ELHUNYT DEVICH JÁNOS
csellóművész, a
Zeneakadémia Kamarazene Tanszékének oktatója, professor emeritus
(1938-2017)
Dr.
Vígh Andrea és dr. Fülei Balázs emlékezése
Dr. Vigh Andrea, a Liszt Ferenc
Zeneművészeti Egyetem rektora:
"Tudja az ember, hogy az élet véges, és tudjuk
azt is, hogy minden halál felfoghatatlan. De vannak, akikről azt
gondoljuk, örökké élnek. Megrendülten és kimondhatatlan szomorúsággal búcsúzom Devich János Tanár Úrtól és nem elsősorban a
Zeneakadémia rektoraként, annak az intézménynek a vezetőjeként, amely
legendás tanáregyéniségét vesztette el. Egykori diákként és jelenlegi
kollégaként búcsúzom, hiszen több száz szerencsés zeneakadémista sorstársammal
egyetemben én is tőle kaptam azt az alapélményt, amely egy egész
zeneakadémista generáció számára éppen Devich tanár
úrnak köszönhetően vált evidenciává: hogy a kamarazene elementárisan
fontos. Devich tanár úr több mint harminc évig
tanított a Zeneakadémián, ahol maga is tanult , s
bárki, aki hozzá járt, ugyanolyan emlékeket őriz róla, mint jómagam.
Imádtuk az óráit, a precizitását, hogy mindig tökéletes eleganciával jelent
meg, hogy rendkívüli szaktudását képes volt személyes élményeinek elbeszélésébe
csomagolva számunkra is élményszerűvé tenni. Számára a kamarazene esetében
éppolyan fontos volt a hangszeres muzsikus, mint az adott zenedarab. Azok közé
a valóban legendás tanáregyéniségek közé tartozott, akik nem csupán a
tananyagot tanították, hanem a diákokat is, nem elsősorban ismereteket
adtak át, hanem szemléletet. Életszemléletét az egészséges életvitel, a lelki
kiegyensúlyozottság, a szeretni tudás képessége jellemezte. Hiányát semmi nem
pótolja, mégis, megnyugtatja az embert a tudat, hogy abban a vészterhes és
számos politikai viharral tűzdelt időszakban, amely osztályrészéül
jutott, képes volt valóban teljes és boldog életet élni. Amelybe egyaránt
belefért a koncertezés, a tanítás és a család. Nem mehetünk vele, de
szellemisége itt marad velünk, s nem tehetünk mást, mint hogy megpróbálunk
példát venni róla, őrizzük és továbbadjuk szellemi hagyatékát.
Kedves
Devich tanár úr, soha nem fogjuk elfelejteni!
Dr. Fülei
Balázs, a Kamarazene Tanszék vezetője:
"Másodéves voltam a Zeneakadémián. Már akkor is több felállásban játszottam kamarazenét, mégis elvállaltam egy újabbat. Mondták a többiek, hogy Devich János lesz a tanárunk. Bach Triószonátáját vittük órára, a Musikalisches Opferből. Pontosan emlékszem erre az első találkozásra: beléptünk a 23-as terembe, és úgy fogadott engem, az új hallgatót, mintha már régóta ismertük volna egymást. Mert ő tényleg mindenkit ismert a Zeneakadémián, mindenkinek figyelemmel követte a fejlődését, pályáját. Számomra nagyon inspiráló volt, hogy a mi szerdai óráink olyanok voltak, mint a házihangversenyek. Alig vártam, hogy a 23-asban eljátsszuk Devich tanár úrnak azt, amivel készültünk. Mindent végighallgatott, az első ütemtől az utolsóig, és éreztük, igazán ránk figyel. Talán nem is tudott róla, de személyiségével és odaadó figyelmével újabb és újabb attrakciókra ösztönzött minket. Ha valamelyik társunk nem tudott jönni órára, és kevesebben voltunk, akkor is tanultunk műveket, mert vágytunk rá, hogy játszhassunk neki. Bach gambaszonátáit, Beethoven és Brahms szonátáit egymás után vittük órára. Későbben zongoraötössel vettünk részt az óráin. Itt is a hiányzásoknak köszönhettem, hogy rengeteg brácsa-zongora darabot tanulhattunk meg. Átiratokat készítettem neki zongoradarabokból vonósnégyesre, duó formációkra. Sőt, ha történetesen csak egyedül mentem órára, hát úgy is meghallgatott Tanár úr, és szólókoncerteket játszhattam neki. Számomra ezek az alkalmak meghatározóak voltak. Színpad nélkül gyakorolhattam a színpadot egy kivételes műveltségű ember társaságában. Úgy sejtem, oly kiváló pedagógus volt, hogy tudhatta, nekem erre van szükségem. Igen, Tanár úr, nekem tényleg erre volt szükségem. Órái közben figyeltem, hogyan viszonyul kamaratársaimhoz, milyen instrukciókat ad nekik. Mindenkinél pontosan tudta, érezte, hogy miben kell fejlődnie. Volt egy visszatérő mondata, ami mindig csodát tett. Miután nem volt még megelégedve az eredménnyel, elmosolyodott, és ezt mondta: „Most pedig felejtsék el, amiről eddig beszéltem, játsszák el még egyszer, de most adják hozzá a tehetségüket”. És akkor egyszer csak megszületett az, amit kért. De ez már nem egy kérés teljesítése volt, hanem a mi saját megnyilatkozásunk.
Az egész Zeneakadémia sorsát szívén viselte. Minden fórumon, amin csak tudott részt vett, és megosztotta a tapasztalatait. Nagyon fontosak voltak számára a fiatalok. Ő maga is örökifjú volt, teli energiával, lendülettel. Úgy váltunk el pár hete a tanévkezdő értekezlet után, hogy amint túl lesz a műtéten, és megerősödik, már jön is vissza tanítani. Devich tanár úr, aki soha sehonnan sem késett el, hozzánk már nem fog visszaérkezni. De talán megérkezett egy olyan helyre, ahol együtt lehet legkedvesebb művészeivel, festőivel, zeneszerzőivel, költőivel, szeretteivel. Nyugodjék békében."
---
Devich János 1938-ban született Szegeden.
Középiskolai tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és
Gimnázium gordonka szakán végezte, Sebestyén Sándor tanítványaként. 1957 és
1962 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Friss Antal hallgatója
volt, majd 1963-ban a római Accademia de Santa Ceciliá-n Enrico Mainarditól
tanult.
1961-től 1975-ig a Magyar Állami Operaház zenekarának tagja, 1975-től
1985-ig szólamvezetője, 1985 és 1991 között az Országos Filharmónia
szólistája volt. 1966-tól 1997-ig a Sebestyén, későbbi nevén a Kodály
Vonósnégyes csellistájaként koncertezett világszerte.
1985 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, 2005 óta rektori
tanácsadója volt. Pályája során gyakran tartott mesterkurzusokat itthon és
külföldön.
Számos lemezfelvétel örökítette meg játékát, lemezre játszotta többek között
Haydn, Mozart, Schubert, Beethoven, Debussy, Ravel, Kodály, Dohnányi
vonósnégyeseit, számos zongora- és klarinétötöst, valamint kortárs magyar
zeneszerzők műveit.
2013 óta a Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti tagozatának rendes
tagja volt, Érdemes Művész, kitüntették Liszt-díjjal és Bartók-Pásztory
díjjal is.
Devich Jánost a Zeneakadémia saját halottjának tekinti.
___