CD-varázs zenével és irodalommal

Mindazoknak, akik értékelik a „humorban nem ismerünk tréfát” stílust

Alexander Armstrongot a „Péter és farkas” szereplői veszik körül, s a címlap is Prokofjev remekét hirdeti. Pedig a folytatás legalább annyira érdekes: Saint-Sa, s a címlap is Prokofjev remekét hirdeti. Pedig a folytatás legalább annyira érdekes: Saint-Saëns zoológiai fantáziája, Az állatok farsangja, valamint a magyar zenebarátok számára ismeretlennek tűnő kínálat: Practical Cats, Alan Rawsthorne-tól. A Royal Liverpool Philharmonic Orchestra és Vasily Petrenko neve, teljesítményük alapján, méltatlan apró betűkkel lett feltüntetve.

Tény, hogy Alexander Armstrong valóban sztárja a felvételnek. A brit komikus és színész, aki számottevő zenei képzettséggel is rendelkezik, egyszerűen lebilincselő! Ráadásul, a Péter és a farkas mese-szövegét teljes terjedelmében tartalmazza a kísérőfüzet, tehát angolul tanulók számára ideális fakultatív tananyag (nem is szólva a kiejtésről, s a hatásos-felépített előadás művészetéről).

A lényeg persze a zene, a hangszerek-hangszínek plasztikus érvényesülése az egyes szereplők megjelenítésekor. Az előadók valamennyien arról tettek tanúbizonyságot, hogy nem tagadták meg gyermek-mivoltukat, maguk is élvezik a részvételt a történet hangokkal-dallamokkal történő megjelenítésében. Szerencsére a felvételkészítők sem csupán aktuális feladatnak tekinthették ezt a programot, mert az ideális hangzáskép kialakítása rutinból aligha sikerülhetett volna így. A műgond mutatkozik meg abban, ahogyan a szövegeket és a zenéket összeillesztették, a részfelvételek elkészítését követően.

A borítókép sugallja az előadás karakterét – mese ez, mesefigurákkal. Akiket a mesevilágban elfogadott mércével mérünk, s az „értékeléstől” szinte független az érzelmi viszonyulás, voltaképp mindegyiküket lehet szeretni. Plasztikusak a motívumok, kidolgozott a mindenkori hátteret festő kíséret is.

Az állatok farsangja, bár diszkográfiája nem elhanyagolható, az utóbbi időben ismét az érdeklődés előterébe került. A zeneszerző életében nyilvános előadástól visszatartott kompozíció élete a bemutató óta sikertörténet, s talán épp az új-olvasat-keresés vonzza a neves előadókat (és a lemezcégeket). Nagy kérdés, mennyire kell „komolyan venni” a leírottakat, vagyis, mekkora szabadságot kaphat az előadó. Más megközelítésben: mire használhatja az előadói szabadságát a karmester és muzsikusai. Ennek a felvételnek a zenei sajátosságát az adja, hogy nem kommentálja, hanem kifejezésre juttatja a szerzői szándékot. Tehát, ami szép, az eszményien gyönyörű, ami lassú, az már-már időtlenné szélesedik, ami pedig száguldás, az robotokat megszégyenítően mechanikus. A kompozíció valamennyi interpretációjának legizgalmasabb része a Zongoristák-tétel, hogy ezt a szellemes ötletet hogyan közvetítik az előadók. Nos, a megjelenített (megörökítésre méltó) „állatfaj” ezúttal fajtájának kiválóságai közé tartozik; nem maguk a játékosok kifigurázása a cél, afféle görbe tükörben való ábrázolásuk, hanem a zongoristaságnak sajátos fejezete tárul a hallgató elé, a dinamikailag (volumenben) fokozódó „nehézségű” technikai gyakorlatok által. Ennél zeneibb megoldás aligha képzelhető el. És hadd tegyem hozzá: olyan idézetek, zenei utalások is plasztikusan hallhatóak, amelyeknek meglétéről leginkább csak elemzésekből-leírásokból szokás értesülni. Ez az előadók zeneirodalom ismeretét és stiláris fogékonyságát dicséri. A felvétel másik sajátossága, hogy Ogden Nash kísérő versei ékelődnek a tételek közé. Az Amerikában elsősorban limerickjei által népszerű költő 1949-ben a Columbia cég felkérésére komponálta ezeket a versikéket, amelyek Alexander Armstrong előadásában akkor is élvezetesek, ha valaki nem tudja szóról-szóra követni az angol szöveget (ez sajnos nem szerepel a kísérőfüzetben). A versek információ-tartalmánál is lényegesebb talán az a zeneiség, amely a szöveg-ritmusból adódik – a próza és a zenei hangok világa komplex élményt ad.

Alan Rawsthorne (1905-1971) műve lehetővé teszi, hogy törlesszünk valamit abból a felmérhetetlen mulasztásból, ami a 20. századi angol zene megismerését illetően még a francia zenekultúra ismeretének fehér foltjainál is nagyobb. T. S. Eliot remeke, a Macskák könyve (amely 1972 óta magyarul is olvasható), 1939-ból való. Legsikeresebb adaptációja, a Macskák musical megismerésében élenjáró a magyar érdeklődés: az 1981-es West End-beli és az 1982-es Broadway-produkciót követően már 1983-tól élvezheti a Madách Színház közönsége. A filmzeneszerzőként már sikeres Rawsthorne 1954-es műve T. S. Eliot hat versét választotta ki művéhez, amelynek műfaji megjelölése: „An entertainment for speaker & orchestra”. A meghatározás pontos, itt az irodalomé továbbra is a főszerep, ám a zenei aláfestés koncepciózusan kidolgozott. Armstrong remekel, és az ily módon új környezetbe került, ismertnek mondható versek új élményforrásként szolgálnak.

A tetszetős címlapból minderre a gazdag tartalomra aligha lehet következtetni – a Warner Classics emblémája mellé akár egy végtelen-jelet is érdemes lett volna feltüntetni, a célközönség életkorára vonatkoztatva.

(Warner 0190295759520)

Fittler Katalin