Évforduló ürügyén

25 éve hunyt el Lendvai Ernő

(Kaposvár, 1925. II. 6. – Budapest, 1993. I. 31.)

Tusa Erzsébet és Lendvai Ernő (Lendvai Tamás archívumából)

Megfejthetetlen az emberi lélek, csakúgy, mint megannyi működési mechanizmusa a tudatnak. Elég, ha arra gondolunk, hogyan bánunk környezetünkkel, természeti és szellemi javainkkal. Sokrétű a viszonyulásunk az értékekhez is, egyként „emberinek” könyvelhető el a harácsoló (akár kisajátító) gyűjtés, és a távolságtartó elutasítás (tán csodállak, ámde…). És az életnek, a kikényszerített oxidáció eme csodájának természetes velejárója a felejtés, amelyet ki-ki a saját életére-munkásságára nézve, tudatosan is befolyásolhat. Speciális esete a hárítás, ami egyaránt lehet jele a konfliktuskerülésnek és a – valljuk be – lustaságnak, ha úgy tetszik, szellemi restségnek.

Lendvai Ernő tudományos munkássága kezdettől afféle „hullámtörő” volt, szakmailag megkerülhetetlen, de állagából adódóan (felesleges szentimentalizmust kerülendő, mellőzhető a sziklaszilárdság és a márványkeménység költői-lelkes méltatása) „veszélyes”. Nehéz a gyarló természetnek elfogadni azt a nagyságrendet, amelynek felméréséhez nemigen van mértékegység. Szép költői tanács a magunk mindenséggel-mérése, de szakmai platformon nem könnyű tudomásul venni, hogy van, aki jogosult eme végtelen mértékegységgel való értékelésre. Működött is a véges határok között otthonos értékrend, a kiközösítő Prokrusztész-ágy. A szólásoknál maradva, működött a „verébre nem lövünk ágyúval” – de szerencsére a „minden csoda három napig tart” is érvényesült.

Lendvai Ernő pedig tovább faggatta, mind nagyobb területre kiterjesztve korszakos jelentőségű zeneszerzők életművét, működési mechanizmusokat kutatva, másodlagosnak tekintve, hogy azokkal tudatosan élt-e az illető alkotó. Távol állt tőle a tudománytalan teleologizmus, prekoncepcionális megállapítások satujába kényszerítve a kompozitórius jelenségeket – talán nem tiszteletlenség, ha computer-természetűnek jellemzem kutatói munkáját, melynek során megannyi jelenségből szűrte le a legáltalánosabb összefüggéseket, szerkesztői elveket. Ily módon az általa leírottak mindig a már meglévőnek értelmezései. Strukturanalízisek, ha úgy tetszik, hiszen vizsgálatait nem terjesztette ki a zene valamennyi összetevőjére (méltánytalan lenne ilyen elvárást támasztani, amikor az általa járhatóvá tett utak bejárására is kevesen vállalkoztak).

Időről-időre jelentek meg könyvei, s eme publikációk arról győzhették meg rendszeres olvasóit, hogy Lendvai nem elégedett meg működési mechanizmusok feltárásával, hanem, miután megteremtette a vizsgálódásai eredményének közléséhez szükséges terminus technicusokat, ugyanazokat a jelenségeket az idők folyamán más megközelítésből, más megfogalmazással is próbálta az olvasók tudomására hozni. Időrendben olvasva könyveit, nyelvezetének egyszerűsödése figyelhető meg, s nem véletlenül. Idővel óhatatlanul is számításba vette, hogy olvasói többé-kevésbé „beavatottak” – ami persze némiképp idealisztikusnak tűnhet. Nem véletlen, hogy leginkább „olvasmányos” kötete, a Bartók költői világa, a Szépirodalmi Kiadónak jelent meg első ízben (jóllehet, korántsem ez az elképzelés vezérelte). Az olvasnivalók legértékesebb részét kétségkívül azok a fejezetek tartalmazzák, amelyekben jelentéstanilag „számol el” az általa feltárt működési mechanizmusokkal. Szellemi magasság, az anyag mélységes ismerete alapján. Mindent készen kínálják írásai – amelyek kiszolgáltatva várják az érdeklődő olvasókat.

Az először 1971-ben kiadott tanulmánykötet Bartók formakoncepciójáról, az anyag és tartalom kölcsönhatásáról (A Kékszakállú herceg vára), a dualitás elvéről (Két portré), a dramatikus formálásról (Két kép), a karakteralkotásról (Négy zenekari darab), hangjelképekről (A csodálatos mandarin), természet-szimbolikáról (Táncszvit), sztereo-problémákról (Zene...) a nagyszonátaformáról (Hegedűverseny, Divertimento), a hídformáról (a hat vonósnégyes) és Bartók harmónia-rendszeréről szól.

Az először 1975-ben publikált kötetben a Bartók-kutatásban élenjáró Lendvai Kodályra is kiterjeszti vizsgálódását. A tengelyrendszer, az aranymetszés, a Fibonacci-számsor, a kromatikus illetve a diatonikus rendszer hangzásformáinak elemzése után az Allegro barbaro tükrében fejtegeti Bartók zenei nyelvét.

Lendvai Ernő halála után felesége, Tusa Erzsébet eléggé nem méltányolható vállalkozással arra törekedett, hogy megkönnyítse eme szellemi javak terjedését. Új kiadásban jelentette meg az időközben már antikváriumokban is nehezen beszerezhető könyveket, sőt, nem kis anyagi áldozattal az idegen nyelvű szakirodalom részévé tette némelyeket. Hogy minél több értékes gondolat jusson be a nemzetközi zenei élet áramköreibe.

1999-ben így vallott erről:

„Jóllehet természetesnek tűnhet, hogy férjem, Lendvai Ernő életművének továbbterjesztését elsőrendű feladatomnak tekintem, szeretném mégis megmagyarázni, hogy miért.

Nem is annyira a név fennmaradása lebeg a szemem előtt - bár tudjuk, hogy a Név, mint a személyiség kulcsa mennyire fontos a szellemi világban - ez esetben azonban az Ügy fontossága ezen messze túlmutat.

Mi ez az Ügy? Azt hiszem, elfogultság nélkül állíthatom, hogy Lendvai Ernő életművének - a halála óta eltelt néhány év távlatából tekintve - egyre nagyobb, átfogóbb a jelentősége. Felfedezései az egész európai zenét érintik, visszafelé az egész európai zenére vonatkoznak - mintegy visszaigazolnak sok mindent. Az a rendszer, amit ő Bartók - majd később Kodály - zenéjében megtalált, nemcsak a kor többi zeneszerzőjénél (Debussy, Ravel, Szkrjabin, Prokofjev) van jelen, de - amellett, hogy természetesen előrefelé is hat (pl. Ginastera) - visszavezethető Liszt újításain és Beethovenen keresztül (újabb kutatások szerint Schubert e tekintetben kulcsfigura!) szinte a kezdetekig.

Ez a rendszer nemcsak a Lendvai Ernő által tengelyrendszernek elnevezett hangnemi rendet jelenti, hanem a hangnem-használatnak mintegy "szótárát" is adja. Lendvai ezt Verdi és Wagner művein keresztül fejtette meg (ahol az operaszövegek kétségtelenül segítséget, de igazolást is nyújtanak) - kiderült azonban, hogy a megfejtés Mozartra is érvényes. Visszavetítve az európai zene múltjára, úgy tűnik, mintha a rendszer - a 12-fokúságnak Lendvai Ernő által feltárt sokrétű, többdimenziós összefüggései - eleve bele lettek volna kódolva az európai zenébe, mintha mindig is ez lett volna az Ideál, amelynek egyre teljesebb megvalósítására az európai zene egész fejlődésvonala törekedett.

Úgy érzem, a hangnem/hangzat-használatnak ezzel a szemléletével Lendvai Ernő az európai zene összefüggéseit többdimenzióssá tágította. Így a zene, amely amúgy is univerzális törvények hordozója, még szorosabb kapcsolatot mutat mind a fizikai, mind a szellemi világrenddel.”

Az eredetileg 1964-ben megjelent tanulmánykötet Bartók színpadi művei és a Cantata profana alapján avat be a bartóki harmóniavilágba, a tengelyrendszerbe, az akusztikus rendszerbe és az aranymetszés formai tökélyébe.

Az eredetileg 1955-ben megjelent alapvető zeneelméleti munka Bartók két rokon alkotása, a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre valamint a Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára című művek tükrében vizsgálja a XX. század immár klasszikussá vált kiemelkedő zeneszerzőjének formaalkotását és összhangzattanát.

A kottapéldákkal és geometrikus ábrákkal illusztrált tanulmányok mint eddig, ezután sem csak a zenész szakma számára jelentenek érdekes olvasmányt, hanem az értelmiség szélesebb körének.

A tanulmány Beethoven VII. szimfóniájának rekonstrukciója egy Toscanini-felvétel alapján. Tudományos elemzés a kompozícióról, s egyben az interpretációról is. Tananyag a muzsikusnak - élvezetes szellemi kaland a művet ismerő zenebarátnak.

A Bartók-kutatásaival világhírűvé vált Lendvai ebben az, először 1984-ben megjelentetett kötetben a zenetörténet korábbi korszakaira vetíti vissza a Bartók-elemzésben szerzett tapasztalatait. A modalitás és polimodalitás vizsgálatán keresztül jut Verdihez, akit a Falstaff és a Don Carlos vonatkozásában is behatóan, modern eszközökkel vizsgál.

Járt út áll az érdeklődők rendelkezésére, amely – kellő zenei előképzettséggel, s leginkább elfogulatlan figyelemmel – élményekben gazdag kirándulásokat kínál. De a szellemi kincseknek ez a gazdag tárháza korántsem csupán élménypark; érdemes lenne „belakni”, tehát végiggondolással (netán: továbbgondolással) kinek-kinek saját szakmai élete részévé tenni.

A magyar nyelv terminológiája sokatmondó: a főtárgy mellett melléktárgyakat tart számon, s a zenei pályát választók nagy többsége számára oda sorolandóak a zeneelméleti tantárgyak. Vagyis, az elméleti tudás jó esetben is a tantárgy tudásszintjén marad, elhatárolva a zenei gyakorlattól. Pedig az „értő kottaolvasás” jelentősége felbecsülhetetlen; s az értés sokdimenziós világába beletartozik az analizáló és szintetizáló gondolkozásmód megannyi készen kapott és önállóan megtalált eredménye.

A hivatalos oktatás anyagától aligha lenne ildomos „teljességre törekvést” elvárni, a tananyag mennyiségét immár hagyományosan szokás sokallni, épp ezért aligha várható el, hogy komoly szellemi aktivitást igénylő többlet-tanulmányokkal gazdagodjék (akárcsak a legfelsőbb szinten) a melléktárgyak köre. Éppen ezért a Lendvai Ernő munkásságával feltárt tudásanyag is elsősorban posztgraduálisan, fakultatíve sajátítható/sajátítandó el! Ebben elsősorban a (zene)pedagógusoknak kell élen járniuk. Mert ha ők nem tartanak lépést a zeneértést több évtizede megkönnyítő kutatási eredményekkel, akkor behozhatatlan lemaradási folyamat kezdődik. És akkor hiába az értékes tudásanyag, folytonosság híján olyan értetlenség alakul ki, mint amilyen időről-időre veszélyezteti a Tegnap zeneszerzőinek munkásságát, amikoris hiteles előadói gyakorlat hiányában lehetetlenné válik a majdani újrafelfedezésük.

Zeneművek újrafelfedezése, akár Csipkerózsika-álomból való felkeltése immár külön fejezetét képezi az előadóművészet-történetnek. A zeneelmélet azonban egészen más! Ott kisebb az élményszerűség lehetősége, ráadásul, az értő hallás készségfejlesztést igényel, ami korántsem csupán elhatározás, szándék kérdése. Megkerülhetetlen tehát az az idő-ráfordítás, aminek a sportban az edzések felelnek meg – csak épp a zeneművészet területén kevésbé látványosak az eredmények, hiszen a teljesítmény abszolút értékű mérése lehetetlen. A kiművelt hallás követelménye viszont régóta tudatosított elvárás – és abban is élen kell járni a zenepedagógusoknak, nehogy érvénybe lépjen Csokonai jóslata.

Fittler Katalin

Lendvai Ernő könyveinek újra kiadását Tusa Erzsébet az AKKORD Zenei Kiadó segítségével valósította meg. A könyvborítók alatti ismertetőket az AKKORD Zenei Kiadó honlapjáról vettük át.