Száz éve született Mihály András

(1917-1993)

Mihály András családi archívumából

Neve után (napjainkban: még!) nem szükséges – zene(pedagógia)i szaklapban – mesterségének/foglalkozásának a feltüntetése, hiszen alakja ismertnek tartható. Így pontos: az alakja, mert részletesebb, közelebbi tudnivalókat már jóval kevesebbektől várhatunk. De ez az „alaki” ismertség, kinél-kinél más-más információanyaggal, önmagában is rendkívül tanulságos. Mondhatnánk, működik az ember-léptékű történeti feledékenység – de elfelejteni csak azt lehet, amit egykor tudtunk. S ki-ki csak abból felejthet, amit megélt-megtapasztalt! Igaz, a feledékenységnek van jó oldala is: az egykor tudottak másodszorra-többedszerre gyorsan „visszajönnek”. Nos, erről a visszajönnivalóról kellene tudatosan gondoskodni. Ebből pedig mindenképp a pedagógusoknak (tanároknak, oktatóknak, nevelőknek) kell oroszlánrészt vállalniuk.

Mert miről is van szó? Schumann és Mendelssohn kellett ahhoz, hogy J. S. Bachnak újrafelfedezés jusson. Etikus-e tehát arra hagyatkozni, hogy hátha jönnek majd zseniális (szakmai) utódok, akik korrigálják közelmúltjuk feledékenységét, mulasztásait? Költői a kérdés. Ráadásul, időközben megnőtt a zeneirodalomnak térben-időben aktivált része, miközben a zenehallgatásra/zenélésre szánt idő, egyedekre lebontva, ideális esetben is legfeljebb ugyanannyi maradt…

A 2017. november 6.-án tartott Mihály András emlékest közönsége és Zelinka Tamás műsorvezető a BMC-ben

Mihály András születésének centenáriuma alkalmából két olyan megemlékezésre került sor, amelyek a fenti gondolatsort elindították. Az egyik a BMC Könyvtárában rendezett Emlékest volt november 6-án, pontosan a 100. születésnapon (erről a BMC havi rendezvényeit tartalmazó műsorfüzetből lehetett tudomást szerezni). Ugyanazon a napon a MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében Kocsis Zoltán-emlékkoncertet rendeztek, a Zeneakadémia Nagytermébe Ránki Dezső zongoraestje vonzotta a zenebarátok népes táborát, a ZAK Solti Termében (lánykori nevén, a Kisteremben) akkor tartották a 2. Budapesti Nemzetközi Gitárverseny megnyitóját.

Hozzávéve az „elfoglaltságok” rendszeres tételét, a zeneiskolai tanárok délutáni tanítását (ami által számukra bizonyos napokon gyakorlatilag lehetetlen a hangverseny látogatás), csak örömmel számolhatok be arról, hogy a könyvtárterem a szó szoros értelmében „zsúfolásig megtelt”. Visszajelzése volt ez annak, hogy még sokaknak jelent érdemben valamit Mihály András életműve, de azt is (ami mindig legfeljebb az eredményből derülhet ki), hogy körültekintő szervezőmunka hívta életre az estet. Zelinka Tamás korántsem csak műsorvezető volt, hanem egyértelműen házigazda, aki – fiatalabb kortársként – maga is tanúja volt Mihály András alkotó, többrétű előadói és nem utolsó sorban a zenei berkeken túlra terjedő zenei-közéleti munkásságának. Volt forgatókönyv, amely alapján szólítva lettek az emlékezők (a sort Kurtág Márta nyitotta, majd folytatódott az emlékezés Kurtág Györggyel, Gulyás Dénessel…).

Kurtág Márta és Kurtág György

Gulyás Dénes

Lázár Eszter

Jutott lehetőség rövid-spontán hozzászólásokra is, mindez érdekes és tanulságos volt, de ami a legfontosabb: szót kapott, művei megszólaltatásával, az ünnepelt is. Hallhattuk zongorakíséretes brácsadarabját, a Musicát, a gordonkára és zongorára szánt Mouvement-t, és befejező műsorszámként igazi revelációként, Vörösmarty-megzenésítését. Ez utóbbit az Erkel Ferenc Vegyeskar énekelte (tagjai között az ünnepelt két lányával), dr. Cseri Zsófia vezényletével, a brácsás Nagy Enikő és a gordonkás Mód Orsolya zongorista-partnere a szerző egykori növendéke, később felesége, Varga Csilla volt. Vele szólaltatta meg Perényi Eszter azt a Mozart-szonátát, amellyel egykor Mihály-növendékként ismerkedett.

Állnak: Cseri Zsófia (középen) és Mihály Andrea

Nagy Enikő és Varga Csilla

A kamarazene ünnepe volt ez, amikor minden közreműködő szólista-rangú felelősséggel (és műismerettel) játszik. Ilyenkor mindig felmerül a megválaszolhatatlan kérdés: miért is jut mostoha sors napjainkban a kamarazenének? Mármint rangjának, megszólaltatási lehetőségeit, s a neki kijutó közönség-érdeklődést tekintve…

Az emlékest nem lett volna teljes az ünnepelt „megidézése” nélkül; a kivetített fényképek a közvetlenség légkörét erősítették, a személyességet, ám Mihály András televízió felvételek jóvoltából megmutatkozhatott tanárként is, karmesterként is. És itt kell ismét rámutatni a média mindenkori felelősségére. Pótolhatatlan később, ami egykor „elszállt”, tanítási óra, műhelyfoglalkozás, jelentős művészegyéniség szóra-bírása. Most haszonélvezői voltunk az egykori aktualitásoknak, hallhattuk Mihály Andrást számára fontos zenei kérdésekről beszélni, tanítani, s karmesterként mintegy a produkció rendezőjekénti tevékenységébe is betekintést kaphattunk. Az időjáték élményén túl, érdemes volt érdemben is figyelni az elhangzottakra (kiváltképp annak tükrében, hogy mikor készült a felvétel!).

Mihály András a Zeneakadémia Nagytermében zenekari próbát tart

Mihály András 100 címmel került sor 2017. november 11-én a zeneakadémiai hangversenyre, amelynek bevezetőjeként a rektorasszony, Vígh Andrea olvasott fel közérdekű tudnivalókat Mihály András munkásságáról, majd Péteri Lóránt műsorvezető kalauzolta a közönséget, hogy értő fülekre találjon a műsor (ne maradjon homályban, az ő munkája az ismertető füzetecske, amely – szolid alkalmi kiadvány jellege ellenére – értékes tudnivalókat tartalmaz). Nyitószámként Perényi Miklós és Varga Csilla gondoskodott az ünnepi hangütésről, aztán fokozatosan nőtt az előadói apparátus, a saját állítása alapján a szerző legkedvesebb saját művei közé tartozó 2. vonósnégyes hallatán (s utána sokáig) azon elmélkedhettünk, vajon miért nem szerepel rendszeresen vonósnégyesek műsorán ez a kétségkívül remekbeszabott alkotás. Soós Máté, Soós Áron, Soós Előd és Aranyos János rendkívül kidolgozott szólamokból építették fel a kompozíciót, interpretációjukon érezni lehetett, hogy nemcsak betartják az előadási utasításokat, hanem mindenkor tisztában is vannak azok értelmével. Sajnos kevésbé volt el elmondható a kamaraegyüttesre szánt Három tételről, arról a műről, amelyet annakidején az általa életre hívott Budapesti Kamaraegyüttes bemutatkozó estjének egyik műsorszámául választott. Sándor Szabolcs tartotta össze az alkalmi társulást, amely a Zeneakadémia Kamarazenei Tanszékének hallgatóiból állt, de érezhetően nem volt több a céljuk, mint a mű eljátszása. Tehát, nem voltak annyira birtokában a szólamoknak, hogy a mű egész megtervezésére is gondolhassanak. Ilyenkor érdemes rámutatni arra, hogy tehát nem mindig elégséges a jó szándék, némi igyekezet – nehezebb feladat megküzdeni olyan partitúrával, amelynek a hangzásvilága kevéssé tűnik ismerősnek (s most nem a mű stílusáról van szó, hanem arról, hogy játszottság hiányában nincs benne a fülekben). Az alkalmi „leporolások” nem adhatnak érdemi képet, mert a zenei anyanyelv passzív szókészletébe kerülnek vissza olyan darabok is, amelyekben kedvét lelhetnék először az előadók, majd értő tolmácsolásuk eredményeképp a hallgatók is. Az ilyesfajta „fehér foltok” felszámolása az egyetlen lehetőség arra, hogy a történeti zenéktől napjaink legújabb stílusainak sokaságáig biztosan tájékozódhassunk a zene kimeríthetetlenül gazdag világában.

Mesteriskola - MIHÁLY András tanít (1972.)

A Solti Teremben is volt vetítés. Mihály András kamaraórájának (Mesteriskola) résztvevője Barta Mihály és Schiff András volt, s az est záró számaként meghallgathattuk azt a Beethoven-szonátát (op. 96), amely az egykori óra anyaga volt, ezúttal Falvay Attila és Fülei Balázs tolmácsolásában.

A két est sem adhatott teljes képet a sokoldalú muzsikusok munkásságáról. De mindkét alkalommal felemlítődött a Budapesti Kamaraegyüttes, amelynek köszönhetően sokaknak került érdeklődési körébe korunk zenéje, éspedig korántsem csupán egzotikumként, különlegességként. A Mihály András által irányított előadások megerősítették a hallgatóságot abban, hogy érdemes odafigyelni mindarra, ami az utóbbi időben történik a zene világában, idehaza és külföldön. Ha valami, akkor az opera műfaja hiányzott a visszatekintő műsorokból – legalább egy ária erejéig, ha nem Mihály Andrástól, akkor az igazgatása idején a repertoáron szereplő műsorból. Hiszen az operaénekesek is a Zeneakadémián nevelkedtek… Jó volt viszont látni – különösképp a zeneakadémiai esten – egykori kollégáit, tanártársait, növendékeit, s olyan muzsikusokat, akik a keze alatt dolgoztak. Mert az emlékezetes teljesítményekig hosszú-munkás út vezetett. A muzsikus-közönség egyben annak is bizonysága, hogy Mihály András munkája nem tűnt el nyomtalanul. Remélhetőleg időről-időre kinevelődnek hasonlóan értékes alkotó- és előadóművészek, akikre sokáig lesz érdemes emlékezni.

Fittler Katalin

(Illusztrációinkat az Erkel Ferenc Vegyeskar honlapjáról vettük át.)