Frideczky Katalin ÍRÁSAIBÓL

I.

Rémálom

A Franck Szonáta hangjai szólnak. Egy rossz lapozás következtében a leporelló-szerűen összeragasztott, fénymásolt kottafüzér szép lassan elindul lefelé, mint egy szétnyíló harmonika. Szerencsére, a lehulló lapokat már eljátszottuk, szinte feleslegessé váltak. Ha nem akarom, hogy Dugovics Tituszként magával rántsa a többi, még eljátszandó lapot, valahogy szét kell tépnem a kottát. A múlt ne rántsa magával a jövendőt – gondolom. Mindezt másodpercek töredéke alatt kell átlátnom és végrehajtanom. A lapok legtöbbjét leukoplaszt-szerű, színtelen, erős ragasztószalag köti egymáshoz. Azok mentén aligha fogom tudni széjjeltépni. Szememmel villámgyorsan végigpásztázom az oldalakat és egy olyan helyet keresek, ahol nincs ragasztó. Végre találok egyet. Lassan tépni kezdem a kottát. Látom a tépés cakkos vonalát. Sikerült! A kottatartó bal oldalán végre lehull a már eljátszott, zavaró lapok legyezője. Mi maradt? Egy összecsukódott kotta, melynek csak az első oldalát látom. Valahogy szét kéne húznom, hogy látható legyen a folytatás. Játszanom kéne, mindjárt be kell lépnem! A biztonság kedvéért megeresztek egy A-dúr akkordot a partnerem szólójának lezárásaként. Egy A-dúr zárlat lebeg a levegőben. A darab a felénél félbeszakadt. Nagy botrány nincs. Végtére is, a Franck Szonáta A-dúrban íródott.

Ajánlás: Sose játssz fénymásolt kottából és mindig legyen egy jó lapozód!

II.

Intim szféra

Először azt hittem, csak a szemüveged csillant meg a lámpafényben. Aztán még egyszer odanéztem, és még egyszer. Nem a szemüveged volt. Könnyeztél. Diszkréten, de könnyeztél. Az első sorban. Balra, kettővel előttem. Nyilvános helyen. Egy hangversenyen. Lassú tétel. A zene? Talán a zene indított meg? A zene szép, valóban, bár az előadás nélkülözi a teljes átélést. A zenészek precízen, de némiképp hidegen játszanak. Te mégis sírsz. Valamire emlékezel. Talán ez a zene szólt, amikor először elhagytak. Életed nagy szerelme… Vagy férjed temetésén szólt ez a zene? Vagy az édesanyádén? Vagy csak saját magadat siratod, az eltékozolt életedet? Nem vagy már fiatal. Van mit siratni. Miért sírsz? Nyilvános helyen, balra, kettővel előttem, az első sorban? Egy hangversenyen? Szeretnélek megérinteni. A válladat megérinteni. Egy együtt érző kéz a válladon. Tudom, mit érzel. Nem tehetem. Ismeretlenek vagyunk egymás számára. Ugyanazt a zenét hallgatjuk. Én nem sírok. Te sírsz. Diszkréten, de könnyezel. Lehet diszkréten könnyezni nyilvános helyen? Megláttam a könnyeidet. Beléptél az intim szférámba. Megláttam a könnyeidet. Beléptem az intim szférádba. Nem lehet diszkréten sírni nyilvános helyen. Egy hangversenyen. Lassú tétel közben. Kettővel előttem, balra, az első sorban. Lehet, hogy a zenészek is észrevették a könnyeidet. Hízeleg nekik. Megindítottak egy hallgatót. Könnyekre fakasztottak. Széltében-hosszában mesélni fogják, hogy képzeld, az a nő, sírt, az első sorban, a lassú tétel alatt. A zene hatalma… a művészetünk ellenállhatatlansága… az érzékenység apoteózisa…A könnyeid hírnévre kapnak. Nyilvánossá válnak. Oda a magánszférád! Elvitték a zenészek. Széltében-hosszában hangoztatni fogják. Nem érinthetlek meg. Tolakodásnak vennéd. Mi közöm a könnyeidhez? Nem érintelek meg. Tolakodásnak veszem a könnyeidet. Mi közöm a könnyeidhez? Hogy jössz ahhoz, hogy sírj, nyilvános helyen, egy hangversenyen, az első sorban, kettővel előttem, balra? Miért nem hüppögsz és szipogsz és fújod az orrod hangosan? Miért némán könnyezel? Azt hiszed, így nem látom? Látom, mert titokban azt akarod, hogy lássam és érintselek meg. Reszketsz a vágytól, hogy valaki megérintsen. Vagy viszolyogva megborzonganál? A kezem a válladon már nem fér bele az intim szférádba? Küszködsz a könnyeiddel. Küszködök a könnyeiddel. Nem tudok a zenére figyelni. Rád figyelek. A könnyeid odavonzzák a tekintetemet az arcodra. Valósággal hozzá tapadok. Nem tudok elszakadni tőle. Nem lehet most már. Az intim szféránk közös.

A szerző zongoraművész-tanár, szépíró