UNGÁR
ISTVÁN
Megtorpanás
Czóbel Béla (1883 – 1976): Fiú a patak partján, 1903 körül
A fiú ábrándozva, szerelemmel csordultig telt szívvel, derűsen szippantja magába a természet illatát. Új érzéseinek örül ugyan, de azért szorong tőlük. Nem kérdezi a virágokat, nem szólítja a távoli csillagokat, az őt körülölelő vidéket, mert a nagy kétségre hiába várna onnan választ. Könnyedén lépkedve jóleső különleges melegség járja át, talán egy csipetnyi boldogság, de eközben nőttön nő az elbizonytalanodása.
És ekkor hirtelen megtorpan.
A lábainál csörgedezik békésen hűséges utitársa: a patak. A vándor szíve elnehezedik. A csillogó habok rejtik a feleletet. De akarja-e tudni?
– Ó, patak, te kedves, oly néma vagy – mondja az ifjú mégis. – Egyetlen szócskát kérek tőled! Az egyik: igen, a másik: nem. Számomra ez jelenti az egész világot.
A patak bölcs csendességgel csordogál a messzeségbe. A fiú immár elszántabbá válik:
– Ó, patak, te annyira csodálatos vagy, csak azt áruld el, szeret ő engem?!
Végül önmagának teszi fel bátortalanul a kérdést:
– Szeret ő engem?
Reményét vagy reménytelenségét elnyeli a háborítatlan táj csendje. Egyedül van, és végtelenül magányos. Schubertnek hívják.
Franz
Schubert - Der Neugierige (Fischer-Dieskau)
- YouTube
Izgalmasnak igérkező kaland
hatodik állomása ez a Wilhelm Müller verseire készült A szép molnárlány (Die schöne
Müllerin) ciklusból kiragadott varázslatos dal. Címe: A kíváncsi (Der Neugierige).
A hömpölygő patak mentén megy a dalnok tovább és tovább. Van azonban –
mint itt is – ami megtorpanásra kényszeríti. Egy meglepetésszerű, váratlan
pillanat. A patak nyugodt, egyenletes tizenhatod-mozgását előzi meg az „esztám”
ritmussal kísért lassú, de azért felszabadult dal. Lélegzetvételnyi
megtorpanásra akkor kerül sor, amikor vándor-dalnokunk a patakhoz fordul.
Átveszi a patak időtlen nyugalmát. Ám amikor a mosolygó dúr alaphangnem
emelt szűk szeptimje felett kérdezi: „sag, Bächlein, liebt sie mich?
(Mondd, patakocska, szeret ő engem?) – a „mich” szóra hangzik fel a
zongorán a nagy kérdőjel, az említett akkord –, az ifjúban a merész kérdés
némi zaklatossággal párosul. Ám lehiggad: amikor megismétli kérdését, belátja:
válasz nincs. Talán így jobb is. Hogy ez a lehiggadás a lemondás-e egyúttal, az
a dalnok, Franz Schubert titka marad.
Szerelmes ifjú éneke torpan meg
Mozart A varázsfuvola című
operájában is, midőn Taminó herceg kézhez kapja a királylány, Pamína
arcképét. A tenorária végigvonul az első ámulattól, a szerelem
áramütésének felfedezésén át az elképzelt jövőbeli találkozás várva várt
izgalmáig: „Ó, bárcsak szívem rá találna!” Ó, bárcsak már előttem állna!
Mit szólnék hozzá lángolón? Azt nem tudom…” És a megtorpanás! A
hegedűszólam előlegezi meg Tamínó eltökélt, szépséges jóslatát: „Nem
szólnék én, karom kitárnám.” Soha nem válnának már el egymástól. Boldogok lesznek.
A hercegnek nincsenek kételyei, nem úgy, mint a vándornak. Bár sosem látta a
királylányt, biztos szerelme odaadó viszonzásűban. Jó neki!
Operaház:
Mozart: A varázsfuvola - Képária - Simándy József ...
Mozart: Varázsfuvola-Képária
–részlet (facsimile)
Schubert fiatalembere elkomorodik
megtorpanásakor, Tamínó viszont ekkor jut egész életét bearanyozó
elhatározásra. Ja, hogy ő mesefigura?! Nem egészen. Minndketten megvívják
a maguk küzdelmeit, mindkét végállomás szép, bár az egyik szomorú, a másik
dicsőséges. A komoly döntés előtti megtorpanásuk közös. Az oly sokat
mondó – a folyamatot megállító – szünet, a zene-óriások figyelmeztetései.
Kis ismerhette jobban az élet
mélységét és magasságát, mint a 35 évet élt Mozart vagy a mindössze harmincegy
évesen eltávozott Schubert?!
Schiller aláírt kézirata
Beethoven: IX. szimfónia IV.
tétel – A negyedik tétel kottájának kézirata
IX.
Symphony No. 9 in D minor Op. 125 IV. Finale. (On the text by ...
Tokody Ilona, Wiedemann Bernadett, Molnár András, Berczelly István, Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, vezényel: Vásáry Tamás
(HUNGAROTON – Koncertfelvétel)
Egészen másfajta megtorpanásra
kényszerül Beethoven IX. szimfóniájának
Schiller Öröm-ódájával megkoronázott
zárótétele. Ilyen örömzenét vélhetően csak az komponálhat, aki „csupán”
belső hallására van utalva, fizikai értelemben ugyanis elvesztette a
hallását. A végeláthatatlan csaták felett győzedelmeskedő, a harcot
soha fel nem adó, kegyetlen sorsával minduntalan farkasszemet néző Beethoven
olyan mérvű extázisba hajszolja magát és minket, amilyen mámor már
kiköveteli a megpihenést, a megtorpanást. Az a belső erő, ami
kikényszerítette a szerzőtől, hogy a zene történetében elsőként
énekesszólistákat és kórust is megszólaltasson szimfóniájában, nemcsak
lenyűgöző, de egyszersmint félelmetes is. Vadság és emelkedettség –
ezek talán Beethoven legfőbb jellemzői. A gigantikus méretű
D-dúr negyedik tétel éppen a domináns A-dúr felé tart, hitet téve az örömre
történő rátalálás gyönyörűségéről: itt Isten előtt („hier
von Gott”). Amikor eljut aztán a tovább nem fokozható csúcspontig… „hier, vor
Gott, vor Gott” – ismételgeti a kórus –, az utolsó „Gott” (Isten) szóra
leszakad az ég! Az F-dúr álzárlat mintha belekiáltana a világba: „Megállj!” Jól
emlékszem, hogy az első alkalommal, amikor élőben találkoztam ezzel a
szimfóniával, felálltam erre az ünnepélyes fortissimo akkordra, amely amúgy még
a tétel aránylag korai szakaszában található. Utána? Utána csend! Majd egy
rögtönzött katonazenekar (ütősök, fúvósok) kíséretében egy csendesen
induló, később kiszélesedő tenorszóló és férfikar énekel a harc
szépségeiről B-dúrban. Előtte azonban megálltunk, megtorpantunk a
zeneköltővel együtt, hogy feldolgozzuk, „kilihegjük” az elhangzottakat,
majd felkészülhessünk a későbbi rohamokra, majdan Beethoven egyik legátszellemültebb,
megindítóan bensőséges áhitatára: „Brüder, über Sternenzelt muss ein
lieber Vater wohnen” (Testvéreim, túl a csillagsátoron kell egy kedves atyának
lakni”). A sorsával viaskodó géniusz hálaadásáig. Van, miből merítkezni,
és van miért megtorpanni.
Béla Bartók
Bluebeard's Castle Door 5 Solti Sass Kováts
(Judit: Sass Sylvia, Kékszakállú: Kováts Kolos, vezényel: Solti György, közreműködik: Londoni Szimfonikus Zenekar, rendezte: Szinetár Miklós)
A zeneirodalom egyik
legkatartikusabb pillanata, amint Bartók A
Kékszakállú herceg vára című operájában szite kiviláglik a birodalmat
rejtő C-dúr ötödik ajtó, és a vakító fényözönbe Judit, a darab mezzoszoprán
szereplője majdhogynem beleszédül. Visszahőköl a pazar látványtól és
a szinte felfoghatatlan gazdagságtól. Kékszakállú büszkén tárja elé hatalmas
országát. „Lásd, ez az én birodalmam…!” A dicsekvő herceg basszusszólamát
a teljes zenekar dübörgése veszi körül. Azután minden elnémul. Judit nemhogy
megtorpan, egyenesen megsemmisül az áradó pompában. A megdöbbenés teljes
ütemnyi szünetje után minden hangszeres kíséret nélkül halkan mormogja maga
elé: „Szép és nagy a te országod!” Boldogtalan. Ezt Kékszakállú nem veszi
észre, s eltelve önnönmagától, a korábbi szenvedéllyel folytatja: „Selyemrétek,
bársonyerdők, hosszú ezüst folyók folynak…” Judit reagálása ugyanolyan
csalódott, mint először. Azt hitte, ő fogja Kékszakállú sötét, komor
várát világossá, ragyogóvá tenni. Azzal szembesül, hogy nincs itt rá szükség,
hiszen nélküle is fényben úszik minden. Megtorpanása egy tragikusan téves
felismerés, amelyre ott és akkor nem kap vigasztalást. Az utolsó két ajtó újabb
fordulatokat hoz, de ez már egy másik szomorú történet.
Végül még egy vándorról.
Megfáradt, bújdosó ember imája Kodály Zoltán Esti dal című kórusremeke, amely egy költői értékű magyar népdal különösen költői feldolgozása. Három versszaka majdnem visszatérő keretes szerkesztést kap. A két szélső egységben csak a szoprán éekli a dalt, a többiek szövegtelenül dúdolnak. A visszatérő rész a természettel: az erdővel és az esti égbolttal összeolvadó vándor félig álomba merült zsolozsmája: „Adjon Isten jóéjszakát! Küldje hozzám szent angyalát…!” Éppen abban különbözik az első egységtől, hogy meg-megakad: „adjon!... Isten!...” Meg-megtorpan a vezető felső szólam, míg alatta egyre inkább elringató, simogató harmóniák követik egymást. Olyan, mint egy nagy sóhaj. A mennyország ereszkedik alá, és óvja a vádor álmát. A kórusdarab mindinkább távolodik a földi valóságtól. Végezetül a szoprán is csak dúdol. Álomlépcső fokain kúszik fel a messzeségbe. (Az F-dúr vegyeskari letétben F-től B-ig, a nőikari változatban G-től C-ig). Eltűnik az este homályában egy lezáratlan, megoldatlan dallam, amely maga is mély álomba merül. Azt hiszem, itt, ezen a ponton a zeneszerző torpan meg félütemyi szünet, lélegzetnyi visszafogás erejéig. Csak ezután bocsátja le a zenei függönyt, a mindenséget feloldó dúr hármast, akár egy áldást. Vele oltalmazza a szabad ég alatt elszenderült, kimerült vándort, akire otthontalan bújdosásai után, talán álmában rálelve, a végső szállás nyugalma vár.
(Vegyeskari letét)
(Pro Musica Leánykar, vezényel: Szabó
Dénes)
.