Rendre jelennek meg a Magyar Zeneszerzők Egyesülete Zeneműkiadói Támogatások Kuratóriumának segítségével az Akkord Zenei Kiadónál kortárs szerzők szóló- és kamaraművei. Indokolt az apparátusválasztás, hiszen a kevés előadó könnyebben „mozgósítható”, szervezhető, tehát hasonlíthatatlanul nagyobb a valószínűsége, hogy egy-egy ilyen darab megszólal, mint ha több hangszerest foglalkoztató darabot kínálnának megszólaltatásra. S miközben őszintén sajnálkozhatunk azon, hogy a csak a legelszántabbak vállalkoznak zenekari darabok komponálására, merthogy az íróasztalfiókban elfekvő opusok sem szerzői, sem előadói tanulságokkal nem tudn(án)ak vizsgázni a gyakorlatban, tanulságokkal szolgálva elsősorban a zeneszerzőknek,ugyanakkor hozzászoktatva a hallgatóságot újfajta hangszínekhez-hangszínkombinációkhoz, öröm, hogy a szólisztikus és kamarazenei repertoár bővítésével mégiscsak van lehetőség arra, hogy – bármilyen spóradikusan, bármennyire esetlegesen is, de – kapcsolat alakuljon ki a zeneélet egyaránt nélkülözhetetlen három „rétege” (az alkotó, az előadó és nem utolsósorban a hallgató) között.

A 2016. november 30-án elhunyt Lendvay Kamilló éppen 10 éve, 1997 novemberében trombitára komponált tételpárja e kiadványsorozat egyik újdonsága. A mű ajánlása Horváth Bencének, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara szólamvezető trombitaművészének szól (a trombitaművész szakmai életrajzának kiemelkedő eseménye, hogy Lendvay Kamilló művének legjobb előadójaként őt értékelték az 1999-es, Pilisvörösváron megrendezett Nemzetközi Trombitaversenyen, ahol neki jutott a 2. helyezés is). A trombita nem véletlenül foglal el megkülönböztetett helyet a szerző életművében: amikor – főiskolásként, adminisztratív tévedés folytán – behívót kapott, katonasága idején maga is megtanult e hangszeren játszani. Az pedig, ha egy szerző gyakorló játékosa valamely hangszernek, óhatatlanul is biztosítéka, hogy „kézreálló” szólamot komponál.

Nagygyörgy Sándor portréja ( PORTRÉK ZENESZERZŐKRŐL, ELŐA kb. 1969)

Az első tétel a Szeszélyes címet viseli, ám e szeszélyességet korántsem szabad lekezelőleg értékelni (csakúgy, mint megannyi bagatellt vagy vázlatot a zeneirodalomban!). Megtervezett, mint (jó esetben) egy 19. századi rapszódia, csak épp rövid időbe összesűrítve mindazt, ami „hétköznapi” léptékkel egy szólótételbe belefér. Senza misura, libero, quasi cadenza – így indul a tétel, mintegy megfricskázva a történeti versenyművek formai sajátosságát, ahol a cadenzára, a szólista virtuozitásának megcsillogtatására a (nyitó)tétel befejezése előtt kerül sor. Többször „nekifut” a tartott hangból kiinduló rapszodikus futamnak, amely mindig hasonlóan indul, ám máshová vezet – ennyiből az invokációk és a születés-zenék rokona. Aztán kötött tempójú rövid szakasz következik, ám változó ütemben – s mire ehhez a léptékhez alkalmazkodna a hallgató, máris visszaidézi a tételkezdetet - ott tartott b-hangból indult, itt a-ból, de csak egy felfutás erejéig, mintegy megszakításaként az Allegrónak (amit az is mutat, hogy ugyanazzal a háromhangos egységgel folytatódik az új rész, amely a „belebeszélés” előtt elhangzott – mint aki folytatja mondandóját, miután a szavába vágtak). A folytatásban az 1:2-es modell kivágatai, valamint a bartóki hangzásvilágra oly jellemző alfa-akkord töredékei sejlenek fel. A kezdőhangként fontossághoz jutott b, majd a második cadenzát kezdő a hang után a hallgató gyanakodni kezd: jön-e kiemelt jelentőségű c hang is? Nem kell sokáig várni, a terjedelmes allegro ereszkedő menete c-be torkoll, amely – hangjaiban a cadenzát visszaidéző előkecsoporttal b-re vezet, s ha valaki záróhang minőségében hiányolná a c-t, nos, a következő felfutással megkapja. Az új anyagot hozó Andante szakasz gesztusai a és b záró hangot követően a h-hangnak is kitüntető szerepet szánnak – és itt óhatatlanul is eszünkbe jut Láng István (ugyancsak Akkord-kiadványként hozzáférhető) csembalódarabja, az Ist es möglich ohne B-A-C-H?. Úgy tűnik, Bach valóban mintegy nélkülözhetetlen levegőként veszi körül a szerzőket, akik erről időnként alkotóként is tanúbizonyságot tesznek. A folytatásban (Poco più mosso) az aleatoriáig fokozódik az előadói szabadság, majd megnyugtató kistercekben gazdag Lento szakasszal zárul.

A tételpár második darabja, a „Megfontolt” is intellektuális aktivitást kíván az előadótól. Jó, ha minél több „vegyiérték-karját” veszi észre az Allegro, molto vivace tételnek, amely a befejező Allegro, come prima szakasz előtt visszaidézi a szeszélyes nyitógesztusait (amelynek kezdő- és záró hangjai ezúttal pentaton-kivágatba szelídülnek).

Ilyenkor, tanév kezdetén, érdemes repertoárbővítő lehetőségek után nézni - tanárnak, diáknak egyaránt. Remélhetőleg e kiadványból is sok példány talál gazdára.

Fittler Katalin