FENYVES
MÁRIA ANNUNZIATA*
„A
bölcsőtől a sírig”
„A
művészek tiszteletre méltóak, Ők Isten
gyermekei, akik a legnehezebb részt
választották.”
Zichy Mihály grafikája
A
művészet nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember a világot megismerje és
megváltoztassa. Zichy Mihály eszményképe az EMBER volt! Hiszen: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs
semmi csodálatosabb!” – hagyta ránk szavait Szophoklész.
Zichy Mihály (1881, Bécs)
Zichy Mihályra**
úgy tekintünk, mint nemzetünk büszkeségére, elfogódott csodálattal, hiszen
fényes tehetségével, tudásával nagy tekintélyt szerzett a magyar népnek, a magyar
névnek. Művészete az emberiség értékei közé tartozik.
Most emlékezünk! „Az emlékezés az egyetlen PARADICSOM, amelyből nem lehet bennünket
kiűzni.”
(Jean Paul azaz Johann
Paul Friedrich Richter 1763-1825)
Igen! Jó emlékezni, a hétköznapok rohanásaiban
megállni, időzni: felidézni annak az alakját, akinek életútját oly sok
dicsőség lengi körül, aki oly sokat adott a magyar hazának, annak népének.
Zichy Mihály a XIX. század magyar
képzőművészet egyik kimagasló személyisége volt, aki vallotta, hogy:
„A művészet nem fényűzési cikk, a
művelődés eszköze a művészet, akár csak a nyomtatott könyv.”
Rajztudását rendkívüli termékenység jellemzi, jellemezte. Művei nem csupán
képek, hanem ítéletek, melyeket erkölcsi meggyőződés fűtött,
azokon mérlegelt. Folyamatosan tanult. Virtuóz rajztehetségével, finom
lélekábrázolásával, szárnyaló fantáziájával a korszak legnagyobbjainak irodalmi
műveit gazdagította, mint pl.: Petőfi, Arany, Madách, Lermontov,
Puskin, Byron, Goethe, Rusztaveli.
Műveit megtöltötte ízzel, zamattal. Elmés rajzai jellembiztonságról tanúskodnak:
izgató fényárnyékok, sugárzó hatások, sokat mondó arcok, szinte beszélnek
hozzánk. Gúnyolta az emberi gyarlóságokat, elvetemültségeket. Képeivel küzdött
a társadalmi egyenlőtlenségek ellen, a haladásért, a történelmi fejlődést
előbbre vivő művészekért.
A múlt század művészei – köztük Zichy Mihály –, művészi kifejezésre juttatták
műveikben az emberek szenvedéseit, gyötrő küzdelmeit a szürke, nehéz
hétköznapokban, például: Mentőcsónak, Keresztlevétel, Koporsólezárás, A rab. E témakörhöz Zichy többször is visszatért
alkotásaiban. Akár csak más kimagasló személyiségek, mint például Delacroix, Daumier, Balzac, V. Hugo, Stendhal, Tolsztoj, és a zenében
Liszt Ferenc és Richárd Wagner.
Mint az irodalomban, a történelemben, a
filozófiában, a képzőművészetben igen járatos művész, jól
kiválasztotta azokat a jellegzetes motívumokat, amelyek segítségével a
haladásba vetett hitét, forradalmiságát híven tükrözhették. Ilyenek a
Párbajozók, Bérkocsis a hidegben, Fogoly a börtönben.
Grafikái tele voltak frissességgel. A jellemzés
erejével új szellemben, mindegyik remekbe formált, mint az: Uzsorás, Titok,
Obsitos, vagy Falstaff sorozat. Stílusa teljesen egyéni volt! Alkotásaiban az
árnyékok gazdagsága sokszor ráborul egész csoportokra, vagy egy alakra: sejtet
valamit, vagy kiemel egyes részleteket, illetve leheletszerűen tompítja.
Az események képekben való kifejezését kevés művész tudta olyan
határozottan, – az embert állítva eszményképül – bemutatni, mint Ő.
Idegen írók magasztalták, idegen uralkodók
vetélkedtek érte. Művészetének fő varázsa, szellemének, rajzainak
végtelen könnyedségében és szeretet méltóságában rejlett. Lelkében olyan
előkelőség és grácia lakott, mely egyedül álló a magyar
művészetben, és egyenrangú a legsúlyosabb mondanivalójával. Teophile Gautier, – amikor 1858-ban Szentpétervárt
tartózkodott, – a következőket írta Zichyről: „….
zseniális természet, aki mindent
önmagából merít, sohasem találkozott a művészet útjain azokkal a
mesterekkel, akikről az ember azt mondhatná, hogy hasonlít hozzájuk.”
Dumas szavait is idézem: „Zichyben egyesítve van a világfi és a legfinomabb, legrafináltabb
diplomata a világ bölccsel és költővel. Szíve tele jósággal és nemes
érzésekkel, ambícióval.”
Olajfestményei nem színűkkel, hanem rajzbeli
szépségükkel és merész gondolataikkal hatnak. A nagy eszmék követője volt.
Művei elkészítésénél mindig a valóság hű ábrázolására törekedett.
És itt van két csodálatos ember! Zichy Mihály és
Liszt Ferenc, akik a múltban alkottak, s mi a jelenben is élvezzük. Zichy
Mihály szavai összecsengenek Liszt Ferenc gondolataival, hiszen mindketten nagy
magyarok voltak. Szavak és tettek!
Az egyik rajzóriás zseni, a másik a zene fejedelme.
Két művük, ami szívükből maradt ránk: egy csodás grafika, és egy
csodás szimfonikus költeményt: „A bölcsőtől
a sírig.”
Zichy 1881-ben Bécsben járva egy grafikájával
fejezte ki tiszteletét Liszt Ferenc iránt, aki legkisebb lányát, Zsófiát
tanította. Liszt, ez alkotáshoz hűen ragaszkodva egy szimfóniát szerzett,
melyben minden benne van az élet kezdetétől; az öröm, a bánat, a fájdalom,
a szeretet, az elmúlás, s mint írta egyik levelében,…”… bölcsömtől a sírig szívemben és gondolkodásomban magyar
maradok,……és a magyar zenekultúra fejlesztésén kívánok dolgozni.
Vezércsillagom, jeligém, hogy Magyarország egykor büszkén hivatkozhasson rám.”
Liszt Ferenc írásban is kifejezte elragadtatását: „Felséges
ajándékot adott ön nekem. A zene géniuszáról szóló rajza, „A
bölcsőtől a sírig” egy csodálatos szimfonikus költemény. Próbálom
megzenésíteni és azt Önnek ajánlom majd. Fogadja szívből jövő mély
tiszteletemet. Liszt F. Bécs 1881. ápr.
Születésének 190. évfordulóján tisztelettel és
szeretettel emlékezünk hazánk nagy fiára, aki alkotásaiban ma is közöttünk él. Képeinek,
bár melyiket is nézzük, – sajátosan jellemző vonása, légköre van,
gondolkodásának, szellemének, műveltségének egyéni vonásai jellemzik.
Hazájának idegenben is hű fia volt, s a magyar művészet
lánglelkű mestere, szenvedélyes nagy rajzoló.
És szóljon most e szimfonikus költemény, hallgassuk
a csodás hangokat!
Liszt: Von der Wiege bis zum
Grabe, I: Die Wiege - Leipzig Gewandhaus, Kurt Masur
(Von der Wiege
bis zum Grabe
– Du berceau jusqu’au cercueil, azaz, Zichy Mihály
rajzával díszített eredeti francia címlap
szerint: A bölcsőtől a koporsóig) Liszt
Ferenc utolsó,
tizenharmadik szimfonikus költeménye, jegyzékszáma S.107.
A művet 1881–1882-ben komponálta, a
teljes mű bemutatásának időpontja bizonytalan. Nyomtatásban 1883-ban
jelent meg a Bote und Bock kiadónál.
„Mely
az időt túléli, halhatatlan;
És
az ecsetben, hangban és a dalban,
Halandó
ember csak a föld pora;
De
a művészet meg nem hal soha!”
/Reviczky Gyula: Barabás Miklóshoz, részlet/
„Ars
longa vita brevis!”
(’A művészet végtelen, az élet rövid’)
Latin változata Hippokratész első
aforizmájának: Ho
biosz brakhüsz, hé de tekhné makré. Az élet
rövidségével a művészet alkotásainak maradandóságát állítja szembe.
--