Gálaműsor – mindenkinek!

Remek időzítéssel került megrendezésre a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a „Csak tiszta forrásból” című gálaműsor. Augusztus 30-a elég késő ahhoz, hogy visszaérjen a nyaralásból, de elég korán ahhoz, hogy még ne kelljen foglalkozni a tanévkezdetek megannyi kiszámítható és kiszámíthatatlan külön feladatával.

A műsor tanúsága szerint rendezője a Magyar Rádió Zenei együttesei, a Közszolgálat a Magyar Kultúráért Alapítvány, s mint az est műsorvezetőjétől megtudtuk, az ötlet, a koncepció Kocsis Zoltántól származott. Az ő emlékének ajánlották az estet az előadók.

Ez a hangverseny annak a napjainkban divatos program-típusnak remek megvalósítása, amely afféle „párhuzamos szerkesztéssel” egymás mellé rendeli a népzenei „eredetiket” és azok értékes műzenei feldolgozását. Bartók és Kodály népzene-ihlette kompozícióból állt össze a műsor, amely a népzenei „eredetik” kínálta élménynek köszönhetően minden bizonnyal megrögződött a hallgatói emlékezetben.

A Gálaműsor azért is tarthatott igényt mindenki érdeklődésére, mert ki-ki talált magának újdonságot benne csakúgy, mint régi kedves ismerős darabot. Ugyanez vonatkozott az előadókra is. Szalonna és Bandája – így hívják a Pál István Szalonna vezetésével működő, az adott játszanivalóhoz alkalmazkodó apparátusban fellépő népi együttest, többször társult hozzájuk a Czifra Táncegyüttes (és ha Sebő Ferencnek nem állt szájára a Pál István Szalonna, s tréfásan Pál István Szalonzenekarára módosította a protokolláris konferálást, félve írom le, hogy a remek együttes vezetőjét Sánta Gergőnek hívják. Ezúttal nem működik a „nomen est omen”…). A népdalok megszólaltatóit a Fölszállott a páva népzenei tehetségkutató verseny résztvevői közül választották ki, személy szerint a két lányt, akik közül a választás annakidején nagy fejfájást okozott a zsűrinek, Csizmadia Annát és Kubinyi Júliát, valamint az egyértelműen férfiénekest igénylő Pucinéhoz Zsikó Zoltánt. Neki akadtak némi problémái a kísérő „bandával”; még nem tudja meggyőzően irányítani kísérőit, akik viszont nem mutattak különösebb hajlamot az alkalmazkodó kísérethez, szívesebben játszották volna úgy, ahogy megszokták…

A műzenét a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara játszotta, hozzá a záró műsorszámban Kodály Kállai kettősében a Magyar Rádió Énekkara csatlakozott, az est dirigense Madaras Gergely volt, aki 33 évével egyszerre rendelkezik már rutinnal és még mindig azzal az őszinte zenélési örömmel, amely gyakran fordított arányban jelentkezik a rutinhoz képest. A zenekar kíséretes népdalfeldolgozások énekes szólistája Balga Gabriella és Palerdi András volt.

Több generációt képviseltek tehát az előadók, és örömmel nyugtázhattuk, hogy a szlogenszerűen megannyi rendezvénynél hangoztatott „9-től 99 éves korig” tartó érvényessége ezúttal valóban vizsgázott a gyakorlatban, a legkisebb koncertképesen viselkedőktől az idősekig minden korosztály tagjai szép számmal foglaltak helyet a nézőtéren.

Zeneünnep lett, piros betűs hétköznap, mintegy két és félórányi zenei élménnyel. A műsor két része hasonló modellt követett. Mindkettő Bartók táncsorozatával kezdődött, az első az Erdélyi táncokkal, a második a Román népi táncokkal (melyek közül kiemelném a IV. tételt, a koncertmester gyönyörű tónusú szólójával), majd népdalok/népdalfeldolgozások következtek. Kodálytól az első részben az Árva madár, a másodikban a Puciné Kocsis Zoltán hangszerelésében csendült fel. Ugyancsak Kocsis hangszerelésében hallhattuk a Húsz magyar népdalból Bartók Székely lassúját, amelyet népdalként az Azt akartam én megtudni kezdetű előzött meg. Eredeti Bartók-tételekként a Magyar parasztdalok sorozatából az Angoli Borbála, az Öt magyar népdalból a Panasz került előadásra, az utóbbihoz a Beteg az én rózsám nagyon kezdetű népdal társult. Mindkét rész Kodály-művel zárult, az első a Galántai táncokkal, a második pedig a Kállai kettőssel.

Az ilyesfajta népi párhuzamok, az eredeti és műzenei feldolgozása közvetlen egymás utáni meghallgatása az előadók számára is inspiráló. A népi hegedűsök vonókezelése arra készteti a zenekari játékosokat, hogy ők is próbálják kikísérletezni hangszerükön azt a tónust, ami a megváltozott zenei környezetben hasonlóképp elhitető erejű. Tanulságos volt egymás után hallani a népdalokat és „felöltöztetett” verziójukat. A műsorvezető külön felhívta a figyelmet Balga Gabriella egyik szereplése után, hogy a mikrofon ezúttal a felvételhez szükséges, nem pedig az erősítéshez. A hallgatóban felvetődött a kérdés: vajon a népzenét anyanyelvükként beszélő fiataloknak elengedhetetlenül szükséges volt a mikroport? Nekik ráadásul nem is egy szimfonikus zenekart kellett „túlénekelniük”! Félőnek tartom, hogy ha valaki korán hozzászokik ehhez a kétségkívül praktikus technikai segítséghez, óhatatlanul is csökkenteni fogja az interpretációnak nemcsak a hangerejét, hanem az intenzitását is, márpedig az intenzitást, ami nem az előadóból jön, semmiféle műszer segítségével nem lehet pótolni. Szerencsére a tehetségkutató felfedezettjei előtt még hosszú út áll…

Élményt adóan muzsikáltak a népi hangszeresek, s főként, fokozták a hangulatot a táncosok. Az est fénypontja kétségkívül az volt, amikor egy szál fúvós hangszer adta a talpalávalót a férfiaknak. Egyáltalán, a táncok ritmikus tartása, feszessége még olyankor is, amikor volt mód agogikára, példaadó a történeti zenéket játszók számára. Hasonlóképp élvezetes volt megélni azt, hogy a szabadság sohasem parttalan, hanem mindig keretek között mozog, és jó volt ráérezni egy-egy szakasz-záró, vagy épp hatást-fokozó szünet után a folytatás pillanatára. Formaérzék-fejlesztő volt ez a muzsikálást hallgatni.

A zenekarról Madaras Gergely gondoskodott biztos kézzel. A dirigens, aki 2014-től a Savaria Szimfonikusok vezető karmestere (s mint egy interjúban a zenekar igazgatója, Mérei Tamás megfogalmazta, szakmai „gazdája” az együttesnek). Ütései pontosak, ami leginkább akkor perdöntően fontos, amikor nem mechanikus a metrikus zene tempója, hanem apróbb nekilendülések, megtorpanások nemcsak megengedettek, hanem kifejezetten elő írottak a szerzők által.

Mindazonáltal meg kell jegyeznem: nagy a különbség aközött, ahogyan Bartók és Kodály zenéjét interpretálja az együttes. Tény, hogy hasonlíthatatlanul több Bartók-művet játszanak (s nem elhanyagolható az sem, hogy többször!), de a Galántai táncokat nem sikerült „anyanyelvi szinten” megszólaltatniuk. Talán azért is elégedetlenkedem ezzel az interpretációval, mert a közelmúltban külföldi előadókkal sokkal meggyőzőbb tolmácsolásban hallhattam (a Mozarteum nagytermében, a Salzburgi Ünnepi Játékok keretében megrendezett karmesteri megmérettetés keretében). Talán túl sok a hangzó emlékkép, túlságosan is ismertnek képzeli a zenekar a művet – érdemes lenne „tiszta lappal” kezdve, kizárólag a kottaképre hagyatkozva és a népzenei előzményekre emlékezve újrafogalmazniuk (de az is lehet, hogy a próbák során került mostoha helyzetbe ez a mű).

A Kállai kettős elsöprő erejű lendületére pedig nem lehet panaszunk – csak azt sajnáltuk, hogy az idő előrehaladott volta miatt reményünk sem lehetett ráadásszerű újrázására, még rövidített verzióban sem.

Maradandó ajándékként vittük magunkkal Sebő Ferenc frappáns definícióját, miszerint a népzene nem más, mint historikus popzene. És megtapasztaltuk azt is, amire felhívta a figyelmet: a természetes hangfekvésben énekelt népdalok szövege sokkal jobban érthető, mint a feldolgozásoké (amelyek szövegérthetősége olyan kiszámíthatatlan, mint legtöbbször az áriáké).

A záró taps alatt körbenéztem a nézőtéren: megannyi elégedett ember lelkesedett egyöntetűen. A gyerekek a leglelkesebben, hiszen végre felszabadultan mozoghattak. Ezen az esten a zene mindenkié lett. Mindenkié, aki hallgatta. Ebben a szellemben kellene folytatódni az egész évadnak!

Fittler Katalin