UNGÁR ISTVÁN
Hamis mítosz
Képünk illusztráció
Jól
ismert visszataszító jelenség: puccosan kiöltözött dámák és elegáns öltönyös urak
elhelyezkednek az Operaház egyik, láthatóan jó drága helyén valamelyik
páholyban, alaposan szemügyre veszik, hogy felismerték-e őket, akiknek
imponálni akartak – esetleg integetnek is nekik –, majd a többiek előtt, a
műértő pózában tetszelegve, megadóan megadják magukat, látszatát
szellemültségüket mutogatva a számukra valójában immár lényegtelen
előadásnak. Akkor még nem esett szó azokról a szánalmas figurákról, az
elsötétített nézőtéren – találkoztam ilyenekkel – fejjel lefelé fordított
kottát lapozgatnak, büszkén fitogtatva a zenében való „roppant jártasságukat”:
ámuljanak csak a műveletlenek! A sznobizmus nemcsak mások, de önmagunk
becsapása is, ezért megmosolyogtató és egyúttal sajnálatra méltó. Álarc, amely
mögül később igen nehéz kibújni, mert ránk éghet.
A
fiatalok meghatározó számban úgy gondolják, pontosabban úgy hiszik, hogy az
operalátogatás az új arisztokrácia úri passziója, ahol semmi keresnivalójuk,
amúgy sem érdekli őket – nem beszélve a megfizethetetlen jegyárakról.
Pedig az opera nem az előkelőségek, nem a jómódúak kisajátítható
kiváltsága. Tévúton jár, aki emiatt marad el az operától. Lehet, hogy éppen az
ő nyitottsága hiányzik. Nincs tisztában azzal, hogy mit hárít el magától.
Muszorgszkij Borisz Godunovjának rongyokba burkolódzott Bolondja hiába vár
együttérzést szívbemarkoló, végtelenbe tűnő sírására, megértést a
szenvedő orosz népéért aggódó panaszára, ha a nézőtéren
„elsősorban” pöffeszkedő, sznob közönség tartózkodik.
A bolond sírása:1.53.00-tól
Beethoven
Fidelio c. operájában a szabaddá vált hős: Florestan és az ugyancsak kiszabadult
rabtársak, asszonyaikkal, családjukkal nem osztozhatnak sorsuk jóra
fordulásában, mérhetetlen boldogságukban az opera pompás és megható záró
fináléja közben üres lelkekkel. Ezalatt ugyanis az úrhölgyek már a frizurájukat
igazgatják, az urak jól vasalt zakójukkal vannak elfoglalva. Távozásuk
eleganciájára készülnek ügyet sem vetve a színpadi örömódára. A sznobizmus
hazugság, a művészethez semmi köze.
Emiatt
fosztaná meg magát a tízen-huszonévesek jelentős hányada az opera kínálta
élménytől, amelyre a sznoboknak semmi igényük sincs?! Nem túl nagy ár ez?!
Az ifjúság gyakran őszinte, ámde felelőtlen lazaságot erőltet
magára. Mozart, Verdi, Puccini, Bartók muzsikája nem egy másik világé, nem
sajátítható ki a felső tízezer arra sokszor érdemtelen ízlésének. Rámutat
bölcseletében az ifjak számára a nagy igazságra: az élet óriási kincs, de nem
laza. A művészet bármely ága ennek a bizonyítása.
Erkölcsi
nevelés kell a diákságnak? Amikor gróf megszégyenülve borul térdre az egész
kerti vendégsereg szeme láttára felesége kikezdhetetlen tisztaságának
árnyékában, belátva és megbánva saját méltatlan gyanakvásainak nagyon is
kikezdhető viselkedésének csúfságát, míg a grófné megbocsájtó, nemes,
önzetlen szeretete ragyogja be az esti ünnepséget Mozart: Figaro házassága c.
vígoperájának gyönyörű tanulságaként, az az erkölcsi magaslat csúcsa.
Miként Posa márki önfeláldozása Verdi Don Carlosában, Leonóra (Fidelio) bátor
elszántsága és hűsége Beethoven operájában, vagy Kodály Zoltán Háry
Jánosának hazaszeretete és becsületessége megálmodott meséiben.
Ahogyan
Aida belopózik a kínhalálra ítélt Radames sziklasírjába, hogy eggyé olvadva imádott
szerelmesével mennybe szökő kettősükkel elbúcsúzzanak a földi
gyötrelmektől és bebocsátást kérjenek az égi birodalomba (Verditől
megkapják) az kitörölhetetlen emlék. Megeshet, hogy hatására másképp fogunk
szeretni.
Miért
maradnának kívül egy ilyen csodán a fiatalok? Egyetlen áldozatot kéne
vállalniuk: figyelni! A mindenféle
kütyüből a csendet ellehetetlenítő háttérzaj bekapcsolása helyett, a
zavaró elemeket kikapcsoló várakozás feszültségének alávetni magukat. Nem a
sznoboktól kell magatartás mintát venni, nem „viselkedni” kell, hanem elhinni,
hogy a színpad, a zenekari árok hozzájuk szól, őket szólítja meg.
Beavatkozhat a mindennapjaikba és meg is szépítheti azokat. Nem helyes
lekezelő, meggondolatlan érdektelenséggel hárítani – az is egyféle sznobizmus
vagy még rosszabb. A kultúra nem luxus, hanem lelki szükséglet.
Aki
megtanulja, mit jelent a figyelem, az a másik emberre is odafigyel, kevésbé
lesz kitéve felszínes kapcsolatoknak, kevésbé hoz felületes, elhamarkodott ítéletet
másokról, mert elmélyülten gondolkodik. Nem azzal tölti a drága idejét, hogy –
mint a színvonal alatti televíziós reklám sugallja – „Légy önmagad! Valósítsd
meg önmagad!” Többek között ez a sznobizmus melegágya. Csapda!
A
gyermeki csodálkozást nem felejtő felnőtt soha nem válik sznobbá.
Zsigereiben elutasító a képmutatással, a tisztességtelenséggel szemben. Ez
emberi tartást ad. A művészet, köztük a zene s (igen!) az opera nemcsak
örömet és bölcsességet nyújt, hanem (nem utolsósorban!) jobbá tesz. Meg kéne
győzni a kétkedőket, hogy járjanak operába, színházba, hangversenyre,
múzeumba, könyvtárba és megtapasztalják, hogy az ún. magas kultúra – bár
kapaszkodni kell érte – elérhető s bearanyozhatja a jövőnket. A
megrögzött sznobokon nm lehet segíteni, de magunkon és másokon igen. Nem ér meg
ez egy kis kapaszkodást?! Dehogynem. Csak fel kell nyújtózkodni érte.
Több
embert ismerek, akik hangversenyre szívesen mennek, de az opera műfajától
idegenkednek. Azt mondják – főleg a hangszeres zenére vonatkoztatva –,
hogy a koncerten szárnyalhat a képzeletük, míg az opera – a látható zene –
gúzsba köti fantáziájukat. Tévednek! A – mondjuk így – tiszta zenének is megvan
a maga konkrét drámai tartalma, míg az opera lényege ugyanazt a titkot hordozza
magában, mint a koncertdarabok: a muzsikát. Nem szerencsés szétválasztani
őket egymástól, ugyanis összetartoznak. Akik ellenállnak az egyiknek
lehet, hogy a másikban is tájékozatlanok. Mozart d-moll zongoraversenye és
bizonyos tekintetben párja, a Don Giovanni egyaránt megfejthetetlen alkotások.
Ugyanis mindkettő olyan remekmű, amelyben mindig marad
megválaszolatlan talány. Szükség van rá, hogy megválaszoljuk? A művészet
nem válogat műfajokban, magában hordoz valamit, ami megmagyarázhatatlan.
Felbecsülhetetlen ajándéka az embernek. A művészet, köztük a zene, (és
igen!) az opera, ha meghódított, örökre velünk marad és szépsége enged majd a
végső pihenésre.
Egy
húszéves osztálytalálkozón a volt tanítványok azzal kedveskedtek, hogy tanáraik
„Aranyköpéseit” egy nekik ajándékozott borospalackra ragasztva örökítették meg.
Az enyémen ez állt: „Én a Don Giovanni–nyitány közben szeretnék meghalni.” Azt
hitték tréfáltam.
„Don Giovanni – nyitány, K 527,
előadó: Nikolaus Harnoncourt & Royal Concertgebouw Orchestra
A
szerzőről
Ungár István a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és
Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó, karnagy, a PARLANDO állandó
szerzője.