Palatin Krisztina
Az aktív zenélés helyzete és szerepe a művészeti
nevelésben
(Napjaink
kihívásaira és megoldási lehetőségeire fókuszálva)[1]
Graciela
Rodo Boulanger: Muzsikáló gyermekek
(eozin)
A magyar
zenepedagógiai gondolkodás középpontjában az aktív zenélésre épülő zenei
oktatás áll. Az értékes zene megszerettetésének, a szép iránti érzékenység
kialakításának kiváló színterei a zeneiskolák. Az egyéni hangszeres oktatás a
minőségi munka érdekét szolgálja. Személyes jellegéből fakadóan pedig
érzelmi biztonságot ad a zaklatott világunk terheit hordozó fiatal nemzedék
számára. Asilány, értéktelen árucikkekkel elárasztott és a zenének alig
nevezhető zajtengerben fürdetett gyermekeknek ma is esztétikai kapaszkodót
nyújt az a Kodály Zoltán és Ádám Jenő zenepedagógiájának
hagyományaira épülő módszeres zeneoktatás, mely a közös éneklés és társas
zenélés segítségével vállal elkötelezettséget a jövő nemzedék
művészeti neveléséért.
Az aktív zenélés személyiségformáló hatásáról
évtizedek óta szólnak tanulmányok. A zenélés érzékenyebbé tesz, segít az
emóciók megélésében, hordozásában. Felszabadít, sikerrel, örömmel tölt el. A
zenét tanuló gyermekek jobbak a matematikai gondolkodásban, az anyanyelvi
kifejezésben, a helyesírásban, a szövegértésben, lényeglátásban. Kreatívabbak,
önálló alkotásokra nyitottabbak, könnyebben tanulnak idegen nyelveket is.[2]
Az idegtudományi kutatások eredményei ma már alátámasztják a korai zenei
nevelés fontosságát. A zenészek idegrendszere a zenetanulás hatására átalakul –
közli dr. Acsády László (Acsády,
2003.). Kutatási eredményei szólnak arról, hogy „az idegrendszer csak
kilenc-tíz éves kor előtt nyitott annyira, hogy a megfelelő ingerek
hatására nagyobb agyterületet bocsásson egy adott funkció végzésére” (Acsády2, 2003. 3. o.). Tőle tudjuk,
hogy a hét éves kor előtt megkezdett hangszertanulás hatására az agyban a
corpus callosum a homloklebenyeket összekötő részen nagyobb. A
homloklebeny felelős többek között a mozgás összerendezéséért. Az
agykutatás eljárásai / PET, MRI / tehát lehetővé tették, hogy megfigyeljék
zenélő, illetve zenét hallgató emberek agyi aktivitását. Az agykutatások
előtt úgy tartották, hogy a muzikalitás kizárólag a jobb agyfélteke
képessége (Hámori, 2001). A zenélés
valójában az agy aszimmetrikus sajátossága: a hangmagasság, hangszín és
harmóniák érzékelését a jobb agyfélteke, a ritmikusságot, az időérzékelést
a bal agyfélteke vezérli. A dallamok elemzését a jobb félteke halántéki
lebenyének felső régiója, a hangmagasságot inkább a prefrontális lebeny
kérgi régiója érzékeli. Ismert zenék képzeletbeli feldolgozása, felidézése a
jobb félteke homloki és halántéki régiójában történik (Hámori, 2002). Altenmüller
és munkatársainak kutatásai egyre inkább bizonyítják, hogy a zenének nincs
központja, területe a zenei nevelés hatására nő, így erős
plaszticitással bír. Pap alátámasztja
Altenmüller plaszticitásra vonatkozó
nézetét, szerinte is minél magasabb szinten műveli az ember a zenét, úgy
veszi inkább igénybe a bal agyféltekét is. Ez különösen azokra vonatkozik, akik
a zenetanulást hétéves koruk előtt kezdték. A zenészek nagyobb bal
agyféltekei aktivitást mutatnak, mint a nem zenészek, zenéléskor számos terület
aktív mind a két agyféltekében (Pap,
2002).
A
napjainkban zenét tanuló „Z” generáció teljesen másképp szocializálódott
közegben növekszik, mint magunk, szüleink, vagy nagyszüleink nemzedéke. Laczó Zoltán a társadalom és az értékek
pluralizálódására már 2002-ben felhívta az ének-zenetanárok figyelmét. (Laczó, 2002). A társadalmi, demográfiai
változásoknak, a digitális világ térhódításának eredményeképpen a fiatal
nemzedék más oktatási stratégiákat és eszközöket kíván. A neuropszichológusok szerint a digitális eszközök korai használata az
emberi agy változását idézi elő. Dr. Gyarmathy Éva (2013)
kiemeli, hogy a digitális kor szülötteinek gyorsabb az
információ-feldolgozásuk, saját mozgási-észlelési
tapasztalataik helyett döntően vizuális élményeik vannak, passzívan
szerzik élményeiket, aktív tevékenységeik helyett inkább gépeket
működtetnek. Számukra a világ kényelmes, gyors és egy gombnyomással
működtethető. Korunk fiatal nemzedéke nem szívesen hallgat igényes
zenét. A klasszikus zene tekintélye megromlott. A médiában azonban a klasszikus
zenei értékek megmentésére indultak el ma már tehetségkutató műsorok (Fölszállott
a páva; Virtuózok). Az ének-zene tantárgy népszerűsége az iskolai
tantárgyak között ma is a legutolsó helyen áll. Ennek megszüntetésére is elkezdődtek
már tantárgy-pedagógiai kutatások.[3]
A türelmetlenség és időhiány nyomai a
zenetanulásban is jelentkeznek, ma az otthoni gyakorlás általában kevesebb,
rendszertelenebb, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Tovább nehezíti a
tanítási problémákat a sajátos nevelési igényű, vagy tanulási, magatartási
nehézséggel küzdő tanulók egyre emelkedő száma a zeneiskolákban. A
diszlexia, diszgráfia, figyelemzavar tünetei bizony befolyásolják a
zenetanulást. A részképesség-zavaroknak köszönhetően az írásban-olvasásban
jelentkező típushibák a zenei írásban és olvasásban is megjelennek.[4]
Ennek a problémának a felismerése a zenetanároktól is megkívánja, hogy a
pszichológiai, pedagógiai és szakmódszertani ismeretük éppúgy magas szinten
funkcionáljon, mint művészi, hangszeres tudásuk. Napjaink kihívásai a
hagyományokra épülve új pedagógiai eszközöket is kívánnak. A különleges
bánásmódot igénylő tanulási zavarral, figyelemzavarral küzdő
gyermekek tanításánál segítséget jelent, ha a hallás utáni tanítást, az
előjátszások megfigyeltetését, az utánzást helyezzük a középpontba. A
kottaolvasásukat segíthetjük azzal, hogy nagyobb vonalközökben nagyobb
kottafejekkel, vagy színes kottával, tapintható kottával dolgozunk. Fokozott
fáradékonyságukat figyelembe kell vennünk, koncentrációs nehézségüket
változatos gyakorlatokkal tarthatjuk fenn. Egy zenemű megtanítására több
időt kell fordítanunk. Az elméleti és hangszeres órák ismeretanyagát
jobban összeegyeztetve, differenciált, következetes, tevékenységet középpontba
helyező élményszerű zeneoktatásra van szükség. A feladatok már nem
egyeznek azzal a feladatkörrel, amely az ismeretátadás dominanciájára
épülő hagyományos tanárszerephez igazodnak. Az oktatás rugalmasan
gondolkodó, kreatív, interaktív és adaptív szerepeket is kíván a pedagógusoktól
természetesen a professzionális művészi szaktárgyi tudásuk mellett.[5]
A mai digitális korban felnövő nemzedéknek sokféle képességekre
épülő, tevékenykedtető, társas helyzeteket és tanulást biztosító,
aktív tanulási környezetre van szüksége.
A növendékek szeretnek zeneiskolába járni, különösen
kedvelik az egyéni hangszeres órákat. Ezeken az órákon lehetőségük van
arra, hogy a felnőtt kizárólag rájuk figyeljen. A zenetanár – tanítvány
kapcsolat érzékeny viszony is egyben. A gyermekek többsége az iskolából hozott
aktuális problémáját, sikerét, örömét rögtön megosztja a pedagógussal. A tanár
pedig törekszik arra, hogy a növendék zenei érdeklődését fenntartsa az
órán, a hangszer minél igényesebb megszólaltatására megoldásokat találjon, ami
a gyermeket sikerrel, élménnyel töltheti el. Duffek Mihály (2009) hívta fel a figyelmet arra, hogy ebben a bizalmas,
személyes közegben rendkívül jelentős a pedagógus személye: az évek során
példaképpé válik a növendék, a szülő és a család számára is. Ha a zenetanulás
kezdetén már kamaraegyüttesek, zenekarok, énekkarok jönnek létre, a gyermekek
belenőnek abba, hogy a közös munka szépségének érdekében fontos legyen
aktív részvételük a próbákon. A zenei oktatás során tartósabb emberi
kapcsolatok jönnek létre, mint az iskolákban általában. Könnyebben megértik és
elfogadják egymás szociális - kulturális hátterének különbözőségeit is.
Közös a munka, közös a felelősség, közös a sikerélmény. Nevezhetjük a
kamarazenélést kooperatív technikának?
A zene háttérzaj lett, a világhálón minden
elérhető, letölthető, meghallgatható. A zene- és énektanároknak
kulcsfontosságú a szerepük abban, hogy megéreztessék, mekkora különbség van a
hangversenytermek atmoszférája és a magányos, fülhallgatóból áradó
zenehallgatás között. Csak rajtunk, pedagógusokon múlik, hogy pedagógiánkban
igazodunk-e a kor kihívásaihoz. A digitális világ lehetőségeit
felhasználva, de klasszikus zenei értékeken alapulva kell, hogy szolgálja a
művészeti nevelést a zenei oktatás.
A Kodály zenepedagógiájának hagyományaira épülő
zenetanítás ma is küldetésért vállalt hivatás!
Kodály Zoltán a tanítványok, illetve az egykori
tanítványok körében: Kertész Gyula, Kodály, Engel Iván, Serly Tibor, Seiber
Mátyás, Szelényi István, Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Szigeti Mihály és
Kerényi György
Felhasznált
irodalom:
Dr. Acsády
László (2003): A zenetanulás idegrendszeri háttere. I.II. rész. http://www.parlando.hu/Acsadi1.htm; http://www.parlando.hu/Acsadi2.htm (letöltés:
2017.03.25.)
Duffek Mihály
(2009) Tanár és növendék, mester és tanítvány XXI. századi gondolatok Varró
Margit nyomán. http://www.parlando.hu/2009-3-VARRO%20KONF. (letöltés:
2017.03.25.)
Dr. Gyarmathy
Éva (2013): Diszlexia a digitális korszakban. Műszaki Kiadó,
Budapest.
Dr. Kokas Klára
(1972): Képességfejlesztés zenei neveléssel. Zeneműkiadó, Budapest.
Laczó Zoltán
(2002): Zenepedagógia és társadalom. In: Hang és lélek. Új utak a zene és a
társadalom kapcsolatában. Magyar Zenei Tanács, Budapest. 83-94.
Pap János
(2002): Hang-ember-hang, Vince Kiadó, Budapest.
A
szerzőről
Palatin
Krisztina magyar nyelv és irodalom, ének-zene szakos tanár,
szakvizsgázott gyógypedagógus, a Vas
Megyei Pedagógiai Szakszolgálat Szombathelyi Tagintézményének munkatársa