ÚJ
GRAMOFON KÖNYVEK
A
Gramofon Könyvek sorozat három új kiadványa jelent meg 2017 novemberében: Gádor
Ágnes a Zeneakadémia könyvtárának történetét feldolgozó könyve, valamint Deseő Csaba és Friedrich Ádám önéletrajzi
ihletésű kötetei. A három újdonság mellett Friedrich Ádám Réz-Metszetek című könyve második, javított
kiadását is kezükbe vehették az érdeklődő zenebarátok.
Gádor Ágnes: A Zeneakadémia könyvtárának története
dokumentumokban
(1875-2005)
A
Zeneakadémia könyvtára Magyarország második legrégibb, és Közép-Európa
legnagyobb zenei gyűjteménye. Megalapítója Liszt Ferenc, a Zeneakadémia
első elnöke volt, aki tudta, hogy oktatási intézmény könyvtár – és ebben a
speciális esetben: kottatár – nélkül nem működhet. A könyv a
gyűjteménnyel kapcsolatos, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem
irattárában fellelhető dokumentumokat tartalmazza az intézmény
megalapításától 2005-ig, a közreadó, Gádor Ágnes könyvtárigazgatói
kinevezéséig. Elsősorban intézmény- és könyvtártörténet rajzolódik ki
belőlük, de ugyanilyen éles képet kapunk egyes korok
felsőoktatás-történetéről, a hazai felsőfokú zeneoktatás és a
magyar kultúrpolitika változásairól a könyv által felölelt 130 év során. A
kezdetek két üveges szekrényétől a legkorszerűbb informatikai
eszközökkel felszerelt könyv-, zenemű- és hangtárig hosszú és göröngyös út
vezetett. Az indulás fényes volt: Liszt Ferenc saját budapesti könyvtárát
ajándékozta a Zeneakadémiának, Ferenc József személyes rendeletére és az udvari
kulturális költségvetés terhére kapta meg a könyvtár a 19. század végén indult
Mozart- és Schubert-összkiadást. Később is jellemző, hogy mikor kik
vagy milyen társadalmi-politikai szervezetek milyen műveket ajándékoztak a
könyvtárnak, vagy éppen milyeneknek az eltávolítására kötelezték a
könyvtárosokat. Már amikor volt könyvtáros. Kezdetben valamelyik tanár szánt
heti 2-3 órát erre a munkára. Csak a húszas években lett önálló, szaktudást
kívánó felelősségteljes munkakör a könyvtárosság a Zeneakadémián. Gyakran
súlyos anyagi, de nem ritkán politikai okok gátolták a szakmai munkát. A
dokumentumok, melyeket a szerző különös gondossággal lábjegyzetelt,
minderről részletesen beszámolnak.
Részletek a
könyvből:
Alázatos kérvénye Bárd Ferencz és
Testvére zeneműkiadó- és kereskedő cégnek (Budapesten, IV. Kossuth
Lajos utca 4. szám)
Tekintetes Igazgatóság!
Méltóságos Igazgató Úr!
A Méltóságod igazgatása alatt álló m. kir. Zeneakadémiának a mi szerényebb életünkben
számottevő hangjegyszükséglete van.
Tekintettel arra, hogy
dacára annak, miszerint immár közel két
évtizede mint Magyarország egyik legnagyobb zenemű-kereskedése
közmegelégedésre látjuk el nagy vevőközönségnek és számos zeneiskolának is
hangjegyszükségletét, ezen közel két évtized alatt egyszer sem részesültünk
azon szerencsében, hogy országunknak e tekintetben legnagyobb fogyasztója csak
egy ízben is megrendelésével megbízta volna cégünket; – és minthogy tudjuk,
hogy Méltóságod intézkedéseit az Intézet szükségleteinek hangjegybeszerzése
tekintetében is az igazságos és méltányos elosztása vezeti, – bátorságot
vettünk azon alázatos kérelmünk
előterjesztésére, mely alábbiakban azt célozza, hogy a m. kir. Zeneakadémia hangjegyszükségletének egy része mély
alázattal alulírt cégünknél fedeztessék. –
Ezen alázatos kérelmet következőkkel
bátorkodunk indokolni:
Az országban egyike lévén a legnagyobb
zeneműkiadó cég[ek]nek, és zenemű-kereskedésünk a zenei élet minden ágára
terjedő dús assortimenttel lévén felszerelve, –
bizonyára abban a helyzetben vagyunk, hogy a m. kir. zeneakadémiának bármily irányban felmerülő
hangjegyszükségletét a leggyorsabban és
legpontosabban elégítsük ki. –
Ebbeli készségünket és képességünket
budapesti üzletünk elsőrendű felszerelésén kívül azon körülmény is
biztosítja, hogy cégünknek bécsi, lipcsei
és berlini fiókjai és képviseletei
révén egész Európa összes külföldi kiadóival – egyéb magyarországi
zeneműkiadókkal szemben – kedvezőbb és sűrűbb
összeköttetésünk van. –
Alázatos kérelmüket támogatja azon
körülmény is, hogy a m. kir. Zeneakadémiától közel
két évtizedes fennállásunk alatt semmiféle megbízást nem nyertünk. –
Támogatja végül kérelmünket az is, hogy a
közép-európai összes zenemű-kereskedő egyesületek, a budapesti
hasonló egyesülettel karöltve, z összes zenemű-kereskedőkre nézve
szigorú sanctiókkal biztosítják a zeneműveknek
mindenkivel szemben betartandó egyenlő
eladási feltételeit, - úgy, hogy cégünknél kedvezőbb árakat semmilyen
zenemű-kereskedő cégnek ajánlani és betartani módjában nincsen. –
Mindezeknél fogva azon alázatos kérelemmel
járulunk Méltóságod elé:
méltóztassék
kegyesen elrendelni, hogy a m. kir. Zeneakadémia
hangjegyszükségletét cégünk útján szerezze be: amennyiben azonban ezen kérelmünk a maga egészében teljesíthetőnek nem
találtatnék:
méltóztassék
kegyesen elrendelni azt, hogy a m. kir. Zeneakadémia
hangjegyszükségletének legalább egy részét cégünk útján fedezze. –
Legalázatosabb kérelmünk megismétlésével
maradunk Méltóságodnak
alázatos szolgái
Budapest, 1909.
évi február hó 10.
Bárd Ferenc és testvére
[Ceruzás
megjegyzés a kérvény hátán Moravcsik kézírásával:]
Figyelembe
vesszük. Nálunk az eljárás az: négy czég folyamodott
eddig s minden évben egy-egy kapjon; szívesen fölvesszük ötödiknek.
T. Bárd Ferencz és Testvére
zeneműkiadó és kereskedő czégnek
Bpest
Hozzánk intézett levelére válaszolólag szíves tudomására hozom, hogy kérelmét
készséggel figyelembe veszem, s annak idején való teljesítésére vonatkozólag a
következőkről értesítem.
Intézetünknél folyamodás útján eddigelé
négy zenemű-kereskedő czég nyerte el s
bírja ezidő szerint a hangjegyszükséglet
szállítását. Az eljárás az, hogy a négy czég évenkint fölváltva január elsejétől deczember végéig teljesíti a szállítást, s eképen az egyes czégekre minden
negyedik évben kerül rá a sor. Az Önök jelentkezése folytán a szállító czégek száma ötre fog emelkedni, s így a cziklus leteltével ajánlatukat szívesen igénybe veszem, s
Önöket a szállítás évének megkezdéséről hivatalból értesíteni fogom.
Bpest. 1909.
febr. 15.
Tisztelettel:
Mihalovich
igazgató
*
Friedrich
Ádám: Kényszerleszállás
A Réz-Metszetek, Böszörménytől Böszörményig és A harmadik után Friedrich Ádám kürtművész negyedik
kötete jelenik meg, Kényszerleszállás
címmel. A Liszt Ferenc-díjas, Ferencsik János emlékdíjas, Érdemes Művész
az elmúlt fél évszázad magyar zeneéletének kiemelkedő egyénisége: az
Állami Hangversenyzenekar első kürtöse, a Budapesti Fesztiválzenekar
alapító muzsikusa, a Magyar Kamarazenekar és a Liszt Ferenc Kamarazenekar
koncertjeinek állandó közreműködője, kortárs kürtkompozíciók inspiráló
előadója, kamaraegyüttesek tagja, a Liszt Ferenc Zeneakadémia és a
Miskolci Egyetem professzora, a Bartók Rádió műsorvezetője. A
Kényszerleszállás a nyolcvanas éveihez közeledő Friedrich Ádám
könnyes-mosolygós visszatekintése életére, gyökereire, pályájára, híres vagy
kevésbé híres, ám annál jelentősebb pályatársaira, növendékeire, kedves
embereire. Iróniával és öniróniával teli összefoglalás, önreflexió és leltár,
az elsuhanó éveké, és mindazé, amiért érdemes élni.
Részletek
a könyvből:
Kitől tanultam meg
kürtölni?
Már, ha egyáltalán megtanultam…
(Fishing for compliments.)
Felsorolom: Ferencsik Jánostól, Tátrai
Vilmostól, Banda Edétől, Konrád Gyuritól, Gombás Ferenctől, Szőlősy Andrástól, Kardos Palitól,
édesanyámtól, sőt „úrinagymamámtól”, Ági
nővéremtől, Kláritól, a lányaimtól – hogy csak a legfontosabb neveket
említsem…
Hogy a fentiek között egyetlen kürtös
sincs? Annyi baj legyen! Muzsikusokról beszélek.
Igaz, az alapokat Konti Izidortól kaptam,
amint ezt mindenkinek mondom is, ha kérdik, hiszen olyan gyönyörű hangon
játszott, hogy nekem csak utánozni kellett, s próbáltam is több-kevesebb
sikerrel.
Romagnoli tanár úr szemében úgy érzem, nem voltam
„nyerő”, bár a zenéléssel, a zenével kapcsolatban jó tanácsai voltak. Azt
hiszem, neki Fehér Sebi – Sebestyén – és Medveczky
Andriska voltak a befutók, én a „futottak még” csoportba tartoztam. Igen ám,
csak már Miskolcon többen is felhívták a figyelmemet arra, hogy ne csak a
hangokat igyekezzem eltalálgatni, hanem próbáljak valamilyen kifejezést tölteni
közéjük, s a sok hangverseny, a cselló órák, a szolfézs, édesanyám,
nővérem zongorázása ebben nagyon sokat segítettek.
Volt még egy tanárom, de az ő –
gyakran a pár órával előbb mondott észrevételeivel ellenkező –
tanácsai elvesztek a nagy cigarettafüstben, s nem nagyon értek el hozzám.
Én nem dohányzom…
Aztán jött a nagy tanítómester, a zenekar,
a kollégák, s még egy-két zenekar, ahol ugyan már némi ellenséges hangulat is
körbe vett, s én sokáig – ostoba módon – nem vettem észre, hogy ez azt is
jelentheti, hogy kibújtam a tojásból, jött a szárnypróbálgatások időszaka.
Talán néha mintha már repültem volna?
Érdemes volt figyelni, és én figyeltem is a
fent említett nagyszerű muzsikusokra – nem zenészekre! –, s mikor ők
látták, észrevették, hogy figyelek, még több, jóindulatú tanáccsal láttak el. S
ha csak lehet, koncertekre jártam, főleg a Zeneakadémiára, s mint ahogy
sok éve hivatkoztam Arthur Rubinsteinre, most is megteszem, mert ő mondta,
hogy „a hangverseny az igazság pillanata”. Ez pedig vitathatatlan. Egy percig sem
hittem, hogy Rubinstein lennék, vagy bárki a fentiek közül, de az elveiket meg
lehetett tanulni, át lehet venni, csak hasznomra váltak.
Tanulni életünk végéig tanulunk – és sajnos
egyre több a tanulnivalóm, mivel már könnyen felejtek –, de a legjobban tanítva
tanul az ember, s nekem ebben is szerencsém volt: már a szakiskolában volt
egy-két elképesztően tehetséges növendékem. Hogy belőlük mi lett,
arról írok másutt, de már akkor felmerült bennem a felelősségérzet, hogy
ugyan ki és mi lehetett az oka, hogy „hány reményem hagyott cserben”, hogy nem
lett, és nem is lehetett mindegyikből „világverő” nagyság?
Nem szégyellem megvallani, hogy talán a növendékektől
tanultam a legtöbbet, s ahogy kollégákra nem irigykedtem, úgy rájuk bizony
nagyon gyakran. Olyan magától értődő könnyedséggel oldottak meg
nehézségeket, melyekkel magam hónapokat kínlódtam (nem csak akadémistaként,
hanem előadóként is), hogy néha csak úgy marcangolt a sárga irigység.
Nekik csak nevetve mondtam, hogy „na
jó, ezt a következő órára én is megtanulom…” Volt, amit sikerült, volt,
amit nem, de ez egyáltalán nem baj. Talán lesz, aki emlékszik, mit írtam
valahol korábban: ha a növendék nem lesz jobb, mint a tanár, akkor az a tanár
rossz.
Ebből az alapvető álláspontból
kiindulva jó tanár voltam.
Rádiófelvétel
Egy pálya – legyen az akármilyen területen
– telve van örömökkel és bánatokkal, sikerekkel és balsikerekkel,
elismerésekkel és „lesajnálásokkal”, sőt megaláztatásokkal.
Ki mondhatná meg, miket érez egy
előadó a pódiumon, vagy kritikákat olvasván, a kollégák visszajelzései,
avagy vissza-nem-jelzései kapcsán? Vagy csak
„egyszerűen” akkor, amikor játszik, s úgy érzi, most ez nem nagyon megy…
(Megjegyzem: Messi is rúgott mellé nem egy
tizenegyest…) Vagy éppen, hogy de jó, most ez nagyon jól szól… És akkor még egyáltalán nem biztos, hogy az előadó érzi
az igazat.
Az első rádiófelvételemen egy
később Kossuth-díjassá lett zeneszerző volt a felvételvezető, a
segítség, az együttérzés legkisebb jele nélkül. Két kürtre írott Telemann
szvitet játszottunk Brünner Bercivel – akinek
segítő közreműködése pályámon végigkísért, s akinek örök hálával
tartozom –, zenekari kísérettel (ÁHZ). Nekik új volt az anyag, hibázgattak
eleinte, nekünk nem volt új, de ideges voltam. Sőt, mikor újra és újra
kellett játszanunk egy-egy kényesebb részt hol a zenekar miatt, hol miattam,
gyakran belecsúszott pár hiba, mire a felvételvezető: „Nem készültetek,
nem tudjátok rendesen a darabot, nem ehhez vagyunk itt szokva.” És tényleg,
ismerve az akkori mezőnyt, valószínűleg az egyetlen, aki akkor
felvételeket készített, Tarjáni Feri volt. Ő valóban ritkán hibázott,
ráadásul neki a rádió „hazai pálya” volt, nem volt kitől félnie, és nem is
félt senkitől. Emlékszem, amikor a Mozart Sinfonia
concertantét vettük fel velük (én a Tátrai Vilmos
Kamarazenekarban, mint I. kürt), a II. tétel elején Feri beszólt a mikrofonba:
„Ez nagyon fárasztó, kétszer eljátsszuk, azalatt
vegyék fel; a kürt nem szájharmonika.” És fel is vették, és egyet is értettem
vele a kürt milyenségét illetően. Én annak idején féltem, ideges voltam, s
mit tesznek az égiek; a habilitációmon – mert, mint már megírtam, nekem 59 éves
koromban habilitálnom kellett –, hogy odakerülhessek a professzorok mellé (kik
közül nem egynek még főiskolai diplomája sem volt, ám isten akaratából már
professzorok voltak), az akkor már Kossuth-díjas egykori felvételvezető
ugyancsak felháborodott, hogy Carmichael Stardustját is bele merészeltem venni a műsoromba.
Talán az is fájhatott, hogy egy másik
kortárs zeneszerző művét viszont szintén eljátszottam. Ma már édes
mindegy, lassan mindenki „elhagyja a porondot” velem együtt, kár ezt a csontot
tovább rágni.
**
Deseő Csaba: Kettősfogás
Illényi Katica
ezekkel a szavakkal ajánlja Deseő Csaba
önéletírását: „…Magyarország első
jazzhegedűse, világot járt, sikeres művész, akinek elegáns humorral
színezett egyedi játékstílusa megelőzte a kor divatját a jazz
műfajában. Pályája két szálon fut, a jazz mellett évtizedeken át
brácsaművészként élte a klasszikus zenészek életét az Állami
Hangversenyzenekarban. Hogy a két zenei világot, stílust és a mindezekkel járó,
külön-külön is teljesen eltérő életutakat hogyan lehet mégis egyszerre átélni
– bizonyítja ez a könyv, mely mindannyiunk számára lebilincselő élményt
ígér. Nem csak a temérdek izgalmas
történet, melyekben utazásai során külföldi világsztárokkal, vagy épp az
itthoni muzsikus ikonokkal való találkozásokat említi, de végigélhetjük – az
50-es évek tiltását követően – a jazz itthoni újjászületését és virágzását
is. Deseő Csaba életútja hosszú évtizedeket ölel
át. E könyv a múlt század
Magyarországának legnehezebb történelmi korszakain is végigvezet. Sok hányattatás, kitelepítés, a múlt rendszer
korlátaitól kezdődően egészen napjainkig olvashatók történetek,
anekdoták az életigenlő jazzmuzsikus tollából, aki mindeközben csak a
zenében élt. A zenében, amely azóta is,
egész életén át végigkíséri és amellyel mind a mai
napig oly sok örömet és boldogságot ajándékoz nekünk!”
Részletek
a könyvből:
A Dália legenda
1962-1963
Az
újkori magyar jazz történetének mindmáig legnevezetesebb éve minden bizonnyal
1962. Az év őszén, október 25-én, csütörtök este nyitotta meg kapuit a
jazz számára Budapesten a Bajcsy-Zsilinszky út és az Alkotmány utca sarkán az
egykori Dália-eszpresszó, amely egy nyilvános szórakozóhely volt, ám a KISZ –
gyengébbek kedvéért a Kommunista Ifjúsági Szövetség – felügyelete alatt állt.
Az
előzmények évekkel korábbra nyúlnak vissza. Adva volt egy sor kiváló
zenész, akik különböző „vendéglátóipari”
helyeken játszottak elsősorban korabeli tánczenét, de műsoruk-ba
belecsempésztek egy kis jazzt is, egyrészt a saját maguk, másrészt az
igényesebb közönség örömére. A muzsikusok szívesen léptek volna fel
kifejezetten jazzkoncertek, vagy jazzklubok keretében is, hallgatóság lett
volna bőven, ám az a négybetűs szó, hogy jazz, a hatóságok szemében
hosszú évekig vörös posztó volt, az amerikai imperialisták dekadens zenéje,
aminek nincs helye a szocialista kultúrában.
Kertész
Kornél kiváló zongorista volt, a Savoy, majd az Astoria
bárban játszott az ötvenes évek végén különböző formációkban. 1958-ban
elhatározta, hogy havonta egyszer zártkörű jazz-összejövetelt rendez,
amelyen meghívott együtteseket léptet fel, köztük sok fiatalt, s a közönség is
szigorúan csak meghívóval léphet majd be. A Savoyban
voltam egy ilyen örömzenén, mint hallgató, érettségi előtt álló zenei
gimnazista diák. Ott hallottam először az akkori magyar jazzmuzsikusok
színe-javát, akikről az a hír járta, hogy nyilvános fellépési
lehetőségek hiányában magánlakásokon szoktak összejönni afféle illegális jam-session zenélésekre. Óriási élmény volt számomra és
nagy meglepetés, hogy milyen sok kiváló jazz- zenész él ebben az országban,
akiket a nagyközönség alig, vagy egyáltalán nem ismer.
Kertész
Kornél egy évvel később az Astoria bárba szerződött, ahol egy
kitűnő kvartettel muzsikált: Káldor Péter vibrafonozott, Rahói Ernő bőgőzött, Várnai Tibor dobolt.
Magas színvonalú, finom bárzenét játszottak, de időnként egy-egy Dave Brubeck, Milt
Jackson számot is előadtak. Kertész folytatni akarta a zártkörű
jazz-találkozók sorozatát, elképzelését az Astoria vezetői támogatták. Az
első rendezvény nagyszerűen sikerült, zenészek és a közönség egyaránt
boldogan tértek haza a hosszú koncert után a késő éjszakai órákban. Emlékezetem
szerint öt együttes játszott azon az estén. Én magam akkor léptem fel életemben
először a nyilvánosság előtt, mint jazzhegedűs, egyébként még
konzervatóriumi növendék voltam, a tanárképző szakra jártam. Szép sikert
arattunk Szabados György kamara jazz-szextettjével, a hegedű, fuvola,
klarinét, zongora, bőgő, dob összeállítású együttes zenéje
kuriózum volt,
mint ahogy az lenne ma is. Az volt egyetlen fellépésünk abban a formációban.
Az
eseményt követően pár héttel később elterjedt a hír, hogy Kertész Kornél
és az Astoria hotel egyik vezetője idézést kapott a Kerületi Tanács
szabálysértési osztályára, ahol rövid tárgyalás után pénzbüntetésre ítélték
őket „engedély nélküli rendezvényszervezés” címén. Az egész szakma mélyen
le volt sújtva, ennél ártatlanabb és jobb szándékú rendezvényt talán azóta sem láttam életemben! Valószínűleg egy beépített
ember állt a háttérben, aki illetékes helyen jelentette, hogy veszélyes, netán
államellenes szervezkedés nyomára bukkant. Ezek után jó ideig nem voltak
hasonló próbálkozások, ismét a magánlakásokon tartott összejövetelek ideje
következett zenéléssel, lemezhallgatással.
Eltelt
három év, amikor 1962 tavaszán váratlanul Kertész Kornél hívott telefonon: „Gyere
fel a lakásomra, megbeszélést tartunk egy alakuló, nyilvános jazzklub ügyében!”
Nem akartam hinni a fülemnek, megtört a jég? Szabad utat kapott a jazz?
Izgatottan mentem a találkozóra, amely csak a kezdete volt egy hosszú
megbeszélés-sorozatnak. Sok ismerős arccal találkoztam, főleg muzsikosokkal
– Gonda János, Radics Gábor, Kőrössy János, a
jogász-zongorista dr. Gregorits János –, de gyakran
ott volt Pernye András, az akkor már nagynevű zenetudós és kritikus, a
civil újságírók közül Kaán Judit, Komornik
Ferenc, Lipót József, no és volt egy „hivatalos ember” is, Mészáros Péter
tánctanár. Elhangzott a bejelentés, hogy felsőbb hatalmak engedélyével, a
KISZ védnökségével jazzklub alakulhat a Dáliában. Valamennyien kitörő
örömmel fogadtuk a hírt, s a következő hetek lázas készülődéssel
teltek, terveket készítettünk az őszi megnyitóra. Megalakult a klub
vezetősége, természetesen Kertész Kornél lett az elnök egyhangú
támogatottsággal, hiszen az előző években senki sem tett annyit a jazz ügyéért, mint
ő, ráadásul tekintélyes ember volt és kiváló muzsikus. A vezetőségben
azok foglaltak helyet, akik az előkészítő tárgyalásokon részt vettek.
Engem is meghívtak, amit nagy kitüntetésnek vettem, pályakezdő fiatal
voltam, bizonyítanom kellett, így aztán fokozott lelkesedéssel vettem részt a
szervező munkában.
Elérkezett
a nagy nap. Híre ment a városban, hogy valami különleges esemény lesz este a
Dáliában, úgyhogy már órákkal az esti megnyitó előtt gyülekezni kezdett a
közönség a Bajcsy-Zsilinszky úti bejáratnál. A bejutás kissé körülményes volt,
ugyanis alapszabály rögzítette, hogy csakis tagsági igazolvánnyal lehet a
rendezvényeket látogatni, így első alkalommal mindjárt több száz
igazolványt kellett kiállítani. Magam is aktívan részt vettem a munkában, az
előtérben felállított asztaloknál néhány keresztkérdés feltevése után
szorgalmasan osztogattuk a jelentkezőknek a pecsétes papírokat. A terem
megtelt, a hangulat emelkedett, a vezetőségi asztalnál a KISZ nagyhatalmú
elvtársai is helyet foglaltak, de voltak meghívott vendégek a Rádiótól, a
Televíziótól, a Hanglemezgyártól, a Zeneművészeti Szakiskolából és a
Szórakoztatózenészek Szövetségétől is. Elhangzottak a hivatalos
üdvözlő beszédek, Kertész Kornél szavait hatalmas ováció fogadta, majd
megszólalt a zene, egymás után léptek színpadra az akkor még csak szűk körben
ismert hazai jazzmuzsikusok, tomboló vastapsot kapott mindegyikük. Aznap este
új időszámítás kezdődött a magyar jazz történetében, ez volt a
legendás Dália-korszak. Minden héten csütörtökön este
6-tól 10-ig szólt a jazz, alkalmanként három együttes lépett a színpadra, utána
jam-session következett. Szép időszak volt,
mindenki lelkesen, boldog örömmel játszott, pénzről, honoráriumról szó sem
esett.
Idézzük
fel, kik voltak azok a zenészek, akiket a Dáliában ismerhetett meg a szélesebb
közönség, s akik hosszú időre meghatározták a magyar jazz arculatát.
Segítségül hívom ehhez a kor emlékezetes kiadványát, az „IFJÚSÁGI JAZZ KLUB
HIRADÓJÁT”, amely összesen négy alkalommal jelent meg 1963 januárjától
áprilisig, s az egyik számban népszerűségi listát közölt a közönség
szavazatai alapján. Nos, a zongoristák rangsora a következő volt: Kertész
Kornél, Szabados György, Balogh Jenő, Fogarasi János, Vukán
György, Latzin Norbert, Csiky Gusztáv, Lakatos Béla.
Némi magyarázat: az utóbbi két muzsikus azóta nevet
változtatott, ma Csík Gusztáv, ill. Szakcsi Lakatos Béla néven ismeri őket
a jazzvilág, de van még egy érdekesség, amit apró betűkkel említett az
újság: „A legtöbb szavazatot Garay Attila kapta, de a pontversenyben ez –
márciusig tartó távolléte miatt – nem vehető figyelembe”. A kissé furcsa
szabályok szerint ugyanis nem kaphatott szavazatot az, aki az első
hónapokban nem lépett fel a Dáliában, s Garay ez idő alatt
Csehszlovákiában dolgozott együttesével. Szintúgy nem vehetett részt a
versenyben Kőrössy János, aki nem volt magyar
állampolgár, román útlevéllel mindössze egy évvel korábban jött át
Kolozsvárról, hogy azután Németország, majd az Egyesült Államok irányába
folytassa vándorútját.
A
bőgősök sorrendje aligha lesz meglepetés: Pege
Aladár, Berkes Balázs, Scholz Péter. Pege, akit később a „nagybőgő
Paganinijeként” aposztrofált a nagyvilág, a Dáliában vált igazán ismertté, s
utána évtizedeken át ő volt külföldön is a magyar jazz legnépszerűbb
alakja.
A
dobosok listáját a legendás Kovács Gyula vezette, mellette szinte senki nem
rúgott labdába.
Trombitán
Tánczos Gábor volt az első – ő akkor a Bergendy-együttesben játszott,
később a Magyar Televízió rendezője lett – második helyen az ifjú Tomsits Rudolf állt, aki a Dáliában 17 évesen valósággal
berobbant a hazai jazz élvonalába.
Az
altszaxofonosok listája ugyancsak magyarázatra szorul: Sasvári
Attila, Bergendy István, Ungár István, kivétel nélkül
nagyszerű zenészek, ám megint ott az apró betűs megjegyzés: Lakatos
Dezső kapta a legtöbb voksot, de ez „külföldi távolléte miatt nem
vehető figyelem-be”, tudniillik Garay Attila együttesével ő is
Csehszlovákiában turnézott.
A
tenorszaxofonosok közül Kulcsár Imre került az élre (nem sokkal később
tragikus körülmények között elhunyt, öngyilkos lett), Dudás Lajos és Wulmann Balázs volt a második, ill. harmadik.
Mai
szemmel nagyon furcsa, hogy a listán egyetlen gitáros sem szerepel, de abban az
időben
az
egyedüli ismert magyar jazzgitáros, Kovács Andor hosszú ideig külföldön
vendégszerepelt, soha nem lépett fel a klubban.
Vibrafonon
Káldor Péter, Radics Gábor, Beimel Károly volt a
sorrend, utóbbi egy pécsi együttes tagjaként tűnt fel az egyik koncerten.
A
klarinétosok helyezése: Sasvári Attila, Dudás Lajos,
Bergendy István.
A jazz
világában ritkán hallható hangszeresek közül a fuvolás Mátrai Tamás, az oboás Jagasich Péter és a melodikán
játszó Szele Tibor kapták a legtöbb szavazatot, de nem akarok álszerény lenni
és megemlítem, hogy magam is szerepeltem a listán, mint mélyhegedűs.
Női
énekes kategóriában Szirmay Mártát Toldy Mária
követte (operaénekes után egy táncdalénekes, abban az időben
a jazz műfajában is kísérleteztek mindketten), végül a legnépszerűbb
együttesek következtek: a Kertész Kornél kvartett, a Pege-Kovács-Balogh
trió, a Qualiton-együttes (Gonda János vezetésével), a
Nebuló-együttes és a Szabados trió.
Saját
pályafutásomra térve: az idő tájt zeneiskolai tanárként kerestem igencsak
sovány kenyeremet. Hegedűt oktatni kezdő gyerekeknek nem éppen
férfiembernek való munka,
végtelen türelem kell hozzá, amivel a szakma női mesterei
sokkal inkább rendelkeznek. Minden tiszteletem a hölgyeké, engem alapfoktól a
felsőfokig kiváló hegedűtanárnők tanítottak. Mivel első
perctől tudtam, hogy számomra a tanítás csak átmeneti elfoglaltság,
előbb-utóbb jelentkezem majd valamelyik nagy szimfonikus zenekarba, ami
jobb megélhetést, változatosabb életet jelent sok-sok koncerttel, utazással. Ha
engedik, jazzt is játszom majd mellette. A hatvanas években Magyarországon
senki sem álmodott még arról, hogy főfoglalkozású jazzmuzsikus legyen.
A Dália
klub megnyitása előtti években váltam szenvedélyes
lemezgyűjtővé. Elsősorban jazz-lemezekre vadásztam. A hazai
boltokban található szegényes lengyel és csehszlovák kínálat persze nem
elégített ki, nem kellett ahhoz vájtfülűnek
lenni, hogy az ember meghallja, ez bizony nem az igazi, helyette olykor kisebb
vagyonokat adtam ki használt amerikai felvételekért, vagy külföldi rokonoktól
könyörögtem egy-egy új lemezt ajándékba. Oscar Peterson,
Stan Getz, Miles Davis,
Ella Fitzgerald és más, félistenként tisztelt és
szeretett példaképek lemezei azután csere alapon körbe jártak a barátoknál, és
ki-ki megörökítette azokat magnószalagon, szánalmas kis Mambó, vagy Terta készülékekkel.
Réti
János, a jazz baráti kör egyik tagja hangmérnökként dolgozott a televízióban.
Soroksári úti otthonában egy átlagon felüli minőségű hi-fi sztereo berendezése volt, a polcokon pedig jobbnál
jobb eredeti amerikai jazz és klasszikus lemezek. Szabad idejében alig
győzte fogadni a jazzrajongókat, akik úgy jártak hozzá zenét hallgatni,
mint egy zarándokhelyre. Magam is gyakran megfordultam nála, s mindjárt
feltűnt, hogy van a szobában egy pianínó is, amelyen Jancsi néha kicsit
bátortalanul ugyan, de hozzáimprovizált az éppen hallgatott lemezhez. „Te
tanultál zongorázni?” kérdeztem, „gyerekkoromban egy
pár évet, de sajnos abbahagytam. Most viszont járok egy idős
tanárnőhöz, privát órákat veszek.” Tipikus eset, gondoltam, hány gyerek
van, aki kamaszkorban abbahagyja a zenetanulást, majd megbánja, szeretné újra
kezdeni, de akkor már rendszerint késő. Jancsi belefeledkezett a játékba,
jobbnál jobb motívumokat rögtönzött majdnem profi színvonalon, ám egyszer csak
abbahagyta. „Ne haragudj, papa, nem megy ez nekem, 25 évesen már nem lehet megtanulni zongorázni!”
„Drága Jánosom, amit játszol, az kitűnő! Nem baj, hogy nem
vagy egy igazi virtuóz, ez így is jóízű jazz! Én sem vagyok egy Jascha Heifetz, ahhoz öt éves
korban kellett volna kezdeni és napi öt órát gyakorolni, nekem ehhez se
türelmem, se lehetőségem nem volt, de ettől még diplomás zenész
lettem. Tudod mit, csináljunk együtt egy jazz-kvartettet, ismerek egy jó
bőgőst és egy dobost, biztos szívesen benne lennének!” Jancsi
meglepődött: „gondolod, hogy én alkalmas vagyok erre?” „Próbáljuk meg!”
Legközelebb
már nem egyedül mentem, jött régi barátom Berkes Balázs, hozta a
nagybőgőjét és velünk jött Palkó Barna, aki viszont egy kisebb
dob-szerelést hozott magával. Gondoltam egy merészet és én nem a hegedűmet
vittem, hanem egy brácsát, hátha az még érdekesebb lesz. Kipakoltunk, Jancsi a
pianínóhoz ült és elkezdtünk játszani. Percek alatt forró lett a levegő,
önfeledten játszottuk a Summertime-ot, a Bye Bye Blackbird-öt
és a hasonló ismert örökzöldeket. Órákon át tartott a rögtönzött örömzene,
mindnyájan éreztük, hogy itt most valami megszületett, amit folytatni kell.
Magam annyira belelkesültem, hogy elhatároztam, veszek egy szaxofont, nekiállok
gyakorolni, az viszonylag könnyebb hangszer, s mivel nem vagyok már kezdő
zenész, pár hónap alatt talán elérek majd egy elfogadható szintet. Abban az
időben egyébként főleg a nagy amerikai szaxofonosokért rajongtam,
John Coltrane és Cannonball
Adderley lemezeit hallgattam éjjel-nappal, s
hegedűn, brácsán tulajdonképpen az ő stílusukat próbáltam utánozni.
Nos, pár
hónap elteltével vettem a bátorságot és a soron következő kvartett-próbára
a nemrég vásárolt altszaxofont is magammal vittem Rétihez, s mindenki
meglepetésére tűrhetően bele tudtam fújni, ép hangok szólaltak meg,
sőt egy keveset már improvizáltam is rajta.
Mindez
nem sokkal a Dália-klub megalakulása előtt történt. Amikor ’62 őszén
megnyílt a klub, már egy többé-kevésbé állandó kvartettet mondhattam a
magaménak, amellyel izgatottan készültünk a közönség előtti
bemutatkozásra. Nem akartuk elkapkodni, így abban állapodtunk meg, hogy januárban
fogunk színre lépni. Így is történt, az esemény a mai napig legkedvesebb
emlékeim közé tartozik, amelyről nem csak fotókat, de magnófelvételt is
őrzök. Réti-Berkes-Palkó-Deseő felállásban
vonultunk a színpadra, Kertész Kornél konferált. Először a szaxofonos
műsort játszottuk – Gershwin: Summertime, Coltrane: Naima – majd brácsára
váltottam és Monk híres szerzeménye, a Straight No Chaser
volt a záró szám. Nem kis meglepetésre ez utóbbi aratta a legnagyobb sikert,
utána percekig szólt a vastaps, sorban jöttek gratulálni a kollégák (akkor ez
még szokás volt), barátok és számos klubtag, akikkel addig csak látásból
ismertük egymást. Nagyon jó visszhangja volt a produkciónak, sokáig beszéltek
róla a klubban, de a hírünk messzebbre is eljutott.
Említettem
már az IFJÚSÁGI JAZZ KLUB HIRADÓJÁT, a mai szemmel már igencsak kezdetleges
újságot, amelynek mind a négy megjelent számát a mai napig féltve őrzöm.
Ahogy a megsárgult lapokat forgatom, életre kel a múlt, hiteles forrásként
számíthatok a nyomtatott sorokra, ami azért is fontos, mivel élő szemtanú
sajnos egyre kevesebb van már közöttünk.
„Amit
olyan régen várt a jazzrajongók népes tábora, végre megszületett!…. Zenéljenek a klubtagok, élvezzék a zenét a klubtagok,
írják és szerkesszék a kiadványt a klubtagok!”, írta az első szám
köszöntőjében a szerkesztőbizottság, amelyben Kaán
Judit, Kertész Kornél, Komornik Ferenc, Lipót József,
Mészáros Péter, Pernye András és Remenyik Lajos
foglaltak helyet. Ahogy a muzsikusok honorárium nélkül játszottak a Dáliában,
ugyancsak gratis, lelkesedésből írta és
szerkesztette a lapot valamennyi szerkesztő és külső
közreműködő. Mai szemmel is figyelemreméltó írásokat, sőt
tanulmányokat találunk a régi lapokban, 45 év távlatából különösen érdekes
olvasmány! Mindjárt az első számban Pernye András írt egy hosszú cikket „A jazz-kultúra problémái”-ról, dr.
Gregorits János pedig egy tanulmányt
„Getz és Coltrane” címmel.
Jellemző a korra, hogy biztos, ami biztos, figyeljünk a mindenben élenjáró
nagy Szovjetunióra, a moszkvai jazzéletről is megjelent egy kínosan
erőlködő
beszámoló Komornik Ferenc tollából, megemlítve például „a Városi
Komszomol Bizottság rendezésében lezajlott háromnapos fesztivált, amelyen a Kirov kerületi ifjúsági klub amatőr
zenészei léptek
fel nagy sikerrel”… Ehhez képest sokkal jobban érdekelt mindenkit a közeli
lengyel, csehszlovák és a jugoszláv jazz-élet, amely akkor már jelentős,
külföldön is ismert zenészekkel büszkélkedhetett, és ahol már komoly nemzetközi
jazzfesztiválokat rendeztek. Erről is szó esett a lap hasábjain, továbbá érdekes
interjúkat, rövid híreket, jazz műszótárt, karikatúrákat, fotókat,
sőt kottákat is találhattunk, Szabados György, Vukán
György és Onódy Árpád egy-egy szerzeménye jelent meg
nyomtatásban.
Magam is
írtam néhány cikket a Híradóba, a márciusi számban például az akkor vadonatúj bossa novát próbáltam bemutatni
az olvasóknak. „Új dél-amerikai ritmus hódította meg a jazz világát, a neve: bossa nova. Brazíliából, Rio de
Janeiróból származik, s a legenda szerint úgy születetett, hogy egy híres
gitáros, Joao Gilberto 1962
tavaszán együttesével egy énekest kísért, aki szambát, rumbát és hasonló
dél-amerikai számokat énekelt. Az egyik dal kísérése közben a gitáros egy
érdekes, szokatlan ritmusképletet rögtönzött többször egymás után, ezt a
zenekar dobosa is átvette, így kísérték végig a számot. Ez a ritmus lett a bossa-nova alapja, amely alig különbözik a közismert rumba
lüktetésétől, mégis egészen újszerű hatása van. Az új ritmus napok
alatt elterjedt Brazíliában, divat lett, új slágerek születtek, a „Desafinado”, „One Note Samba” stb., s hamarosan
megszületett az új tánc is, hiszen a bossa nova
lényegében tánczene. S hogyan került a bossa nova a
modern jazz-be? Herbie Mann, a híres fuvolás éppen Rio de Janeiróban hangversenyezett és ott meghallotta az új
zenét. Rögtön megtetszett neki és visszatérve az Egyesült Államokba
népszerűsíteni kezdte. A siker szinte hihetetlen volt. Nem csak mint tánczene terjed azóta a bossa
nova, hanem olyan neves jazz-szólisták játszották lemezre jazz-feldolgozásban,
mint a már említett Herbie Mann, valamint Stan Getz, Bud
Shank, Lionel Hampton, Coleman Hawkins, Quincy Jones és
sokan mások. Mi lehet e nagy siker titka? Valószínűleg a kellemes,
közérthető dallamok, valamint a ritmus újszerű lüktetése”.
Az ezt
követő két utolsó bekezdést kihagyom, ott ugyanis azt fejtegettem, hogy a
hagyományos, swinges jazz-hez
képest a bossa nova nem elég fajsúlyos zene, ezért
valószínűleg csak múló divatirányzatról van szó. Nos, az élet rácáfolt a
jóslatomra, a bossa nova ma is töretlen
népszerűségnek örvend a úgy a jazz-, mint a
populáris zene világában. A legjobb példa erre alighanem Stan
Getz, a felejthetetlen tenorszaxofonos, a jazz egyik
legnagyobb alakja, aki számtalan felvételt hagyott maga után, s
életművéből a hatvanas évek elején készített csodálatos bossa nova lemezei a legkiemelkedőbbek közé tartoznak.
A HÍRADÓ
1963 áprilisában jelent meg utoljára, hiába volt a szerkesztők minden
igyekezete, hiába várták a további példányokat az olvasók, egy ostoba ügy volt
a háttérben, nevezetesen az, hogy a negyedik szám címoldalára a nyomdászok
véletlenül csak annyit írtak: JAZZ KLUB. A lapkiadást finanszírozó KISZ
provokációt gyanított, a klub netán függetleníteni akarja magát az atyáskodó
szervezet szárnyai alól, így bejelentették: az újságot megszüntetik. Még jó,
hogy nem indítottak vizsgálatot, házkutatást a szerkesztőségi tagoknál!
Szerencsére más bonyodalom nem származott az ügyből, a csütörtök esti
klubestek zavartalanul folytatódtak.
Kezdettől
fogva szerepelt a tervek között külföldi zenészek felléptetése a Dáliában. A
szegényes anyagi háttérre jellemző, hogy erre mindössze egyetlen
alkalommal került sor: Karel Krautgartner, a híres
prágai klarinétos-szaxofonos jött el egy estére, előadást tartott a
csehszlovák jazzéletről és magyar muzsikusok társaságában eljátszott
néhány számot. Krautgartner igazi profi volt,
Kelet-Európában nagy hírnévnek örvendett, Magyarországon már az ötvenes évek
közepén fellépett a Karel Vlach big
band szólistájaként, amikor tánczenei műsornak
álcázott kitűnő swing-jazz műsorral
utazták körbe a fél országot. Az 1968-as prágai szovjet invázió után Krautgartner Nyugatra távozott, a Kölni Rádió zenekaránál
fejezte be pályafutását.
A
történelmi hűség kedvéért meg kell emlékezni egy Dália-korszakbeli
jelenségről. Zenészek körében szinte kizárólag a modern jazz volt a divat,
azt illett játszani, aki régebbi stílusokkal próbálkozott, nem sok elismerésben
részesült. A Benkó Dixieland Band, amely akkor már javában működött,
fellépett ugyan a klubban, a közönség rendesen meg is tapsolta, de a szakma nem
sok jó szóval illette őket. Ki gondolta volna akkor, hogy negyvenöt évvel
később állandó zenekarként egyedül ők fogják megünnepelni fennállásuk
50. évfordulóját!
Szintén
a furcsaságokhoz tartozott, hogy az akkori idősebb zenészek egy része, akiknek
ott lett volna a helyük, soha nem léptek fel a klubban. Martiny
Lajos, Beamter Jenő, Tabányi Mihály, Holéczy Ákos, Szabó József talán nem kaptak meghívót, ezért
nem jöttek el közénk. A Rádió Tánczenekara, amely akkoriban alakult át Studio 11 formációra, a zongorista Dobsa
Sándor triójával képviseltette magát egyetlen alkalommal.
1963
szeptemberében indult a Dália második évadja. A kezdeti magyaros lelkesedés
alábbhagyott, a szenzáció elmúlt, már nem volt elég jelentkező a
fellépésekhez, így megszaporodtak a különböző előadások,
lemezbemutatók, a látogatók száma jelentősen csökkent. Egy későbbi
tanulmányban Szeverényi Erzsébet így ír erről:
„Az egyre nyomasztóbbá vált érdektelenség mellett a klubot belső
feszültségek is bomlasztották. A megmaradt társaságban megindult a széthúzás.
Kertész Kornél – joggal – vasfegyelmet kívánt, a koncertek alatt teljes
csendet, a bemutatkozó együttesektől lelkiismeretes felkészülést, vagyis
igazi jazzműhelyt kívánt kialakítani, nem zenés presszót fenntartani.”
Hozzáteszem:
a Dáliában például kötelező volt az öltöny, nyakkendő, amit bizony a
tagság jó része kezdettől elutasított.
Más okok
is voltak a háttérben: abban az időben hódította meg a világot a Beatles,
s velük az akkor még beat-zenének nevezett pop-rock, ami fenekestől
felforgatta az akkori közízlést. A Dália közönsége főleg fiatalokból állt,
egy részük divatból járt jazzt hallgatni, mert az volt akkor a „menő”, de
amint valami új, izgalmas, ráadásul könnyen érthető zenei áramlat ütötte
fel a fejét a világban, sokan hátat fordítottak.
Ezzel
együtt a Dália klub másfél éves fennállása alatt elévülhetetlen érdemeket
szerzett a magyar jazz javára. Ismét Szeverényi
Erzsébetet idézem: „számtalan fiatal, addig ismeretlen muzsikusnak biztosított
bemutatkozási lehetőséget, jazztörténeti előadásaival és
lemezbemutatóival lehetővé tette az érdeklődők számára ennek a
művészetnek a megismerését, belső fegyelmének és szigorának
köszönhetően mégis sikerült a jazz-műhely jelleget megőriznie,
működésének hatására hazánkban végre elismert művészetté válhatott a
jazz, jazzéletünket már indulása pillanatában bekapcsolta a nemzetközi
vérkeringésbe, működésével előkészítette a Bartók Béla
Zeneművészeti Szakiskola jazztanszakának
létrejöttét.”
1964
tavaszán a Dáliában megszűnt a jazz, ugyanakkor megkezdte térhódítását
országszerte különböző rendezvényeken, azon kívül megszólalt a rádióban,
televízióban és hanglemezen.
Pernye
András zenetudós nevét a Magyar Nemzet című napilapban ismertem meg 1960
körül. Minden héten írt egy kritikát az aktuális komolyzenei koncertekről,
amelyeket rendre meg-hallgatott, kerekesszékével elgurult a Zeneakadémiára, az
Erkel Színházba. Ezek az írások annyira jók voltak, hogy az ember akkor is
elolvasta, ha ott sem volt az eseményen, vagy az előadás nem is érdekelte
különösebben. Pernye kemény kritikus volt, nem kímélt sem külföldi, sem
belföldi előadóművészt, bármekkora sztár volt az illető, ha a
koncert nem tetszett, csípős szavakkal megírta róla a magáét. Persze
dicsérni is tudott, de ez volt a ritkább eset. Volt is ellensége komolyzenész
berkekben szép számmal, de ez őt legkevésbé sem zavarta. 1961-ben nagy
meglepetésemre a Valóság című
folyóiratban a jazzről írt egy hosszabb tanulmányt, maximálisan védelmébe
véve a műfajt az akkor még gyakori támadásokkal szemben. Nem voltam rest,
kikerestem a címét a telefonkönyvből és levelet írtam neki, hogy szeretnék
megismerkedni vele. Postafordultával válaszolt, szeretettel vár, látogassam meg
a lakásán. Kicsit elfogódottan léptem be a nagyhírű, írásai alapján kissé
gorombának elképzelt tudós belvárosi lakásába, ám percek alatt kiderült, hogy a
világ egyik legbarátságosabb, legszínesebb emberével van dolgom. Mozgása az
ifjúkori bénulás következtében korlátozott volt ugyan, ám ő egy macska
ügyességével mozgott a bútorok között két keze, karja segítségével. No és
mellette volt felesége, támasza, Andrea, aki olyan biztonságos hátteret
jelentett számára „mint egy kőszikla” (ezek Pernye felejthetetlen szavai).
Hamar
tisztáztuk, hogy komolyzenei kötődésünk mellett mindketten gyerekkorunk
óta vonzódunk a jazzhez, s úgy tűnik, most jött el az idő, hogy a
gyakorlatban is tegyünk valamit a műfaj hazai elismertetése érdekében.
Akkor már folytak a háttértárgyalások mindenfelé, amelyekbe Pernye is
bekapcsolódott. Az 1962 októberében megnyílt Dália jazzklub működését
elsősorban az Ifjúsági Jazz Klub Híradójában publikált írásaival
támogatta.
A Dália
fényes korszakával egy időben a Magyar Rádió is zöld lámpára váltott,
először a Könnyűzenei Híradó című műsor keretében indult
jazztörténeti sorozat Pernye András szerkesztésében. Emlékszem, sem a Rádió,
sem Pernye nem rendelkezett komolyabb lemez-gyűjteménnyel, így a hangzó
anyagot többnyire „külső beszállítók” vitték a stúdiófelvételekre csekély
honorárium ellenében. Magam is közéjük tartoztam.
1963-ban
Pernye nagyszabású vállalkozásba kezdett, könyvet írt a jazzről. Tekintve,
hogy
Molnár
Antal 1928-as kiadású Jazz-band című műve
óta Magyarországon e témában alig jelent meg igazán értékes alkotás, a feladat
óriási volt. Pernye hangyaszorgalommal gyűjtötte a hiteles
forrásműveket, az angol és német nyelvű szakkönyveket, amelyeket
nagyrészt külföldről kellett beszereznie. Ráadásul nem beszélt idegen
nyelveket – ezt soha nem is titkolta – ennek ellenére saját maga fordított mindent,
páratlan intelligenciája és néhány szótár segítségével. A könyv A JAZZ címmel 1964 őszén jelent meg, az első
kiadást hetek alatt szétkapkodták. Ma is féltve őrzöm könyvtáramban a
dedikált tiszteletpéldányt, amelynek előszavában többek között ez
olvasható: „Köszönetet kell mondanom mindenekelőtt Sebők Imrének, aki
több száz, muzeális értékű felvételével mind a rádió közönsége, mind a
magam számára lehetővé tette, hogy megismerjük a jazzmuzsika klasszikus
korszakát. A modern korok feltárásáért pedig elsősorban Gonda Jánosnak, Deseő Csabának, Granasztói
Györgynek és Tóth Gusztávnak tartozom köszönettel…”
Pernye
András ezután még vagy hat évig szerkesztett jazzműsorokat a Magyar
Rádióban, cikkeket írt jazzkoncertekről különböző lapokba. A hazai
fellépőkkel mindig kesztyűs kézzel bánt, mondván, még annyira újak,
hogy nem szabad megbántani őket. A Magyar Nemzetnél a hetvenes évek
közepéig folytatta zenekritikusi tevékenységét, a Zeneakadémián pedig
zenetörténetet tanított. 1970 táján a Magyar Televízió Ki mit tud vetélkedőiben
zsűritagságot vállalt, szerepléseivel országos népszerűségre tett
szert. Végtelen szomorúsággal töltött el a hír, amikor 1980-ban megtudtam, hogy
Pernye András önkezével véget vetett életének.
Gonda
János, a kiváló zongoraművész, zenetudós a Dália-klub éveiben a
Hanglemezgyártó Vállalat zenei rendezőjeként is tevékenykedett.
Elhatározta, hogy rábeszéli a lemezgyár vezetőit, támogassák a kibontakozó
hazai jazzéletet és adjanak ki évente legalább egy jazzlemezt. Mivel a válasz
pozitív volt, természetesnek tűnt, hogy az első LP-t
a Gonda János vezette QUALITON JAZZ EGYÜTTES készítette el mindjárt 1962-ben.
Egy évvel később Kertész Kornél ASTORIA JAZZ QUARTET-je
játszott a következő nagylemezen, 1964-ben pedig egy dupla lemezt
tartalmazó díszes kiadvány készült, amelyen a Dália klubestek reprezentánsai
adtak elő 2-2 számot. Az album címe „ANTHOLOGY
Ez volt
életem első professzionális felvétele. Végre teljesült a régi álmom,
bevonultunk a Rottenbiller utcai stúdióba és szalagra vettük repertoárunk két
kedvenc darabját, Gershwin Summertime-ját és Monk Straight No
Chaser-jét. A szabadság illatát éreztük a
levegőben, azt játszhattunk, amit akartunk és úgy, ahogy nekünk tetszett.
Réti Jancsi zongorázott, Berkes Balázs bőgőzött, Palkó Barna dobolt,
én pedig brácsán játszottam.
Ebben az
időben a szaxofonozást már abbahagytam, elégedetlen voltam az egy év alatt
elért eredménnyel, elhatároztam, hogy a jövőben inkább a hegedűre és
a brácsára koncentrálok. Monk számának előadására a Miles Davis szextett egyik
lemeze inspirált, nagyon szerettem a rafinált témát és az F-dúr blues
hangulatát. Egyébként éveken keresztül számtalan koncerten eljátszottuk
anélkül, hogy a szám címét le tudtam volna fordítani magyarra, hiába kerestem
szótárban, hiába kérdeztem angolul kitűnően beszélő
ismerősöket, a cím rejtély maradt. Tíz évvel később tudtam meg egy
Amerikából hazatelepült hazánk fiától, hogy a Straight
No Chaser jelentése
magyarul: „tisztán, kísérő nélkül” egy pohár tömény alkoholos ital.
Gershwin szerzeménye nem szorult magyarázatra, népszerű darab volt már
akkor is, viszont brácsán nem játszotta korábban még senki sem.
Ezt
követően 1973-ig majdnem minden évben megjelent egy-egy hazai Jazz
Antológia, amelyeken rendszeres közreműködő voltam. Saját felvételeim
közül a mai napig kedvencem az 1967-es lemezen hallható A
csitári hegyek alatt című népdal
jazzfeldolgozása. Kvintett formában játszottunk, Réti Jancsi zongorázott,
Berkes Balázs bőgőzött, Kovács Gyula dobolt,
öcsém, Deseő Attila basszusklarinéton játszott, magam pedig
mélyhegedűn. Azt hiszem, ezzel a hangszereléssel messze megelőztük a
mai kor etno-jazz irányzatát.
Kovács
Gyula, a dobosok koronázatlan királya tíz évvel idősebb volt nálam. Az
ötvenes években a korszak legjobb zenekarában, a Martiny-kvintettben
játszott, amelynek fő működési területe a Gellért Szálló volt, ahol
bizonyos fokú szabadságot élveztek, nem érte őket bántódás, ha tánczene
címén valódi jazzt is játszottak. Martinyék
rendszeresen koncerteztek különböző „esztrád” és tánczenei rendezvényeken
országszerte, felvételeiket a rádió is játszotta és néhány lemezük kapható volt
a Keravillnál. A zenekar legnépszerűbb alakja Kovács Gyula volt, aki
nemcsak nagyszerű muzsikus, de rendkívüli színészi adottságokkal rendelkező színpadi
figura is volt, aki pillanatok alatt magával ragadta a közönséget. (Később
tudtam meg tőle, hogy közeli rokona volt Somlay
Artúr, a harmincas-negyvenes évek egyik legnagyobb magyar színésze.) A Martiny zenekar tízévi fennállás után a hatvanas évek
elején feloszlott. A Dália klub megalakulásának idején Kovács Gyula
népszerűsége csúcsán volt, egyszerre legalább öt együttes hívta meg tagjai
sorába. Kezdeti lépéseim, első lemezfelvételem után első dobosommal
nem voltam igazán elégedett, ezért barátaimmal megbeszéltem, hogy felkérem
Kovács Gyulát, lépjen be a helyére hozzánk. Látásból már ismertük egymást, de
azért nagyon izgultam, amikor sor került a komoly tárgyalásra. Legnagyobb
meglepetésemre azonnal igent mondott. Jól emlékszem a válaszra: „drága
testvérem, a legnagyobb örömmel”, így a következő években vele játszottunk
számtalan koncerten, klubban, fesztiválon és a legkülönbözőbb stúdiófelvételeken.
***
Friedrich Ádám: Réz-Metszetek
Friedrich
Ádám kürtművész személyes hangú önéletrajzi írása, a Réz-Metszetek
először 2004-ben, magánkiadásban jelent meg. Ezúttal – a szerző 80.
születésnapja előtt tisztelegve – a kötet kis mértékben módosított,
második kiadását vehetik kézbe az érdeklődő zenebarátok.
Retkes Attila
főszerkesztő
Hózsa Zsófia és Józsa Botond szerkesztőségi és
kiadói munkatársak
Kapcsolat:
Józsa Botond
Telefon: +36 20
390 32 50
E-mail: jozsa.botond@gramofon.hu