Mindennapos örömforrás
Dr. Smuta Attila főiskolai tanárt, a Kecskeméti
Főiskola Tanítóképző Főiskolai Kar Művészeti és Anyanyelvi
Nevelési Tanszékének vezetőjét a mindennapos éneklés hasznáról,
fontosságáról, kívánatos gyakorlati megvalósításáról kérdeztük. Válaszaiból az
is kiderült, miként adhat gyökereket és szárnyakat a népzene és a néptánc.
Dr. Smuta Attila
– Miért fontos ön szerint a mindennapos éneklés?
– A mindennapos éneklésnek igen fontos pszichológiai
és szociokulturális hatása van. Az emberiség ezt már igen régen felismerte,
hiszen Platón még Az állam című munkájában is foglalkozik a
kérdéskörrel. Gyakorta idézik tőle a következő részt: „Azért a
legfontosabb a zenei nevelés, mivel a ritmus és összhang merül alá leginkább a
lélek mélyébe, és a legerősebben ragadja meg azt, szépalakúságot
támasztva benne; ez teszi a lelket szépalakúvá, feltéve ha valaki helyesen nevelődik. Ám ha nem, az
ellenkezőjévé.” Sajnos csak kevesen ismerik az idézet befejező
részét, amelynek továbbgondolása sok, mára is érvényes pedagógiai tanulsággal
szolgál. Úgy tűnik tehát, a mindennapos éneklés bevezetésének szándékával
a szellem pallérozása mellett a lélek nemesítésére is törekszik az
oktatáspolitika.
– Hogyan lenne ezt jó megvalósítani?
– Kodály Zoltán fiatalon egyszer úgy fogalmazott, hogy
Magyarország tanítója szeretne lenni. Ő tehát egyfajta nevelői szerep
felvállalását érezte fontosnak, és nem feltétlenül egy módszer elterjesztését.
Ebből kiindulva nagyon fontosnak tartom, hogy a mindennapos éneklésre
vonatkozó elképzelés ne csak s tán ne is elsősorban a zenei tagozatos,
hanem minden általános iskolás gyerekre vonatkozzék. Ugyanakkor fontos
megjegyezni, hogy nem mindennapos énekóráról, hanem éneklésről beszélünk.
A magam részéről azt tartanám szem előtt, hogy a gyerekek a
mindennapos énekléskor ne szolmizáljanak, ne legyen kottaírás, még
komolyzene-hallgatás sem. Ne ilyenkor próbáljunk ilyen-olyan zenei készségeket
fejleszteni. A mindennapos éneklésnek örömforrásnak kell lennie. Ebben a
művészeti tevékenységben nem az előre megtervezettség, hanem a
spontaneitás lenne a leghasznosabb. Például tavasszal a megszólaló madarak vagy
egy kinyíló szép virág láttán el lehet énekelni egy-egy odaillő
dalt. Sajnos a pedagógusokat sokszor olyan vélt vagy valós teljesítménykényszer
vezérli, ami ilyenkor nem célravezető. A problémákat jelzik azok a
publikációk és felmérések, amelyek nyomán több évtizede elkezdtünk már beszélni
az énekoktatás nehézségeiről. L. Nagy Katalin felmérésére szeretnék
elsősorban hivatkozni: az érintett korosztályt vizsgáló eredmények
tapasztalatai azt mutatták, hogy a gyerekek az énekórákat kevésbé szerették és
becsülték, mint a matematikaórákat. Azt gondolom, hogy a mindenhol, így az
oktatásban is megjelent túlszabályozottság a mindennapos éneklés esetében
inkább káros lenne, mint hasznos. Fontosnak tartanám azt is, hogy a mindennapos
éneklést a megfelelő korosztályokra terjesszék ki: az elképzelést
először az óvodákban és az általános iskolák alsó tagozataiban kellene
megvalósítani. Úgy gondolom, a már említett, kulcsfontosságú spontaneitásra is
ezekben a korosztályokban van leginkább lehetőség – hiszen a kisebb
gyerekekkel töltik a pedagógusok a legtöbb időt, s az érzelmi kötődés
is rájuk jellemző a leginkább. Ezért az óvónőknek és tanítóknak van a
legnagyobb esélyük arra, hogy a foglalkozásokon és a tanórákon kívül is közös
örömforrásként éljenek a zenei nevelés, így a mindennapos éneklés
lehetőségeivel. A mindennapos éneklést azért is lenne célszerű e
korosztályok számára bevezetni, mivel pedagógusaiknak erre eleve megvan a
képzettségük és a képesítésük.
Az óvónőknek és tanítóknak van a legnagyobb
esélyük arra, hogy a foglalkozásokon és a tanórákon kívül is közös
örömforrásként éljenek a zenei nevelés, így a mindennapos éneklés
lehetőségeivel.
– Milyen igényeket támaszt a mindennapos éneklés a
pedagógusokkal szemben?
– Hitelesnek kell lennie – emberként, pedagógusként és
zenészként egyaránt. Ezek birtokában nyert ügye van annak, aki a gyerekek
előtt – vagy jobb esetben: közöttük – áll. Ha azonban hiányzik valamelyik
tényező, az a gyerekeket inkább eltávolítja az énekléstől. A gyerekek
rendkívüli módon ráéreznek az igazi művészi értékre, nemkülönben a
pedagógus ez irányú hitelességére. A magam részéről a pedagógiai tehetség
hiányát vélem felfedezni, ha egy-egy zenepedagógus, énektanár a szolmizálás
elsajátíttatását nevezi meg legfőbb oktatói feladataként. Tanári oldalról
ugyan lehet ez cél, de a tanulók céljaival többnyire nem találkozik, hiszen
ők leginkább a zene élvezetét tartják fontosnak. Ha azonban a pedagógus
eszközként használja a szolmizálást, akkor könnyedén rávezetheti a gyerekeket
arra, hogy közös céljuk van: a zene élvezete, a közös zenélés öröme.
– Lehet-e szerepük a kórusoknak a mindennapos
éneklésben?
– Kodály 1927-ben járt Angliában, ott fedezte fel a
kórusok kapcsán az együttes éneklés társadalmi kiegyensúlyozó erejét. A
karéneklés fejleszti a társadalmi szolidaritást, lebontja a különböző
társadalmi csoportok közötti választófalakat. Képzeljük el azt a kórust,
amelyben a legnagyobb figyelemmel kell egymás iránt lenniük a különböző
anyagi helyzetű, kvalitású, jelentősen eltérő
műveltségű és világnézetű embereknek. A néptáncról is ugyanezt
mondhatjuk: örömteli és eredményes műveléséhez a legmagasabb fokú egymásra
figyelés szükséges, miközben az ember önmagát is megvalósítja.
– Összekapcsolható-e a mindennapos éneklés más
művészeti ágakkal?
– Mindenképpen. Ezt példázza saját gyakorlatom
is: már húsz éve annak, hogy az ének-zene képzés keretein belül, az Ének-szolfézs
tárgy „rovására” bevezettem a néptáncot – két erőteljes elvárással. Az
egyik az volt, hogy minél több élményt és tényleges táncolási gyakorlatot adjon
a néptáncot oktató kolléga a hallgatóknak, a másik, hogy az általa oktatottak
illeszkedjenek a kapcsolódó tankönyvek anyagához. Ugyanígy a Dramatikus népi
gyermekjátékok tantárgy tanulását is kötelezővé tettem. Egykori
sportolóként pedig állíthatom, hogy a néptánc – koordinált mozgásformái révén –
kifejezetten alkalmas mind a feszültség, mind pedig a túltengő energiák
levezetésére. Fegyelmezettséget kíván, de engedi érvényesülni a fizikum sajátosságait
is – a távol-keleti harcművészetekhez hasonlóan. A néptánc a fiúk-lányok
viszonyrendszerének kialakításában is fontos és pozitív tényező lehet. Nem
mellesleg pedig a táncolással együtt járó énekléssel élvezetes módon fejleszti
az éneklési és ritmikai készségeket is. Goethével vallom, hogy a nevelés során
gyermekeinknek egyaránt kell szárnyakat és gyökereket adnunk. A népi kultúra
gyökereiből táplálkozva az éneklés és a tánc egyaránt engedi a lelket
szárnyalni. Fontos lenne az is, hogy a későbbiekben ne feltétlenül csak a
mindennapi éneklés, hanem általában a mindennapi művészeti nevelés
is teret kapjon a különböző oktatási intézményekben. Így a drámapedagógia
és a vizuális művészetek is éppúgy napi szinten jelen lehetnének az
iskolákban, mint az éneklés. Ez lehetőséget adna az iskoláknak arra, hogy
e téren sajátos adottságaiknak megfelelő profilt alakíthassanak ki,
ugyanakkor arra is, hogy a különböző művészeti ágak – akár közös
projektek keretében is – kiegészíthessék egymást.
(2016/4.)
Az Új KÖZNEVELÉS szíves engedélyével
Új Köznevelés | Oktatáskutató és
Fejlesztő Intézet
Új Köznevelés | Pedagógiai ...