100 éve született Mihály András

I.

Bieliczkyné Buzás Éva

Beszélgetés Mihály András zeneszerzővel

„Alap-atmoszférája: a tragikus harmónia”

(1992. 09. 01)

Évtizedekkel ezelőtt kezembe került Mihály Andrásnak egy fényképe. Feltűnt, hogy arcán a számtalan ránc milyen szabályosan rendeződik el. Vajon milyen örömök, bánatok, érzések, gondolatok szántották arcára ezeket a ráncokat – a Sors árkait. Milyen események, történések rejtőznek mögötte? Hiszen Mihály András mindig jelentős helyet foglalt el a magyar zenei életben. Több embernek való munkát végzett el mint gordonkaművész, kamarazene tanár, karmester, zenepolitikus, mint a Rádió zenei lektora, az Operaház igazgatója és mint zeneszerző. Jó ideje gondolok rá: megengedné-e, hogy a magam módján megfejthessem a titkait? Ezzel a rég óhajtott kívánsággal kerestem fel otthonában. Óvatosan – hogy meg ne bántsam – említettem neki, hogy valamikor mennyire megfogott az arcán levő ráncok” művészi elrendezettsége”. Jót nevetett rajta.

- Engem Ferencsik János szokott volt ugratni a ráncaim miatt. Azt mondta, hogy csak egy, nálamnál ráncosabb embert ismer Magyarországon, és az a Palotai Boris. Kellemetlen dolog tulajdonképpen, mert elrontja a képet. Az arcbőröm rugalmatlanná vált egy idő után, és megőrzi azt, hogy hogyan szoktam tartani a vonásaimat, amikor mosolygok, amikor dühös vagyok, stb. Sőt, mindez megmarad, mintegy rögzül. Így valóban tükrözi a belső történéseket. Tóth Aladár mondta azt – valószínűleg a ráncaim jellemzéseként is–, hogy az én alap-atmoszférám a tragikus harmónia.

- Raics István mesélt az Ön ifjúkori otthonáról, ahol az édesanyja, testvérei és barátai társaságában gyakran felcsendültek a kamarazene hangjai. Úgy látszik, hogy ez az indíttatás elkíséri egész életében. Talán azért vált közösségi emberré és nagyszerű kamaramuzsikussá.

- Igen, igen. Raics Pista még járt hozzánk a Damjanits utcába. Az én mamám zongorista volt, de amikor elkezdtek jönni a gyerekek – négyen voltunk testvérek – akkor abbahagyta a zongorázást. Azonban a művészi érzéke és érdeklődése mindvégig megmaradt. Nagyszerű ember volt, kézben tudta tartani a gyerekeit anélkül, hogy sok lelki prédikációt tartott volna. Tőle örököltem a családhoz való ragaszkodást. Sose fogom kiheverni, hogy milyen csúfos véget ért szegény… Ami pedig a házi-muzsikálást illeti… Korán kezdtem zenét tanulni. Párhuzamosan csellóztam és komponáltam. Mindjárt az elején nagyon vonzódtam a kamarazenéléshez. El sem tudtam volna képzelni, hogy egész életemben csak gordonkairodalommal foglakozzak, hiszen köztudomású, hogy nem tartalmazza a legnagyobb remekműveket. Van köztük vagy 15 nagyszerű mű, de hogyha valaki csellóvirtuóz akar lenni, akkor elsősorban nem ezeket játssza, hanem bizony a másodrendű darabokat. Ezért én már korán elhatároztam, hogy mással is fogok foglalkozni. 1949-ben lettem a Zeneakadémián kamarazene-tanár, és akkor abba is hagytam a csellózást. Hiszen a hangszeren való játék olyan technikai karbantartást kíván, amit én csak napi hat órai gyakorlással értem el. Mert ügyes voltam ugyan a csellózásban, de nem olyan született tehetség, aki kevés gyakorlással is színvonalasan tud játszani. Beláttam, hogy nekem ilyen sok időm a hangszerre nem lesz – más egyéb tevékenységem miatt, ezért lettem hűtlen a hangszerhez. Valójában az ifjúkori házi-muzsikálástól vezetett az utam a kamarazene-tanári pályához, amit immár 43 év óta művelek.

- Szőllősy Andrástól hallottam a következő történetet. Ő 1945-ben az Operaházban kezdett dolgozni. De az akkori igazgatóval, Komáromy Pállal nem tudtak szót érteni. Így hamarosan el kellett hagynia az első munkahelyét. De Komáromy Pál sem maradt sokáig az igazgatói székben, mert „egy csellista közbeszólt”. Ez a csellista Ön volt.

- Budapest ostroma alatt nagyon sokan az Operaház pincéjében találtak menedéket. Többek között itt tartózkodott Komáromy Pál basszista is. Az ostrom utáni hetekben hogy, hogy nem Székely Mihállyal és Nádasdy Kálmánnal együtt direktóriumot alakítottak, és elkezdték beindítani az Operaház működését. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy Székely és Nádasdy kiváltak ebből a triumvirátusból. Komáromy egyedül maradt az óriási feladatra. Lehetett látni, hogy még rendezett körülmények között sem lett volna alkalmas egy ilyen nagy, művészi intézmény vezetésére. Hát még akkor. Sokan – a közéletben működő zenészek közül gyanakvással figyeltük a tevékenységét. Fölmerült bennünk, hogy valahogy el kellene őt onnan távolítani. Jó alkalomnak tűnt az akkori B-listázás. Egy bizottság alakult, amelynek én is tagja voltam. Az elnök Oltványi Imre nevezetű kisgazdapárti tag volt, zenészek közül rajtam kívül még Veress Sándorra emlékszem. A művészeti körök egyetértésével Komáromy Pált egyszerűen B-listára tettük, és eltávolítottuk az Operaház igazgatói székéből. Szegény Komáromy nyílván nagy keserűséggel vette tudomásul, hogy őt hírtelen kipöndörítették onnan. Valljuk be, hogy az Operaház igazgatójának lenni, az az egyik legnagyobb zenei méltóság. Szolgálat ugyan – minden adminisztrátor szolga, ha jól csinálja a dolgát – de hát egy nagyon magas szinten való szolgálat. És ő erre teljesen alkalmatlan volt. Ha visszagondolok rá, még ma is biztos vagyok a szándék helyes voltában. A formát azonban ma már nem vállalnám. De hát bizonyos vezetőket el szoktak távolítani a helyükről, főleg olyan viharos időkben. Mindig az a kérdés, hogy jobbá válik-e a zene helyzete a változástól, vagy rosszabbá. Akkor egyértelműen jobbá vált. Hiszen lehetőség nyílt arra, hogy egy nagyszerű ember, Tóth Aladár vehesse kezébe az Operaház irányítását. Ezzel elkezdődhetett dalszínházunk egyik fénykora.

- 1946-tól kezdve – amikor már Tóth Aladár volt az igazgató – Ön is tagja lett az Operaháznak, először a zenekarban, mint szóló csellista, majd mint főtitkár.

- Tóth Aladár nekem nemcsak igazgatóm, hanem atyai jó barátom, tanácsadóm és példaképem volt. Ő vezetett be az opera rejtelmeibe. Nagy szerencsém volt az is, hogy ezekben az években itt működött Otto Klemperer, mint vezető karnagy. Sokat beszélgettem vele, csellóztam a zenekarban a keze alatt, néztem az előadásait, hallgattam a hangversenyeit. Életre szóló tanulság volt nekem az Operaházban töltött négy év.

- Tóth Aladártól sokat tanulhatott. Fel tudta ezt használni, amikor – több mint 30 év múlva – 1978-ban Ön lett az Operaház igazgatója?

- Legalább is igyekeztem. Tudja, az úgy van, hogy az emlékek folyton súgnak. Hogy mit csinált volna Tóth Aladár egy bizonyos szituációban, kinek adta volna ezt a szerepet, melyik darabot tűzte volna műsorra, stb. De hogy valóban azt tettem-e, amit ő is tett volna, nem tudom. Mert olyan emberi emlékezet, amelyik pontosan tudja, hogy mit, hogyan kell csinálni, hogy az valakinek a szellemében legyen, olyan emlékezet nincs. De azt megfogadtam, hogy ugyanazokat az alapelveket fogom érvényesíteni, mint a példaképem Tóth Aladár.

- Ha végiggondolom az elmúlt évtizedeket, nem tudnék mondani egy harmadik embert – Lehel György és Ön mellett, aki olyan sokat tett volna a kortárs magyar zenéért. Nem volt Önök között bizonyos konkurencia, vetélkedés vagy átfedés emiatt?

- Ó, egyáltalán nem. Sőt inkább kiegészítettük egymást. Lehel Gyurival én nagyon korán megismerkedtem. 1945 után még tanár-növendék kapcsolat is kialakult közöttünk, hiszen ő azután kezdte a pályáját a Rádióban. Nagyon ügyes kezdő volt, mert mindenféle munkát el tudott végezni, amit rábíztak. Örültem, hogy lépésről lépésre ment fölfelé, a különböző beosztásokban.

És végül a Rádiózenekar vezető karmestere lett. A Rádió elsőrangú feladata a születő zenéknek a felvétele és továbbjátszása. A Rádiózenekar szinte erre a feladatra szerveződött. Ez anyagi okokból is természetesnek tűnt, hiszen a többi koncertzenekarnak sokkal bonyolultabb gazdasági körülmények között kell a műsorukat összeállítani. Lehel Gyuri különösen a magyar zeneművek felvételében szerzett hervadhatatlan érdemeket. Kitűnően megtanulta a darabokat, gondosan próbált, jó kapcsolatot alakított ki a zeneszerzőkkel. Tehetséges, megbízható, igazi zenész szellemű ember volt.

Lehel Gyurival mi egyáltalán nem ütköztünk, hiszen ő mindig nagyzenekarokkal foglalkozott, én pedig az ő élete folyamán még inkább kamaraegyütteseket vezényeltem, elsősorban a Budapest Kamaraegyüttest. Különben is baráti volt közöttünk a kapcsolat. Amikor arról volt szó, hogy a Gordonkaversenyemet hanglemezre rögzítik, akkor én mindjárt ő rá gondoltam. Ő mutatta be a másik fontos darabomat, a III. szimfóniámat is. Mondhatom, hogy fenomenális előadást produkált belőle. Gyurit nagyon izgatta az operaházi vezénylés is. Először Lukács Miklós hívta meg Balassa Sándor Az ajtón kívül című operájának vezénylésére. Erre a rádió-bemutató után került sor. De Puccini Pillangókisasszony című operájának felújítására már én adtam neki lehetőséget. Szóval a mi kapcsolatunk teljesen zavartalan volt- egészen haláláig.

András Mihály: Concerto for Cello and Orchestra: I. Poema. Allegro (13:51)

András Mihály: Concerto for Cello and Orchestra: II. Ballada. Andante (6:55)

Gordonkaverseny / Concerto for Cello and Orchestra – III. Capriccio. Presto (7:36)

Perényi Miklós (gordonka) és a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekar Lehel György vezényletével

(Hungaroton Classic-HCD 31989) (2000)

- 1968-ban megalakult a Budapest Kamaraegyüttes, amelynek Ön volt az alapítója és vezető karmestere.

- Véletlenül alakult meg. Éppen együtt volt a növendékeim között egy olyan gárda, amelyikkel – én úgy ítéltem meg – nagyszerűen elő tudjuk adni Schönberg Pierrot lunaire című darabját. Igaz, hogy egy teljes évig készültünk rá. De ez csak egy improvizatív feladat volt. Az, hogy végleges, önálló intézménnyé vált az együttes, az azért történt, mert Darmstadtból kaptunk egy meghívást. Azt kérték tőlünk, hogy mutassuk be az új magyar zenét a darmsatdti nyári tanfolyamon. Akkor nekiálltunk, és megtanultunk egy kortárs magyar művekből összeállított műsort, amely a következőkből állt: Székely Endre: Musica notturna, Darvas Gábor: Medália, Maros Rudolf: Kamarazene 11 hangszerre, Durkó Zsolt: Dartmouth Concerto, Mihály András: Három tétel kamaraegyüttesre és Kurtág György: Bornemissza Péter mondásai.

Musica notturna per pianoforte, 5 fiati e 5 archi (7:24)

Székely Endre: Musica notturna per pianoforte, 5 fiati e 5 archi. Vezényel: Mihály András,·közreműködik: Sziklay Erika és a Budapesti Kamaraegyüttes

℗ 1970 HUNGAROTON RECORDS LTD. (A felvétel időpontja: 1970-09-14)

András Mihály - Chamber Music for 15 players (13:29)

(Budapesti Kamaraegyüttes, a szerző vezényletével)

- Ez a darmstadti és az utána következő budapesti bemutatkozás óriási feltűnést keltett. Így aposztrofálták. ”Zenénk további útján mérföldkő jellege van”. Érdemes talán idézni egy beszámolóból, amely a „Muzsika” című folyóiratban jelent meg: „Darmastadt modern zenei fesztiválján átütő sikere volt a Budapesti Kamaraegyüttesnek, amely Mihály András vezetésével a mai magyar termésből adott keresztmetszetet. Lényegében ezt a műsort ismételte meg az együttes a Zeneművészeti Főiskola kistermében rendezett koncertjén, amely egyúttal művek és megszólaló apparátus bemutatkozása is volt. A Budapesti Kamaraegyüttes kiváló muzsikusokból áll. Mihály András pedig évtizedek pedagógiai gyakorlatával, elemző és összegező hajlamával, erős arcélű művészi felfogásával áll az együttes élén. S miként régebben is felfedezésszámba menő produkciókat köszönhetünk neki a XX. század zenéjének világából, ezúttal is bátran nekivágott az újnak, a felfedezést érdemlőnek, s nemcsak művészi, hanem kivételes szervező tehetséggel tudta elérni azt az eredményt, amelynek tanúja lehetett a Darmstadtban újra áhítozók serege, s itthon az új magyar zeneszerzés iránt érdeklődők sokasága. Éppen ezért tudott érvényesülni a művek mondanivalója annyira tökéletesen, mert Mihály tökéletesen át tud lényegülni a művekbe. Modern szellemű vezénylése, leszűrtségre törekvő interpretálása az ugyancsak modern szellemű muzsikusgárda élén idehaza is eszményien szolgálta az új zene ügyét.” A Budapesti Kamaraegyüttes elvei között is – hasonlóan a Rádiózenekarhoz – az volt az első, hogy a magyar zeneszerző kollegák műveit bemutassuk. Ezt be is váltottuk.

- Ezt az elvüket valóban be is váltották, körülbelül húsz éven keresztül. És aztán? 

- És aztán? Erre szoktam viccesen mondani, hogy a növendékeim kiöregedtek. Amikor már elkezdtek nyugdíjba menni, lassanként kifáradt a dolog és akkor abbahagytuk.

- 1962-78-ig Ön a Magyar Rádió zenei lektora volt. Ez nagyon fontos megbízatás, hiszen Ön döntötte el, hogy a zeneszerző kollegáinak melyik műve mehet a Rádió műsorában. Tehát Ön adott zöld utat egy kompozíciónak, vagy pedig stop jelzést.

- Igen, a lektor feladata, hogy engedélyezze a darabokat. Tehát el kell olvasni elvileg mindent, ami még nem ment a Rádióban, és jelezni, hogy mi az, ami odavaló. Ez önmagában véve nem olyan nehéz dolog. Hiszen annyira ismerjük egymást – legalábbis abban az időben én elég jól ismertem minden kollegám munkáját, stílusát. Bizonyos név már garancia arra, hogy a kezéből selejt nem nagyon jön ki. Persze, azért nagy a felelősség, így én mindent elolvastam az utolsó hangig, ami a magyar zenében született. Ezt a munkát nagyon szerettem csinálni. Hiszen első-kézből informálódhattam arról, hogy mi történik a magyar zenében. Azt is jelentette, hogy munkakapcsolatba kerültem zeneszerző társaimmal. Passzívan nem érdemes csinálni. Úgy, hogy csak várom, mikor milyen kottaanyag jön be, elolvasom, eldöntöm, hogy alkalmas, vagy nem alkalmas a rádiófelvételre. Ez így kevés. Fontosabb, hogy figyeljünk – főleg a pályakezdő, fiatal kollegákra, hogy milyen irányban fejlődnek. Olyan komponisták jelentkezésénél lehettem én – egy ilyen segítő, figyelő ember – mint például Balassa Sándor, de bizonyos mértékig Durkó Zsoltnak, Bozay Attilának, Sáry Lászlónak, Jeney Zoltánnak is. Ez nem azt jelenti, hogy mindennel lelkesen egyetértettem, amit csináltak. De részben a lektori munka, részben az előadói tevékenység következtében elég szoros kapcsolatom alakult ki a fiatalabb zeneszerzőkkel. Mindenesetre érdeklődtem munkájuk iránt és igyekeztem segíteni. Hogy ez aztán mennyire tényleges segítség? Hiszen volt abban kritika is. És a kritikát ma kevésbé divatos komolyan venni, mint régebben. Manapság a legtöbb zeneszerző úgy érzi, hogy a kritika annyit jelent, hogy valami nem sikerült. Pedig ez így nem igaz. A kritika csak annyit jelent, hogy valamit kellene még csinálni, hogy jobb legyen. Ha annál a darabnál nem is, de egy következőnél esetleg megfogan az a praktikus zenei tanács, amit én próbáltam adni a kollegáknak. Nekem mindenesetre nagyon izgalmas dolog volt így benne lenni egy fejlődő, sokféle irányba haladó zenei életben, és szinte rajta tartani a kezemet a pulzusán.

- Most visszatekintve az akkori zeneszerzésre, valóban olyan izgalmas volt?

- Ha ennyi idő alatt egy ország zenei életéből kijön, mondjuk, csak egy Kurtág, egy Durkó, egy Balassa, egy Bozay – az már jó eredmény. És azért van még más is. Szöllősy András például, aki hosszú évek hallgatása után hirtelen, mint egy üstökös jelent meg darabjaival. Tulajdonképpen még az is figyelemre méltó esemény, ha nem sikerül valami, amikor rossz irányban halad az ember, amikor bajokat érez. Maga a tevékenység nagyon izgalmas. Biztos, hogy mindig jót akartunk csinálni, de nem biztos, hogy mindig jól sikerült. Még az irányzatokban sem, amely vagy túl primitív vagy túl bonyolult lett. Az ilyesmi el tud veszni használhatatlanul, vagy pedig zsákutcába torkollik. De akkor is érdekes. Mindent észre kell venni. Végül is 3-4 magyar zeneszerző neve az egész világon ismert, és munkásságuk beletartozik a XX. század pozitív eredményeibe, hiszen előadják a darabjaikat, jelen vannak.

- Amikor az új művek felvételét a Rádióban egy bizottság lehallgatta és elbírálta, akkor természetesen jelen volt Ön is. Faludi Rezső, a zenei főosztály akkori vezetője egyszer azt mondta, hogy Mihály András úgy világított közöttük, mint a fáklya.

- Hát nézze. Abban a bizottságban nekem volt a legtöbb tapasztalatom a kottaolvasásban és az előadó-művészetben. Most töltöm a Zeneakadémián a kamarazene tanításomnak a 43. évét. Ez olyan rutint ad az embernek, hogy meg tudja ítélni, hogy az a zenész – akinek a művét éppen hallgatjuk– mennyi mesterségbeli tudással és igénnyel, milyenfajta érzésvilággal állt neki a mű komponálásához. Nem hiszem, hogy ez valami velem kapcsolatos, egyedülálló dolog lenne. Azok a zenészek, akik ezen a pályán hosszú időn keresztül működnek, és nem vesztik el az érdeklődésüket, azok hasonló nagy tapasztalatra tesznek szert.

- A nagy tudás és a gyakorlat mellett is kell lenni Önben valamiféle olyan tehetségnek, amely mindig, minden vonalon kiemelte.

- Én mindenképpen egy kamarazene-tanár vagyok, aki komponált is, dirigált is, meg mindenfélét megpróbált. Az igaz, hogy mindig mindenhez hozzászóltam, amikor csak lehetett. De hogy vezetői tehetségem lett volna? Nem tudom. 1945 után a Kommunista Párt Zenei Bizottságának az elnöke voltam, ami 1950-ben megszűnt. De utána… vezetői pozícióban – voltam ugyan az Operaház igazgatója is – de olyan általános, az egész zenei életre kiható vezető pozícióm nem volt. És az igazgatás is későn jött. De nyílván, az én állandó újat és újat csinálni akarásom vitt előre. Amely soha nem nyugodott bele abba, hogy most már tanítottam eleget, jön a nyugdíj és jól kipihenem magamat. Ehelyett újabb dolgokat is kipróbáltam.

- Külső szemmel nézve, úgy tűnik, hogy Önnek nagyon sikeres pályafutása volt. Most mégis megkérdezem, volt-e olyan korszak az életében, amikor azt érezte, hogy nem sikerült megvalósítania az elképzeléseit?

- Olyan korszakom nekem mindig volt, amikor úgy éreztem, hogy nem sikerült valamit meg valósítanom. Ami – szerintem – egy jó zenésznek természetes állapota. Különben nem tudna előrehaladni. Zenésznek lenni, az egy eléggé belső rágódásokkal megterhelt élet. Soha egy percig nem unatkozik az ember. De arról szó sincs, hogy akár a zeneszerzői, akár a karmesteri munkámmal, vagy bármivel meg lettem volna elégedve. Van erre egy szép példám. Volt olyan idő, amikor Kodály Zoltán elég idős volt már, és minden évben minden darabját előadtuk. Az egész zenei élet attól félt, hogy meghal, és nehogy kimaradjon a műsorból valami. Mellette ültem az egyik koncerten. Kodály odafordult hozzám és azt mondta: „Azt hiszik, hogy énnekem élvezet az, ha így ömlesztve eljátsszák a darabjaimat. Pedig én már csak a hibákat hallom belőlük.”

- Az Ön elégedetlenségének külső, vagy belső indítékai voltak?

- Tisztességes zenész mindig saját magára gyanakszik, nem a külső körülményekre. Egy darab olyan, mit a szerzője. Nem lehet senkire sem hivatkozni, ha nem sikerül. Olyan lesz, amilyen az illető tehetsége, keménysége, úttalálási képessége. Egy zenész úgy nézheti a darabjait, mintha

tükörbe nézne.

- Ön melyik darabját nézi, hallgatja szívesen?

-Nehéz kérdés ez, hiszen minden korszakban más volt a hozzáállásom. Például a Három Apokrif dal nagyon személyes üzenet. Én írtam a szöveget is hozzá. A családomról szól: az első feleségemről, aki azóta meghalt, a gyerekeinkről, akik felnőttek és a bátyámról, aki nagyon beteg volt abban az időben és meghalt ő is. Szóval beleírtam mindent, ami a legközvetlenebbül foglalkoztatott. Ez például nagyon közel áll hozzám, pedig nem vagyok meggyőződve, hogy a legszebb zenét írtam rá, amit csak lehetett. Szeretem a III. szimfóniámat és a II. vonósnégyesemet is. Jó barátom volt Benjámin László költő, azért olyan szép emlék az ő három gyermekéről szóló Három miniatűr. A verseket olyan spontánul sikerült megzenésítenem, amilyennek akartam. Ez nagyon fontos a zeneszerzőnél. Mert mindig van egy általános kép arról, hogy mit akar csinálni. Az ember szeretetét egy darabja iránt talán befolyásolja az, hogy mennyire sikerült megvalósítani az eredeti elgondolását. A Gordonkaversenyemre azt mondhatom, hogy olyan lett, amilyennek akartam, a már említett III. szimfóniám is. De nagyon sok minden nem olyan lett.

Apokrifek - 1. Ó, hogy gyűlölöm a szavakat (3:52)

Mihály András: Apokrifek - 1. Ó, hogy gyűlölöm a szavakat · Budafok Kamarakórus · Biller István

Symphony No. 3 I. Molto sostenuto-Molto allegro (5:59)

Mihály András: III. szimfónia III. tétel

A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekar Lehel György vezényli

℗ 1970 HUNGAROTON RECORDS LTD. (A felvétel készült: 1970-04-07)

- Mit komponál jelenleg?

- Sajnos mostanában semmit. Amikor az Operaház igazgatójának kineveztek, akkor még azt hittem, hogy párhuzamosan fogom csinálni a zeneszerzéssel. De lehetetlen volt. Nemcsak az idő hiánya miatt, hanem mert megváltozott a gondolkodásom módja. Más dolgok váltak fontossá. A zeneszerzési ihlet azóta sem jött vissza. Ezt nagyon sajnálom. És még mindig reménykedem, hogy talán, majd…

- Mi a véleménye a médiaháborúról, amely jelenleg dúl…

- Azt hiszem, hogy a háború a médiáknak a politikai részére irányul. Egy hatalmi harc, amely akörül folyik, hogy milyen legyen a tájékoztatás. A zenét nem hiszem, hogy ez túlságosan érintené. Mert nem tudok elképzelni magyar zenészt, vagy magyar zenei menedzsert, aki valami döntően új fordulatot tudna adni a Rádió eddigi zenei gyakorlatához. Arról van szó, hogy a Rádió teret teremt a jó zeneszerzőknek. Jó alatt egy elég széles kört értek. Ebben mindig óvatosnak kell lenni, mert a lektornak mindig gondolnia kell arra, hogy őneki egy korlátja van: a saját ízlése. És létezik az, hogy az ember nagyokat téved. De ha tisztességes zenész a lektor, akkor körülbelül ugyanazt a 200 magyar zeneszerzőt tudja elképzelni a Rádió műsorában, mint a másik lektor. A Rádió pedig- úgy hiszem – mindig is feladatának fogja tartani, hogy ezek közül a legtehetségesebbeket az átlagon felül lássa el feladatokkal és lehetőségekkel. Nem hiszem, hogy ezen a helyzeten bármiféle háborúval változtatni kellene. Ami a médiaháború politikai oldalát érinti, azt én nem tudom megítélni.

- A változások korát éljük. De valahogy hiányzik az a lelkesedés és optimizmus, ami 1945-ben megvolt.

- Könnyű volt akkor lelkesedni. Nyugodtan lehet azt mondani, hogy tízmillió ember úgy érezte magát, mint Lázár a feltámadás után. Mindenki örült az életnek. És akkor gyönyörű dolgokat ígértek nekünk. Sajnos, az ígéreteket csak megcsillogtatták előttünk. Aztán mennyi minden bizonyult hazugságnak, mennyi vezetett félre és milyen piszkok voltak benne, ez más kérdés. De az akkori lelkesedés a célkitűzéseknek szólt. Ma ilyen szép programot senki sem ad. Mert az, hogy felszólítanak bennünket az üzleti életre és a piacgazdaságra, az nem új dolog. Mert aki a húszas években volt gyerek, az tudja, milyen a piacgazdaság. Az nem annyira lelkesítő. Csak akkor, ha a leggazdagabb országokat nézzük, a régi NSZK-t, az Amerikai Egyesült Államokat, Franciaországot, vagy Hollandiát. De mindenkinek az jut eszébe, hogy nemcsak gazdag és sikeres országok vannak, hanem elmaradott és szegény országok is. Tehát most inkább egy általános várakozás jellemző. Mindenki arra a jelre vár, hogy mi a sikeresek közé fogunk tartozni, hiszen ennek is megvan minden lehetősége. De az igaz, hogy különösebb lelkesedés nem tapasztalható. Az emberek egyénileg is azzal vannak elfoglalva, hogy de jó is lenne a sikeresek közé tartozni. De ez nem olyan egyszerű. Nem tudom, hogy én hogy kezdenék pályát manapság.

- Akkor beszéljünk arról, hogy mit fog csinálni Svédországban, ahova most utazik?

- Svédországban dirigálok. Korábban tanítottam egy nagyszerű iskolában, amit a Stockholmi Rádió tart fenn. Aztán tanítottam másfelé is. Utána kezdtem el vezényelni kamaraegyütteseket és zenekarokat. Végül kialakult a jelenlegi helyzet, hogy minden évben két hónapot töltök Svédországban. Nagyon szeretem a svédeket: kedves emberek, jó zenészek és hálásan fogadják, ha komolyan foglalkoznak velük. Ezen kívül nyaranként megyek az angliai Darlingtonba, ahol szintén igen jól érzem magam, mert tanítok, dirigálok, operával foglalkozom.

- Fizikailag hogyan bírja ezt a munkatempót….? Van valami titka, vagy speciális életmódja?

- Rájöttem arra, hogy csak rosszat tesz az embernek, ha kíméli önmagát. A növendékeimnek szoktam is mondani, hogy ha kímélik magukat (ami bizony előfordul), attól nem fognak tovább élni, nem lesznek kevésbé fáradtak. A fáradtság szerintem normális jelenség, amit az ember kialszik. Különösen a szellemi munkás vigyázzon arra, hogy munka közben ne féltse önmagát, hanem az intenzitása, a koncentrációja csak arra a dologra irányuljon, amivel foglalkozik. Meg fogja látni, hogy a test engedelmeskedik. Mert a szellem uralkodik a testen, mindaddig, amíg erre mód van. Mindenféle nyűgöt, amit a test rak rá az emberre, azt én utálom, és próbálok megszabadulni tőle. Csak azt érzem természetes állapotnak, ha van egy jó kis munka, amire figyelhetek.

- És a szellemi, lelki megpróbáltatásokat hogyan tudja elviselni?

- Azt is azzal, hogy másra koncentrálok. A zene nagyszerűen gyógyít. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy beburkolja ezekez a fájdalmakat. A veszteségeket, igazi lelki fájdalmakat nem lehet gyógyítani. Amikor még friss, akkor az ember figyelmének előterében van. Akkor például egyszerre fontos lesz az, hogy milyen színű legyen egy hang valamelyik Schubert-szimfónia melléktémájában. Hiszen a fájdalom létezik akkor is, ha belehalok, és létezik akkor is, hogyha zenébe burkolom, mint egy kristályba és ott tartom.

- Beszélgetésünk végén elmondhatom, hogy találkoztam egy emberrel, aki a fiatal zenész kollegák útját atyai szeretettel segíti, az élet nehézségeit derűsen viseli, ma is aktív, és a 75 évét bölcsességgel kamatoztatja. Sikerült- e megfejteni titkait? Nem hiszem. Ez a mostani csak „titok nyitogató” beszélgetés volt Mihály András portréjához. Születésnapján kívánom, hogy mielőbb találjon rá az operaházi igazgatás közben elveszített zeneszerzői múzsájára.

----------------------

A szerző, Bielickyné Buzás Éva, A Magyar Rádió munkatársa 1974 – 2007 között, Rádiófónia címen feldolgozta a Magyar Rádió zenetörténetét 1925-2000-ig.

Az interjú forrása: Beszélgetés Mihály András zeneszerzővel – Főnix-Sarok

II.

Mihály András: Mesteriskola

Schiff Andrással (1972)

Mesteriskola - MIHÁLY András tanít (1972. 02.) (34:51)

Rendezte: Takács Gábor

III.

Mihály András művei (válogatás)

Concerto for Cello and Orchestra: I. Poema (15:06)

Concerto for Cello and Orchestra: II. Ballada (8:19)

Dénes Vera (gordonka) és a Magyar Állami Hangversenyzenekar, Somogyi László vezényletével

℗ 1956 HUNGAROTON RECORDS LTD. (A felvétel készült: 1956-05-03)

A. Mihály: Concerto for Violoncello III. movement, Capriccio (9:01)

Várdai István (gordonka) és a MÁV Szimfonikus Zenekar Takács-Nagy Gábor vezényletével (2010)

András Mihály: Mouvement for Cello and Piano (7:34)

Várjon Dénes (zongora) és Perényi Miklós (gordonka)

℗ 1999 HUNGAROTON RECORDS LTD. 1999-09-29

MIHÁLY András: Két Vörösmarty kórus / Two pieces for the poems of Vörösmarty

I. Álom és való / II. Szeretők /

Dufay Kamarakórus, vezényel: Ugrin Gábor UGRIN

(2005. november 25.)

IV.

Kurtág György: Hommage à Mihály András

György Kurtág, 12 Microludes for String Quartet (Hommage à Mihály András) Maxwell Quartet (10:15)

*

György Kurtág - 12 microludes for string quartet/ Quartet Berlin-Tokyo (10:15)

Hommage à Mihály András – 12 mikroludium vonósnégyesre (1977)

V.

Vezényel: Mihály András

Haydn: d-moll szimfónia, No. 34 (részlet: zene + beszéd) (6:48)

Közreműködik: Concentus Hungaricus kamarazenekar, vezényel: Mihály András
https://www.youtube.com/watch?v=UqPImwnFTFc

Erkel: Bánk bán - Melinda és Bánk kettőse (Csavlek Etelka, Simándy József) (3:42)

„Hol van fehér homlokod...”

A Magyar Állami Operaház Zenekarát Mihály Andrása vezényli

Muszorgszkij: Hovanscsina-Előjáték (részlet: zene+ beszéd) (2:34)
https://www.youtube.com/watch?v=xNnzkVjgmMY

Act One (I. felvonás) : Prologue (Prológus) - Éjfél van...

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act One (I. felvonás) : No. 1. - Minden országot bejártam...

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act One (I. felvonás) : No. 2. - Látod, mily hiába járok...

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act One (I. felvonás) : No. 3. - Tünde, nem maradsz tovább?

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act One (I. felvonás) : No. 4. - Hőhe! hőhe! hőhe, hő!

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act One (I. felvonás) : No. 5. - Utam itt ez volna hát...

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act One (I. felvonás) : No. 6. - Ilma, Ilma, én itt meghalok

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act One (I. felvonás) : Finale (Finálé) - Pszt. Figyelj csak!

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act Two (II. felvonás) : No. 1. - Itt van a Hajnal palotája...

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act Two (II. felvonás) : No. 2. - Készen áll már a verem...

Hungarian State Opera Choir - TopicAct Two (II. felvonás) : No. 3. - Miért, hivatlan, bűvös álom...

Act Two (II. felvonás) : No. 4. - Mennyi aggság, mennyi bolygás...

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act Two (II. felvonás) : Finale (Finálé) - El, vénember a helyedről!

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act Three (III. felvonás) : No. 1. - Sötét és semmi voltak...

Hungarian State Opera Choir - Topi

Act Three (III. felvonás) : No. 2. - Mi volt ez?

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act Three (III. felvonás) : No. 3. - Vége vándor útainknak...

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act Three (III. felvonás) : No. 4. - Mit csinált itt e kölyökhad?

Hungarian State Opera Choir – Topic

Act Three (III. felvonás) : No. 5. - Mit kell végre hallanom!

Act Three (III. felvonás) : No. 6. - Meddig égsz még...

Hungarian State Opera Choir - Topic

Act Three (III. felvonás) : Finale and Epilogue (Finálé és Epilógus) - Jaj nekem!

Hungarian State Opera Choir - Topic