Könyv és kotta

Bepillantás Szokolay Sándor világába

Szokolay Sándor: Hogy is kezdődött?... Levelek a diákévekből

Szokolay Sándor: ZENE-BONA - Fiatalkori zongoradarabok

Először kerültek a kezembe a Legend Art Edition kiadványai, és e szerencsés találkozásnak köszönhetően azonnal megjegyeztem a nevét. Mind a könyv, mind a kotta gondos-figyelmes előkészítő munkákról tanúskodik, s így az eredmény: szerethető! A könyv előszavából megtudjuk, hogy a kiadó küldetésének tekinti „Szokolay Sándor zeneszerző életművének” feldolgozását, kiadását, elsődleges feladata pedig a kottákra irányul. Ily módon rendhagyónak tekinti a levélkiadást – ami az érdeklődők szempontját tekintve inkább rendkívüliként értékelhető.

Szokolay Sándor a híres Békés-Tarhosi Énekiskola neveltje, a tablókép illusztráció tanúsága szerint is „Az országos állami ének és zenei szakirányú liceum elsőnek végzett növendékei” között szerepel. A fényképen Gulyás György igazgató, Domonkos Géza osztályfőnök és kilenc diák szerepel. A kötet főanyagát az a 85 levél képezi, amelyek a tarhosi diákévekből származnak (1947 szeptembere és 1950 júniusa között), s ehhez mintegy függelékként kapcsolódnak azok (szám szerint 10), amelyek a Zeneakadémiára készülőtől, majd ott tanulótól származnak (1950 júliusa és 1957 augusztusa között).

Illusztráció a Szokolay Sándor: Hogy is kezdődött?...Levelek a diákévekből c. könyvből.

A képet tartó kislány mögött balra, a 3. sorban Szokolay Sándor

Két levél címzettje az első tarhosi zongoratanárnő, Bántainé Sípos Éva, a többi a családnak (egészének, vagy személyesen valamely családtagnak) szól. Az előszóból megtudjuk: Szokolay Bálint halála után, 1997-ben derült ki, hogy az apa gondosan megőrizte fiának ezeket a fiatalkori küldeményeit. A levelek közreadásának létjogosultsága aligha megkérdőjelezhető. Hiszen Szokolay Sándor zeneszerzői és pedagógusi munkája mellett aktív résztvevője volt a közéletnek, gyakran szerepelt a nyilvánosság különböző fórumain, így neve kortársainál alakját is „bevonzotta”, képekről közismert volt, és a vizuális emlékekhez további dimenziót adtak a videók, és legfőképp a riportok, nyilatkozatok interjúk. Az ember, gesztusaival, hanghordozásával (nemritkán humoros-poénos megjegyzéseivel), tipográfiailag változatos kézírásával, jellegzetes „gombócos” kottafejeivel – és a szerző, akit elsősorban operáinak köszönhette a nemzetközi ismertséget. És ahogy az lenni szokott, róla és tőle megannyi történettel és anekdotával, amelyek akkor is „ülnek”, ha elmondható róluk, hogy „fele sem igaz”…

És most valami, amihez a „nem mese az, gyermek” mottó kívánkozik, kiváltképp a fiatalabb generációknak. Mert a 16. életévét betöltött fiatalember aligha gondolt arra, hogy leveleinek (akár csak valamennyinek közülük) a nyilvánosság örökkévalósága jut. Minden korosztálynak tanulságos e családi levelek olvasása, mert túl azon, hogy bepillantást ad a családi fészekből első ízben távolra kirepültnek az érzésvilágába, kordokumentum értékű adalékokat szolgáltat a tarhosi iskola hőskorából. És nem utolsó sorban: nyomon követhető, ahogy a kötelező kiadások sorozata ráébreszti arra, hogy mekkora áldozat a család részéről az ő taníttatása. Az iskolába személygépkocsival szállított gyerekek pedig elgondolkodhatnak azon, hogy mennyi gyaloglással járt annakidején az iskola, vagy a hazalátogatás (néha feltünteti a kilométereket is!). A tarhosi iskola sajátosságaiból adódóan másfajta „munkák” is adódtak az új otthon házatáján – amire a tanulmányok mellett kellett időt szakítani. Érdemes időnként ismételten tudatosítani, hogy 17, 18, 19 éves fiatalember e levelek írója! És természetesen bele kell kalkulálni, hogy a személyes találkozások során hangzottak el a leglényegesebbek, a levelek elsősorban a szükséges küldeményekre vonatkoznak, és az aktuális élményekre, a hála és szeretet érzelmének rendszeres kifejezésére.

Aki életének bármely szakaszában (többé-kevésbé közelről) személyesen ismerhette a zeneszerzőt, mosolyogva fedezheti fel a későbbi tulajdonságok csíráit ezekben a fiatalkori írásokban. A túláradó érzelmekre való készséget, a lelkesedést, és azt a „hangosan gondolkodó” magatartást, amellyel biztosként írja le a valószínűnek reméltet, majd gyorsan visszakozik, feltüntetve annak bizonytalan voltát. Megírja például az általa feltételezett bizonyítványt, (a maga számára nyilvánvalóan) gyengébb jegyekkel, majd pár nappal később az igazit, a jobbat, azzal a nyelvöltögető, népmesei figurás kommentálással, amely bevallja: a nagyobb hatás kedvéért rendezte így… (íme, a drámai érzék korai megnyilvánulása). És kedvesek a szélsőségességei, amikor egyetlenegy esetben ír „csúnyán” szeretett igazgatójáról, amikor gyermeki igazságérzetét méltánytalanság érte – de elég egy megérdemelt-jogos dicséret, és máris szent a béke. Szívesen taglal kontrasztokat, magát lehetőleg mindig a „jók” táborába helyezve – mosolyogtató a kirohanása a fellazulás idején beszüremkedő könnyűzene ellen, ezzel vélhetőleg édesapjának akar imponálni. Őszintének is gondolhatnánk véleményét – csak ne ismernénk Ostinato bolgár ritmusban című, ebből az időből származó zongoradarabját, ami ékesen tanúskodik arról, hogy a jazzes ritmusvilág aligha hagyta érintetlenül a fogékony muzsikuslelket.

Ebben a tényekre szorítkozó (könyvet-kottát-cipőpasztát-bélyeget kérő, ágyneműváltást szervező) környezetbe, amelynek prózaiságát feledteti az érzelmi telítettség, rendkívül hiteles, tényszerű mondatok is kerülnek. Egy-egy utalás arra, amiről a személyes találkozások alkalmával bizonyára részletesebben számolt be: a veszélyről, amely Tarhost fenyegette, s amely hamarosan keserű valósággá vált.

Váratlan ajándék ez a könyv, ékes bizonyságaként a papír-alapú kommunikáció értékeket (minden digitális alapúnál maradandóbban) őrző lehetőségeinek. A mai diákok többsége korszerű eszközökkel tartja a kapcsolatot családjával, távolságot leküzdve hanggal és képpel – tünékenyen. Ami megmarad (képként közösségi oldalakon), inkább pillanatkép-értékű, közzétetten is magánjellegű. Úgy fordul a spirál, hogy miként a régi szerzők esetében, a legújabbaknál is aktuális lesz a találgatásokra utaltságot kifejező cím: Ha… naplót írt volna.

A könyv hátlapján olvasható (és kézbe véve érzi is az érdeklődő), hogy a könyv CD-mellékletet is tartalmaz. Hangzó anyagát az egyidejűleg közreadott ZENE-BONA című zongorakottának. Remek ötlet volt Boros Misit előadónak választani, akihez gyermekként (lassanként: fiatalemberként) közel állnak azok a darabok, amelyeket Bántainé Sípos Éva bíztatására komponált tizenévesen. A programcímek fantáziamozgatóak, ugyanakkor a zongorairodalomban valamennyire jártas örömmel ismer rá „modellekre”, amelyeket minden bizonnyal ismert annakidején Sanyi… Egyébként zongoratanulmányairól is rendre értesítette leveleiben édesapját, nyilvánvalóan kispórolva valamennyi információt, hogy a prezentáció alkalmával legyen elegendő meglepetés.

Nagyon helyénvaló a kottának a tartalomra irányuló alcíme: fiatalkori zongoradarabok, ugyanis van köztük jó néhány, amelyet bátran műsorra tűzhetnek szakközépiskolások is. Feltűnnek gyermek- és népdalemlékek (korántsem idézetként), és olyan fordulatokra ismerünk, amelyek a Bartók-darabokban valójáratosságára utalnak. De sehol egy utánérzés – mindenütt saját mondanivaló kifejezésére használtak a zenei nyelv eme közérdekű-közismert alkotóelemei. Még inkább meglepő – de ehhez már Szokolay operáinak az ismerete szükséges –, hogy már itt felcsendülnek olyan fordulatok, amelyek évtizedekkel később a színpadi művekben is helyet kapnak. Alakul a saját-nyelv, ám nem légből-kapottan, nem is a feltűnésre vágyó eredetieskedés szándékával.

A ZENE-BONA Legendy László közreadásában jelent meg. A kottakép világosan áttekinthető, jól olvasható. Talán csak a Félálomban c. darab 2. ütemében lett volna érdemes kissé „időarányosabban” elrendezni a hangokat (a harmadik negyed távolabbra helyezésével; az utolsó ütemből „kispórolható” lett volna hozzá a szükséges távolság). A Rondó esetében nyilvánvaló, hogy a formai tagolást követő sorbeosztás volt az elsődleges szempont – ezért alakult ki olyan helyzet, hogy a nyújtott ritmus rövid hangja (bizonyos szár-irányoknál) szinte a másik kéz második nyolcada fölé (nem pedig jól láthatóan utána) került, ám ez nem okoz zavart még a lapról olvasásban sem. Mindenütt következetes a „biztonsági” módosítójelek kiírása. Ami viszont első végigjátszásra feltűnt: A Jászolnál tétel 10. ütem utolsó nyolcad hangjánál lemaradt a nyújtópont.

Boros Misi Pécsett a Kodály Központ Hangversenytermében készítette a felvételt, ehhez három nap állt rendelkezésére. Ennél Legendy László rendezőként működött közre. Könnyű feladata volt a tekintetben, hogy Megyimóreczné Schmidt Ildikó növendékének játékát hallgatni mindig élmény. De mégis érdemes lett volna „szigorúbban” követni a kottát, hogy a Csúfolódó tételben két szünet ne rövidüljön (26. és 28. ütemben), akkor sem, ha a lendület és a szabálytalan időközökben/terjedelmekben jelentkező fordulatok értelemszerűen engednek bizonyos mértékű agogikát. Az előadás így is meggyőző, a szerzői szándék így is kifejezésre jut – de a két sf akkord után érdemes lett volna „megvárakoztatni” (azaz kotta hűen hozni) a folytatást, s a teljes ütemnyi szünet a két záró-gesztus előtt még hatásosabb lett volna.

Fittler Katalin