ELHUNYT FRIDECZKY
FRIGYES
(1924-2017)
Frideczky Frigyes (Bukarest, 1924. október 3.) zenei és
kulturális író, esszéista, karvezető, költő, egyetemi magántanár, a
Művelődési Minisztérium Zenei Osztály munkatársa, a Budapesti
Műszaki Egyetem és ELTE Tanárképző Főiskola) születésnapja
alkalmából két fiatalkori költeménye és öt, az elmúlt években megjelent
tanulmányainak másodközlésével köszöntjük, melyek mindegyike nemcsak kiváló
íráskészségét, rendkívüli tájékozottságát, de széleskörű érdeklődését
egyaránt méltóképpen reprezentálják. (A Szerk. megj.)
Hitvallás
Ereimben ősmagyar vér csobog
Árpád hadával jöttem én.
Átvonult rajtam húszszázadnyi kín
S mit sem változtatott hevén.
Vagyok, mi voltam, régi ősmagyar
Fehér táltosnak áldozó.
Esti tábortűzben messze szállva
Örök egy s folyton változó.
Vagyok keservben és véres jajban,
Múltak könnyes sóhajában
S ma, az elsöprő vészes viharban,
Jövőnk sötét hajnalában.
Vagyok kiáltó Lelkiismeret,
Vagyok jajongó Sírhalom,
Táncolok a víg hazában, s ha bús
Én is csak könnyem hullatom.
Vijjogó sas, szétdúlt fészke felett
Hulláján kesergő Tiborc,
Emlék vagyok, ha lőn elfeledve,
Anyaföld, mit te is tiporsz!
Egy rész, a sokból egy magyar vagyok
S mégis vagyok az Ős-Egész.
Kínja az én jajom, s vagyok
Hazámért égő, lázas Remegés.
S vagyok hangja, csendes szívverése,
Alvadó vére én vagyok
S ha kihűlt tetemét letiporják,
Leszek az élő Tetszhalott.
(1945)
Én hiszem, hogy élek
Én hiszem, hogy élek
És élni fogok!
Mikor porba fények
Hullnak s városok.
Én élek, s Tavaszban
Virítok tovább!
Bár gyökerem lassan
Szárad, mint az ág.
Élek, s a húszévek
Lángoló szívében
Örökké zenélek,
Leszek örök ében.
Míg élet az élet
S nem halálkacaj
Én mindaddig élek.
El nem tipor a vész,
Fenntart a zivatar.
(1945)
5 tanulmány
1.)
Az Andok kultúrái
Az ősi Peru
Az ősi Mexikó után kezünkbe
vehetjük végre az Andok kultúráit feltáró könyvet, Az ősi
Perut is, két tudós szerző, az olasz Maria Longhena
és a perui Walter Alva munkáját.
Az utóbbi előszavából megtudatjuk, hogy az újvilági
civilizációk bölcsője a Középső-Andok és a Közép-Amerika volt. E
civilizációk fejlődése több mint háromezer éven át tartott, s csúcspontja
az inkák és az aztékok birodalma volt, amelyet a konkvisztádorok döntöttek
romba. Amikor a spanyol hódítók a 16. század elején Mexikó és Közép-Amerika
kifosztása után újabb "aranylelőhelyeket" kerestek, örömmel
hallották, hogy délebbre található az El Dorado, az
arannyal talpig beborított fejedelmek országa. A konkvisztádorok rablóhada
megindult délre, s rövidebb-hosszabb kínlódás után elérkezett az Andok lábához,
a mai Peru vidékére. ha nem akadtak is aranyba burkolt
királyra, annyi nemesfémet mindenesetre összeszedtek, hogy megtömhették a
spanyol királyok kincstárát, s maguknak is összeharácsoltak egy életrevalót. Az
arany hajszolása közben bejárták az inkák hatalmas birodalmát, amely zsúfolásig
tele volt egy régi nép korábbi kultúráinak dúsgazdag emlékeivel.
A könyv első része röviden áttekinti e csodás világ
történetét, bemutatva azokat a kultúrákat, amelyek csak az utóbbi időben
fedték fel titkaikat. Megelevenednek a Nazca (Nazka)-vonalak alkotói, a kiváló művészi érzékű mocsikák, a Chimú (Csimú)-korszak ötvösei, kerámia-
s aranyművesei, megismerjük a perui művészet, vallás, társadalom és
gondolkodásmód sok vetületét, ahogy az az ötvösségben vagy a
textilművészetben megjelenik. A könyv utolsó része rövidre fogott
körutazás a régészeti lelőhelyeken a műemlékek között, a világnak ama
részén, ahová még ma is csak nagyon ritkán jut el európai utazó. Találkozhatunk
az óceáni partvidék korai agyagtégla piramisaival, s az inkák óriási
kövekből épült, csodálatosan egybecsiszolt falaival, és megismerhetjük a
Walter Alva által felfedezett mocsika királysírt,
amely a maga érintetlenségében hasonlóan különleges lelet, mint amilyen Tutanhamon
sírja volt. És végül az olvasó bepillanthat a szomszédos országok, Bolívia,
Ecuador és Kolumbia rokon szellemű műemlékvilágába is.
Az andoki civilizációk első évszázadai a kerámia
előtti évekre, i. e. 4000-1800-ra eredeztethetőek. Ebben a hosszú
korszakban az Andok vidékén vadászó-gyűjtögető csoportok a
barátságtalan természeti körülmények között is eredményesen halásztak, lámákat
háziasítottak, kukoricát és burgonyát nemesítettek. Ez időre tehetők
az első közös temetkezések, szertartási központok: a társadalmi szerveződés
korai bizonyítékai. A lelőhelyeket teraszos épületek jellemzik. Még nincs
nyoma a fazekasságnak, de már találtak i. e. 3500 körüli időre
valószínűsíthető növényi rostokból szőtt, művészi
kifejezőerővel készült textiltöredékeket. A korai keramikus
korszak i. e. 1800-900 közötti évekre tehető. Valószínűleg a mai
Ecuador területén alakult ki a fazekasság és a fémmegmunkálás. A legrégebbi
perui kerámia töredéket (i. e. 1800 körül) Korosban találták, a Mona Perdita mellett
talált rézlemezek i. e. 1250 körüliek lehetnek, viszont a Cerro
Sechinből való faeszköz-töredék
radiokarbon-módszerrel meghatározott kora i. e.
A Chavin vezetésével kialakult
egység felbomlott, kultuszának elterjedési területén egy sor saját kultúrával
bíró államocska jött létre az i. e. 200-tól i. sz. 700-ig terjedő
időben. E helyi kultúrák közül kiemelkedik a mocsika-kultúra
az északi partvidéken, míg a déli sivatagos sávon a Nazka-kultúra
virágzott. Cahnachi (Kaknacsi)
lett a Nazka-kultúra "fővárosa" i. e.
100 körül. A régészeti kutatás intenzív földművelésen és halászaton
alapuló fejlett műveltséget mutat, ahol virágzott a fazekasság, a szövés
művészete és a fémművesség. A magas rangú személyek sírjaiban kiváló minőségű tárgyakat találtak. A Nap és a Hold
Piramisának építése a Mocsa folyó mellett már i. sz. 100-ra datálható.
A 700-1000 közötti években az előző századokban
erőre kapó államocskák felszívódtak a Huari
Birodalomban. Először jelennek meg kövezett utak, erődítésfalak és
egymást derékszögben metsző utcákból álló, igazi városok. Ebből az
időszakból monumentális szobrok, színes agyagedények és ügyes szövésmunkák
maradtak fenn. A tiahuanako város (és birodalom)
fejlődésének csúcsa 500-ra tehető. Huari
városának politikai és kulturális felemelkedése i. sz. 600-700 közötti
időre datálható. Mind Huari, mind Tiahuanako hatalma 1000 körül omlott össze.
A Huari Birodalom után, a mocsikák és a Nazka-népcsoportok
nyomát követve új kultúrák támadtak. Az északi partvidéken Csimú
nagyhatalmú királyainak népe emelkedett fel, és a birodalom fővárosa, Chan Chan (Csan
Csan) a prekolumbián Peru
legfontosabb központja lett. E kultúrák kézművessége az arany és az ezüst
megmunkálását helyezte előtérbe s a tollmozaikok készítésében is
remekeltek. Délebbre Ika-Csincsa és Csankaj sírjai bonyolult temetési szertartásról
tanúskodnak. A szikán-kultúra az északi partvidéken
1000-1100 körül érte el fejlődésének csúcspontját. 1000 körül alapították Csan Csan városát. A Csimú kultúra ugyancsak az északi partvidék völgyeiben
1350-1450 között jutott fejlődése kivirágzásához. A csimú
királyság 1463 körül jutott ellenségei kezére, amikor Csan
Csan uralkodója: Mincsankaman
megadta magát az ostromló inkáknak.
Az inkák hatalmas birodalmának kialakulása 1450 körül
kezdődött, s Tupak Amaru
kivégzésével ért véget 1533-ban. Az első inkák erős hadseregükkel
rövid időn belül kiterjesztették uralmukat egy sor kisebb-nagyobb nép
fölé, és olyan hatalmas birodalmat hoztak létre, amelynek óriási kövekből
rakott épületei és gondosan megépített útjai ma is jól láthatóak. Az első
történelmileg igazolható Inka, Pacsakutek uralma
1438-1471 közöttre tehető, s az utolsó
uralkodót, Atahualpa Inkát Pizarro végeztette ki
1533-ban. A régi Kuzkóból nem sok maradt. Keskeny
egyenes utcákból állt a város, alaprajzát két kikövezett folyócska határozta
meg, melyeknek vize mindig tiszta maradt. A házak kőből épültek, négy
zsúpfödeles ház egy nagyobb udvart határolt. Hosszanti- és kereszt-irányban
futottak az utcák s a város közepén terült el a Nagy tér, ahol a legfontosabb
szertartásokat rendezték.
Befejezésül 126 oldalon át vezeti olvasóit a Dél-Amerikai
régészeti kalauza: benne volt városok, erődítmények, templomegyüttesek,
csillagvizsgálók, vízvezetékrendszerek, piramisok, agyag- és
kőkolosszusok, felvonulási utak, ókori görög körszínházat formázó
hegyoldali teraszok, többnyire épségben látható maradványaival. És mindezek
betetőzéseként a Macsu Picsu
fellegvára két hegy között, templomokkal, terekkel, lakóépületekkel,
lépcsősorokkal. S e fejezet végén a Szipáni Úr
sírjának teljes rekonstrukciója a benne látható kísérő (szolga) személyek
csontjaival, agyagtárgyakkal, aranyszobrokkal és ékszerekkel, majd a végén
"elénk áll" egy mocsika hadvezér türkisszel kirakott aranyszobra.
Névmutató, fogalmak magyarázata,
bibliográfia, a képek forrása, múzeumok és gyűjtemények felsorolása zárja
e gyönyörű színes képekkel illusztrált, reprezentatív kiadványt.
(Officina '96)
2.)
Gyönyörű album
fővárosunkról
Buzinkay Géza: Budapest képes története
Budapest születésének 125. évfordulójára gyönyörű
album került a könyvesboltokba. Buzinkay Géza
történész, muzeológus, sajtótörténész könyve fővárosunk
fejlődéstörténetét tárja elénk az ősidőktől napjainkig.
Fővárosunk történelme rendkívül változatos. A fényesen tündöklő
korszakok mellett számtalanszor érték nemzetvesztéssel felérő háborús
vereségek, ország dúlások, de mindig talpra állt, s nekigyürkőzött újra.
Budapest hányatott történetének legjellemzőbb vonása éppen ez a fiatalos
életerő, az újrakezdésre mindig képes energia, sok nemzetből jött és
sokféle vallásfelekezetet képviselő polgárainak kultúrateremtő ereje.
Maga a város története a keltákkal kezdődött, a három külön városrész
(Buda, Óbuda, Pest) fővárossá fejlődése pedig lényegében a 19.
században zajlott le. A Habsburg-udvarhoz kötött Budával szemben a
főváros-teremtő nemzeti ébredés céljára Pest volt az alkalmasabb.
József nádor tervet készíttetett (Hild Jánossal) Pest fejlesztésére, amelyet az
uralkodó 1808. július 29-én elfogadott. E terv alapján a Szépítő
Bizottmány ötven év alatt kialakította a klasszicista pesti belvárost. Gróf
Széchényi Ferenc 1802-ben a nemzetre hagyta gazdag könyvtárát s egyéb gyűjteményeit,
hogy belőlük nemzeti múzeum szülessék. Az
Országgyűlés törvénybe foglalta a Magyar Nemzeti Múzeum, a Ludovika
Akadémia felállítását Pesten, a város Belvároson túli kiépítését,
úthálózatának, csatornázásának, világításának megoldását. 1814-re annyira kiépült
a város, hogy október végén a Napóleont legyőző szövetséges hatalmak
uralkodói Bécsből átrándulhattak Budára és Pestre. Pest lett a magyar
irodalmi és szellemi élet központja. Egyre több országos hírlap, divatlap,
hetilap és folyóirat működött Pesten. 1837-ben megnyílt a Nemzeti Színház.
Széchenyi István nevéhez fűződik az a fejlődés, ami Pestet egy
modern állam fővárosává tette. A Lánchíd, a Magyar Tudományos Akadémia, a Casino, a lótenyésztés és a lóverseny,
folyamszabályozás és a gőzhajózás, a vasút és az útrendezés, mind-mind azt
a célt szolgálta, hogy az ország elinduljon a modern fejlődés útján, s
ennek lüktető szíve legyen Budapest. Buda és Pest összlakossága 1851-ben
178 ezer volt, a kiegyezés, majd az egyesítés újabb lökést adott: 1890-re lakosainak
száma már csaknem félmillió. Hozzákezdtek a nagy urbanizációs feladatok
végrehajtásához; a város tetemes hiteleket vehetett fel, hogy megépíthesse a
vízművet, a közvágóhidat s hogy programszerűen meginduljon az elemi
iskolák építése. Budapest első főpolgármestere Ráth Károly,
polgármestere Kamermayer Károly, alpolgármestere Gerlóczy Károly munkássága eredményeként kiépült Budapest
új közigazgatása, európai színvonalú egészségügye, létrejöttek kulturális és
művészi intézményei. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök koncepciója
szerint Budapest csomópont lehet a balkáni országok mezőgazdasági és ipari
termékeinek, kereskedőinek Európa felé vezető útvonalán. Andrássy már
1868 májusában összehívott egy pest-budai bizottságot és vázolta elképzeléseit,
az 1870. évi X. törvény pedig életre hívta a Fővárosi Közmunkák Tanácsát.
Pest európai rangú fővárossá fejlesztésében jelentős szerepet
játszott báró Podmaniczky Frigyes, aki több mint harminc évig volt a Közmunkák
Tanácsának elnöke. Rajongva szerette a várost: a főváros fejlesztési
terveinek kidolgozása, elfogadtatása és megvalósításának kezdetei mind az
ő elnöki energiájának eredményei. Megtervezték a városrendezést, majd
1870-ben kiírták rá a pályázatot a feladatok pontos felsorolásával: a Duna budapesti
szakaszának szabályozását, rakpartok, közraktárak, hidak, bulvárok, főbb
útvonalak, központi pályaudvar, vasúti híd építését. Megkezdték a Sugár út
(1890-től Andrássy út), a Nagykörút kiépítését, a második Duna-híd, a
Margit-híd építését, a pesti utcák tömeges kiszélesítését. 1870-et
követően a hagyományosan földszintes házak helyett a belső
városrészekben három-négyemeletes házak épültek. Az Andrássy út lett Budapest
névjegye. A Sugár út kisajátított és újra parcellázott telkeit 1871-től
azzal a kikötéssel adta el a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, hogy rövid
időn belül be kell építeni. E nagyrészt tizenöt év alatt elkészült útvonal
meglehetősen egységes, neoreneszánsz arculatú lett. A két és fél kilométer
hosszú út három egyforma részre tagolódik. A Kiskörúttól az Oktogonig érő
első szakaszán háromemeletes bérpaloták épültek fasor szegéllyel. Az
Oktogontól a Köröndig terjedő szakaszon a házak egy szinttel
alacsonyabbak. Ezt az útszakaszt kettős fasor és lovaglóút is szegélyezi.
A sugárút harmadik szakasza a Városligetig terjed, lazán épített, az úttól
beljebb helyezett fényűző villákkal. Ezek eredetileg egyemeletesek
voltak. Az a rengeteg pénz, mely ehhez az építkezési és bővítési lázhoz
kellett, a budapesti kereskedelemben és bankvilágban halmozódott fel. Ugyanis a
Balkán ekkoriban felszabaduló, gazdag mezőgazdasággal és
állattenyésztéssel rendelkező országai: Bulgária, Románia és Szerbia
áruikkal Budapesten keresztül juthattak el az európai piacokra, és másik
irányban is Budapest volt a fő közvetítő a német és angol áruk,
főleg iparcikkek Balkán felé vivő exportjában. A magyar főváros
kifejlesztett malom- és élelmiszeriparával nemcsak a közvetítésre, hanem a
felvásárlásra és feldolgozásra is vállalkozott. Az a központi elhelyezkedés,
amely Pestet másfél évezred óta jelentős várossá formálta, a 19. század
végének és a századfordulónak liberális gazdasági viszonyai között gazdaggá
tette Budapestet. Lehetővé vált, hogy mindazt a hatalmas tőkét
előteremtse, amely a térség központjának alkalmas nagyváros kialakulásához
szükséges volt. A nagypolgárság ekkor már pontosan akkora és olyan igényű
palotákat építtetett, mint a történelmi nevet viselő arisztokrácia. A múlt
század utolsó éveiben kialakuló nagy műgyűjtemények jelentős
része ezekben a nagypolgári lakásokban, palotákban született meg. Rohamosan
kiépült a vízvezeték- és csatornahálózat - a budapesti házak 67%-ában már volt
vízvezeték 1890-ben, a középosztályi lakásokban: fürdőszoba. Rohamosan
fejlődött a közvilágítás és a közlekedés. Az 1880-as évek második felében
az elővárosokat helyiérdekű vasút kötötte össze a fővárossal: a
HÉV a pesti oldalon Soroksárt, illetve Cinkotát, a
budai oldalon Szentendrét „hozta közelebb" Budapesthez. Kialakult a
távíró- és telefonhálózat, újságpaloták, kiadók, nyomdák épültek; kávéházak, színházak,
orfeumok és lokálok nőttek gomba módra. A leghíresebb kávéházak
festők, zenészek, írók találkozóhelyei voltak évtizedekig.
Az utolsó fejezetek a századfordulótól a második
világháborúig nyújtanak lényegre törő átfogó tájékoztatást. Például: az
Eucharisztikus Világkongresszussal és az azokban a napokban elfogadott
első zsidótörvénnyel, az 1944. március 19-ei német megszállással, a nyilas
rémuralommal, embermentő csoportokkal és tettekkel, az ellenállási
mozgalmakkal, vezetőik kivégzésével, Budapest ostromával és
felszabadulásával foglalkoznak. Később az újjáépítéssel, a néphatalom
kialakulásával, az erőltetett ütemű iparosítással és Nagy-Budapest
kialakításával. Az utolsó fejezet 1956-ról, a nagyszabású budapesti
lakótelepek, modern szállodák és irodaházak építéséről, Ráday Mihály
városvédő tevékenységéről, a rendszerváltásról, a millecentenáriumról
s Budapest további fejlesztési terveiről ad tömör összegezést.
A befejező oldalak elénk tárják Buda, Pest és Budapest
bíráinak, polgármestereinek, főpolgármestereinek és tanácselnökeinek
névsorát 1707-től Demszky Gáborig. A 80. és 81. oldalon láthatjuk a pesti
és budai tisztségviselőkről, budapesti városvezetőkről
készült festmények reprodukcióit. A szerző-válogatta
137 pompás színes és fekete-fehér kép és térkép címjegyzéke, valamint a képek
forrásának feltüntetése zárja e reprezentatív albumot. A könyvet Illyés Éva
tervezte és tördelte, Falus János szerkesztette, Hanák Péter lektorálta. A
szerzőt műve elkészítésében a Budapest Bank és a Fővárosi
Önkormányzat Kulturális Bizottsága támogatta. A ragyogó nyomdai kivitelezés a
gyulai Dürer nyomdát dicséri.
(Corvina)
IX. évfolyam 2. szám
- 1999. február
3.)
NagyigényŰ
áttekintés
Maria Laura Della Croce: Itália remekei
Maria Laura Della Croce 25x33 cm méretű, 240 oldalas
albuma, az Itália remekei – melyet angolból Pfisztner
Gábor fordított – méltó módon reprezentálja azt, amit a fülszöveg ígér. Ez
valóban "rövid összegzése annak, amit évszázadok során az itáliai géniusz
az építészet, a szobrászat és a festészet terén létrehozott". Amiért
érdemes volt megalkotni ezt a nagyigényű áttekintést, (kvázi összegzést),
az a könyv képszerkesztőinek (Valeria Manferto, Fabio Bourbon, Anna Galiani és Gianna Manferto) az eddigi látásmódtól és bemutatástól
eltérő, különleges, "eredeti vizuális megközelítés". Ez
"kiemeli a mesterien kidolgozott részleteket, amelyektől az egyes
munkák különlegessé válnak, ugyanakkor pedig olyan történeteket testesítenek
meg, amelyek rejtve maradnak a turisták felületes vizsgálódása
előtt". Már a könyv kinyitásakor egy 1375 mm-es „leporello”
tíz oldala a sixtusi kápolna Michelangelo festette
freskóinak részletes bemutatására vállalkozik. A töprengő Isten, Ádám
teremtése, a Bűnbeesés, a Kiűzetés, a Részeg Noé és fiai, Éva
"kinövése" Ádám bordái közül, valamint az Utolsó Ítélet
erőteljes ábrázolása mellett a Szibillák bemutatásáig szinte minden
részlet látható. E sok-sok epizód laponkénti folyamatos, egészalakos (s nem
széttört) láttatása lenne kívánatos. Szívesen láttunk volna az itáliai
művészet bemutatása során bizonyos történelmi időrendet: a bizánci
stílusú mozaikművészet és ikonfestészet, a gótika, a kora reneszánsz, az
érett reneszánsz és a manierizmus folyamatában. Itt Michelangelo, Botticelli, Bernini, Donatello, Caravaggio,
sőt Francesco Hayez (1859) is megelőzi Duccio
Da Buonisegnát (1285), Simone
Martinit (1333), Fra Angelicót
(1400), Uccellót és Piero
della Francescát. Utóbbinak az arezzói
Szent Ferenc templomban látható Szent Kereszt legendája freskósorozatának egyes
képei alatt felcserélődtek a feliratok. Az 52. oldalon Sába
királynőjét, udvarhölgyeivel, fogadja Salamon Király, de ennek felirata: A
Szent Kereszt imádása. Az 54-55. oldalon olvassuk Sába királynőjének
látogatását, holott ő itt térdre borulva imádja a híd fájában felismert
"Szent Keresztfa" egy darabjának a kisugárzását.
A végig erőltetett tematikus elrendezés nemcsak a
történelmi folyamatot, hanem a mesterek munkáit is szétdobálta. Például már a
2-3. oldal láttatja Botticello Tavaszát, de csak a
62-63. oldal Vénusz születését, a 64-65. oldal Vénusz kinagyított fejrészét,
majd a 66-67. oldal mutatja a Primavera részleteit.
Michelangelo Mózesét látjuk a 22. és 94. és a 95., a Pietŕt
a 10-11. és a 96-97. oldalon. A sixtusi freskó
részletei a „leporello” után még a 226-229. oldalakon
is előfordulnak. Fra Angelico
44-47. képeitől Giotto igen messze került, a 198-203. oldalra.
A csodálatos Pisát
láttatnák a 204-205. oldal részletei - sajnos, nem elég meggyőzően,
és ez is már a 18-19. oldal esti, sötét tónusú felvételének részbeni ismétlése.
De ha már megemlíti Pisát, mindenképpen be kellett volna mutatnia a pisai camposanto híres freskósorozatát, A
halál diadalát. A szerző az egyes városokra jellemző művészet
bemutatásában igen szűkkeblű, viszont nagy-nagy örömünkre szolgál
egyes részletek gyönyörű kinagyítása.
A szinte minden lapon megjelenő - gyakran
megmosolyogató - címkézés túlzott buzgólkodásnak tetszik. (Bizánc keleti bája;
Átsejlő érzékiség: Titánok és óriások; A dóm
csipkeszövete; A normann királyok emlékezete; Elmélkedések a halálról;
Mesemondás; Az antik kor eszményítése; A mellszobor divatja; A dicsőséges
egyház; Vallásos történetek; Az egyház ölelése; Velence hálája a szűznek;
Erő és érzelem; Tiziano asszonyai stb.) A mesterkélt fejezetcímek miatt az
egész kötetet átlengi valami karácsonyi szent áhítatot sugalló (inkább
elkedvetlenítő) jámbor banalitás. Egy-egy zavaró (félreérthető)
kifejezésben az olaszból angolra, majd angolból magyarra fordítás is vétkes
lehet.
(Officina '96
Kiadó)
XIV. évfolyam 4. szám - 2004. április
4.)
A tanításművészet módszere
„A
tanításművészet a német Lehrkunst
elnevezés szó szerinti fordítása. Alkalmazható lenne még a tanítás
művészete kifejezés is, de ez a hagyományos értelemben vett
művészetfelfogásra utalna, ettől pedig a Lehrkunst
teljesen eltér… A kötetben egyébként több olyan, a
tanításművészettel kapcsolatos szakkifejezést használunk, amelyek nem
mindig felelnek meg a magyar pedagógiai szakirodalomban megszokott
tartalomnak…” – kezdi könyvét az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar
Neveléstudományi Intézetének docense, Mikonya
György.
Kár,
hogy a tanítás művészete meghatározást elveti a szerző, mert
ez egyszerűbben és kifejezőbben hordozza a mesterien, szinte
művészien formáló előadó (tanító, tanár) hatásos és eredményes
tevékenységét. Kár, hogy ragaszkodik a szó szerinti (tükör)fordításhoz, mert ez az erőltetett, rossz hangzású
szóösszetétel csúfítja nyelvünket, holott a műfordítás lényege,
kifejező ereje s egyben szépsége abban rejlik, hogy a szöveghűség
tiszteletben tartása mellett a befogadó nemzet nyelvének saját,
legkifejezőbb megfelelőjét (szinonimáját) használja versben,
novellában, regényben s akár szakirodalomban is. A magyar nyelv rendkívül
gazdag a rokon értelmű szavakban.
És végül, mindenekfölött azért kár ragaszkodni
ehhez az erőltetett szóösszetételhez, mert a németben sem használatos,
ott is művi, kiagyalt torzszülött; s bár lehet, hogy humorosan hangzik, de
a ’Lehrkunst’ szót nem leltük meg egyetlen
német–magyar szótárban sem, még az ELTE német nyelvi kar segítségével sem.
Tovább kötekedve a német eredetű didaktikai
módszer csodás felhasználási lehetőségéről, előállhatnánk azzal,
hogy a legtökéletesebb, a legcsodálatosabb elmélet is csak elmeszülemény,
akármilyen részletességgel kidolgozottan tárul is elénk, amíg a gyakorlat, a
megvalósítás nem bizonyítja szemmel láthatóan, akár kézzel tapinthatóan is.
Minden elmélet igazát a gyakorlat, a megvalósítás igazolja, vagy elveti.
Egyébként, ha egy tanár minden vonatkozásban
tökéletesen birtokolja tantárgyát, és érzelmileg is megszállottja e tudás
átadásának, emellett olyan szuggesztíven tanít, hogy képes magával ragadni
tanítványait, s még az előírt tananyag mellett további jeles
szakkönyveket, remek regényeket, verseket, filmeket és színdarabokat is javasol
nekik saját ismeretei alapján, nincs szüksége arra, hogy egy körülményes,
művi metodikát erőltessen rájuk.
A tanításművészeti módszer német
megalapítója Martin Wagenschein (1896, Giessen). Az egyetemen matematikát és fizikát tanult,
1920-ban doktorált. Professzorként Darmstadtban és Tübingenben fizikatanárok
oktatásával foglalkozott. Már fiatal korában kereste a hagyományos pedagógiai
gondolkodás megújításának lehetőségeit. Legfontosabbnak tartotta az élményszerű
tananyag-elsajátítás alkalmazását. Sokat fényképezte a természet mozgását,
filmre vette a felhők vonulását, majd lassítva, illetve gyorsítva
levetítette. Úgy gondolta, felfedezéseit s az arra irányuló
„ösztönző erőt oktatási célra kell fordítani: rekonstruálni kell az
adott ismeret felfedezéséhez vezető utat… így a tanulók is részesülhetnek
az útkeresés izgalmából és a felfedezés öröméből…” Véleménye szerint „a
sietség, a kapkodás a megismerés halála (és bár)… a felfedezés útján
történő tanítás rendkívül időigényes… (mégis) a tanulókból hiányzó
tudományos érdeklődést valamilyen technikával fel kell kelteni és életben
kell tartani”. Wagenschein mint gyakorló
szaktanár „tanítás közben érleli, alakítja gondolatait úgy, hogy mindezt rögtön
ki is próbálja”. Útmutatásai nyomán „egy szűkebb, kollégákból és
tanítványokból álló kör… munkához látott, egyre többen próbálkoztak Wagenschein gondolatmenete szerint tanítani”.
Az 1980-ban (84 éves korában) megjelent A természeti jelenségek észlelése és megértése
című könyvében „két sajátságos szemlélet egyesítésével találkozhatunk: a
gyermeki naiv rákérdezés együtt jelenik meg a fizikus kutatói
attitűdjével”.
„Viszonylag lassan, csak a nyolcvanas években jöttek
létre azok a szemináriumok, ahol már nemcsak Wagenschein
munkáiról, hanem a belőlük kiolvasható pedagógiai gyakorlatról is egyre
több szó esett. Ebből a vitatkozó, értelmező, új megoldásokat
kereső környezetből nőtt ki a tanításművészeti
műhelyek rendszere… (sőt) más szakterületek képviselői, más
pedagógusok is érdeklődtek a módszer iránt.” Például „Goethe római
élményeire alapozva és azt didaktikai célzattal (tanításművészettel)
jócskán átalakítva készül el egy teljes 14 napos római utazás programja:
térképekkel, vázlatokkal, történelmi, földrajzi, irodalmi,
képzőművészeti, egyháztörténeti és természettudományos ismeretek
alkotó alkalmazásával”.
„1986-ban – Wagenschein
kilencvenedik születésnapja alkalmával – egy új gyűjteményes kötetet adnak
ki Köszönet Wagenscheinnek címmel.”
Megfogalmaznak egy felhívást: „Németország iskoláinak semmire sincs nagyobb szükségük,
mint Wagenschein pedagógiájára…”. Ez bizonyos
„pedagógiai reformra való felszólítást jelentett”. A módszer elterjesztésének,
kipróbálásának kezdete megindult: már 1985-től a német evangélikus
iskolákban programot indítottak Az oktatás megújítása Comenius
(1592–1670) és Wagenschein segítségével
címmel. „Ezt követte 1989 és 1992 között Hessenben a Tanításművészet
és az iskolai sokszínűség című program.” Több iskola átvette e
módszert. „1990-től kezdve évente tanításművészeti konferenciát
rendeznek Herborni tanításművészeti
napok címmel.” Bár többen aggódtak, hogy ez a német „tanításművészeti
megközelítés… értetlenséget… elutasítást is kiválthat… de ennek ellenére a
módszernek egyre több híve lett Németországban, Svájcban, Hollandiában és
Ausztriában”.
A tanításművészeti módszer létrejötte című első fejezet a következő
kérdésekkel zárul: Mire kell vigyázni a módszer bevezetésekor? Mit tesznek e
módszer sikeres alkalmazói? Kinek ajánlható ez a módszer? (Ezt a feladatok
rövid ismertetése zárja.)
A tanításművészeti módszer értelmezése című második fejezet három alpontja
közül az első: A tanításművészeti módszer lényege. „A
tanításművészet olyan tanárok és hallgatók összefogásával létesülő műhely
létrehozása, ahol kezdetben mások által létrehozott pedagógiai
mestermunkákat, kész modulokat tanítanak meg egymásnak. Tehát ebben a
korai fázisban tanulók még nincsenek jelen. Pontosabban a műhely minden
résztvevője tanulói szerepbe kerül. Miután így megélték… a módszer
alkalmazását, ők maguk is hozzákezdenek egy tanításművészeti feldolgozásra
alkalmas témakör kereséséhez. Ez nem könnyű feladat, mert a
kiválasztott témának olyan érdekesnek kell lennie, hogy elegendő motiváció
legyen a későbbi tanuláshoz… Egy-egy téma feldolgozásához pontos
forgatókönyv készül, előkészítik a szükséges segédeszközöket.
Az így elkészült… modult azután először egymás között próbálják ki
(letanítják), szükség esetén változtatnak, alakítanak rajta, és csak ezután
következik a tényleges, tanulók számára történő tanítás. A záró
szakaszban elkészítik a teljes dokumentációt, amit archiválnak,
és a továbbiakban más műhelyek számára gyakorló,
továbbfejlesztő taneszközzé válik… (kiemelés tőlem: F. F.) A
tanításművészeti pedagógiai koncepció a szokásos iskolai gyakorlattól
eltérő utat választ. Arra akarja megtanítani a tanárokat, hogy ne
rohanjanak előre a tananyaggal. Időnként álljanak meg
egy-egy érdekesnek látszó problémánál, mélyedjenek el benne, járják
körül minden oldalról, és a tényleges tudás birtokában váltsanak új témára.” (Mikonya György kiemelései.)
Ezzel a hosszú idézettel kívántam szemléltetni, hogy
miért óvakodnak a magyar tanárok e körülményes módszer bevezetésétől.
„Minden modul központi része a kiválasztott természeti, társadalmi jelenségek
mögött rejlő, a jelenségeket értelmező koncepció, amelyet
genezisében, alakulásában kell, lehet tanulmányozni.” Például a teljes Galaxis
tárgyalásakor induljunk a geocentrikus világképből, amikor a Földet
tekintették a világegyetem középpontjának. Ennek teljes „bibliai” értelmezése
után térhetünk a heliocentrikus felfogás felismerésének, kidolgozásának és
elismerésének kalandos, sőt „életveszélyes” útjára (Galilei meghurcolása).
(Egy mai srác elmegy a Planetáriumba, ott megismertetik vele az egész
csillagrendszert, mozgásmechanizmusa tökéletes imitálásával.) „Tekintetbe kell
venni a megismerés, a tudás alakulásának kezdeti és végpontját… alakítsuk
vissza, amelyekből keletkeztek, a jelenségeket ősjelenséggé… a
történeti-genezis szerinti tanítás akkor valósul meg, ha a tananyagban megjelenik
a változás, az átalakulás és a fejlődés gondolata. Herbart
szerint a 8-10 éves tanulók könnyen fellelkesíthetők Homérosz
tanulmányozására, mert ez számukra kultúránk gyermekkorát jelenti. Ziller elgondolása: „az első osztálytól a
nyolcadikig a gyermek eljut a meséktől (1.) Robinsonon (2.) át az
Ótestamentum patriarchátusáig (3.), a bírák koráig (4.), a királyok koráig
(5.), Jézus életéig (6.), a hetedikben Az apostolok koráig, és a nyolcadik
évben: Isten államának földi megvalósulásáig.” (Naiv képtelenség: az emberek
zöme 80 éves koráig sem jut el idáig.)
A harmadik, a szókratészi és a történeti
módszer, értelmezése is tele van temérdek ismétléssel, nagyképű
kifejezésekkel, szókombinációkkal s képtelenségekkel.
A szerző hivatkozik Lev Tolsztoj tanítására: „a nevelés
művészetére és gyermeki lélek tiszteletben tartására” – ilyenkor mindig Szabó
Miklós könyvére hivatkozik (A pedagógus Tolsztoj). Elképzelhető, hogy
nem jutott kezébe az eredeti Tolsztoj tanítás? A búza szárát húzogató kínai
paraszt ostoba példa. Sehol a világon nincs ilyen ostoba földműves.
Az önálló tanítási egység, a modul című negyedik fejezetben oly
„tanításokra” is bukkanunk, mintha a tanításművészet „varázsszava”
ellenére, ez az egész, részleteibe fúló módszer a csökkent értelmi
képességűek számára készült volna. Sok-sok bosszankodás után eljutunk a
kilencedik fejezetig, Egy modul bemutatásá-ig. A modul címe: A gyertya. Ez Michael
Faraday kísérletének jegyzőkönyve szerint tizennégy és fél oldal, majd
A gyertyakísérlet tanításművészeti
átalakítása újabb 17 oldal – az atommáglyák, szuperteljesítményű
számítógépek, a Hold-utazás és a Mars körbe fotózása idején.
Elismerésre méltó Mikonya
György igyekezete, hogy ezt a német nyelvterületen sikeresen működő
módszert hazánkban is elismertesse, általános tanítási metodikaként fogadtassa
el. Kitartó igyekezete elbotlik a mi magyar makacsságunk „maradiságán”, e
túlságosan is körülményesnek és hosszadalmasnak tűnő germán alaposság
tükrében. Hiába. Mi magyarok talán szertelenebbek, rendetlenebbek lehetünk, de
azt hiszem, a legkörültekintőbb, legalaposabban kidolgozott metodika is
elbukik a gyakorlat hínáros szövevényében. Becsüljük meg a
tanítás ma is fellelhető zseniális „előadóművészeit”; a jó
tanárokat, a mai Öveges Józsefeket, Trefort Ágostonokat, Fehér Lipótokat, Reisz
Frigyeseket, Rátz Lászlókat stb., akik keze közül Neuman
Jánosok, Szilárd Leók, Wigner Jenők, Teller Edék, Bátány
Róbertek, Bay Zoltánok, Békésy Györgyök, Erdős
Pálok, Gábor Dénesek, Harsányi Jánosok, Hevesy Györgyök, Kármán Tódorok, Koestler Artúrok, Korda Sándorok, Solti Györgyök,
Szent-Györgyi Albertek és „Mars-lakók” tucatjai röppentek a világba, öregbítve
a magyar tehetség és oktatás jó hírét.
Mikonya György: A tanításművészet módszere. Oktatás-módszertani
kiskönyvtár VII. Gondolat Kiadó – ELTE BTK Neveléstudományi Intézet, Budapest,
2005.
2009.
június 17.
5.)
Szabolcsi Bence
válogatott írásai
A világhírű zenetudós, a Baumgarten-, Herder- és
kétszeres Kossuth-díjas Szabolcsi Bence életműve szinte felmérhetetlen.
Végzettsége és tevékenysége végtelenül sokrétű. Tudományos munkáinak,
népszerű könyveinek száma megközelíti a százat, s ő adta (Tóth Aladárral)
a hazai olvasók kezébe az első, átfogó (kétkötetes) magyar nyelvű
Zenei Lexikont 1930-31-ben. Miközben megteremtette a korszerű magyar
zenetudományt, gondoskodott annak továbbviteléről is, megteremtve a
budapesti Zeneművészeti Egyetem zenetudományi tanszakát.
Ez az 1919-től, a szerző 1973-as haláláig megírt 88 kisebb-nagyobb
tanulmányt, újságcikket magában foglaló kötet "az első jelentős
dolgozattól a legutolsó megjelent publikációig felöleli e tudós életművét;
számos írás most jelenik meg először kötetben." A könyv szerkesztője,
aki egyben a szöveg és gazdag jegyzetanyag gondozója, a fiatal zenetörténész-,
zeneesztéta-gárda egyik tehetséges tagja. Wilheim
András alapos, mindenre kiterjedő kutató munkájára jellemző, hogy a
már egyszer nyomtatásban megjelent anyag mellett felkutatta a hagyatékból a még
lappangó kéziratokat, hogy ezzel teljesebbé tegye ezt a tengernyi
mennyiségű, sok irányba távlatosan előremutató, ezerszínű
életművet.
Szabolcsi fő kutatási témái közül itt reprezentatívan megjelenik a mozarti
életmű szellemi lényegére rátapintó felismerés. Liszt Ferenc estéje
kapcsán - Bartókhoz hasonlóan - rámutat az idős Liszt forradalmian új
zenei kísérlete nyomán keletkezett új hangzásvilágú szerzeményeinek
jelentőségére a XX. századig előremutatóan. Szabolcsi legdöntőbb
gondolatköre: a magyar népzene régi-új friss forrására alapozva Bartók és
Kodály alkotóművészete miként tudott hidat verni Kelet és Nyugat, Ázsia és
Európa között, s ezáltal miként vált zenéjük szerves
részévé a világ zeneművészetének. E tézis alapforrását kutatva, Szabolcsi
maga is messzire tekintő kutakodást végzett és számos tanulmányt tett
közzé a közép-ázsiai eredetű dallamok és a népvándorlás kori elemek
felszívódásáról és jelenlétéről a magyar népzenében.
Reméljük, hogy Szabolcsi Bence tudományos érdeklődése és
írásművészete eme sokoldalúságát, sziporkázó szellemiségének szépségét
elénk tárva, Wilheim András felkeltette az újra
elolvasás kívánságát az olvasóban - s ezzel gyümölcsözővé érett,
elégtételt nyert fáradhatatlan munkája. A szerkesztő utószava és alapos
névmutató zárja a kötetet.
(2004. augusztus 19.)
***
Frideczky Frigyes: Magyar zeneszerzők c. könyve
nagy érdeklődést és elismerést váltott ki zeneszakmai körökben