy a
gonoszság sokkal unalmasabb, mint a jóság. Pénz, hiúság, gőg. Majdnem
mindig ugyanez van mögötte. Rengetegféle álarcot tud ölteni. De a jóság, hogy
az miből indul ki? Az, hogy valaki féltékeny lesz, vagy, hogy el akarja
venni a pénzemet, vagy át akar verni, ez nagyon fájdalmas, de unalmas.
R.: Maga viszont egy izgalmas ember…
V. Cs.: Nehéz ember vagyok, most már
egészen biztosan tudom.
R.: De izgalmas.
V. Cs.: Megköszönöm, ha ezt mondja…
Csűrös
Csilla ( Csűrös Csilla oldala )