Marton Árpád
Zenei készségfejlesztés kisgyermekkorban
Beszélgetés Janurik
Márta hegedűművésszel,
a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának docensével.
Zenészeket oktató művésztanárként fordult
érdeklődése a zenei nevelés felé. Kutatásai, amelyeket doktori
disszertációjában foglalt össze, eddigi ismereteinknél is nyomatékosabban
hívják föl a figyelmet a kisgyermekkori zenei nevelés fontosságára.
– A régiek Püthagorasztól Augustinusig a világ
harmóniáját látták megtestesülni a muzsikában. A modern neuropszichológia pedig az egyik leginkább komplex, agyi
tevékenységeinket összehangoló emberi aktivitásként írja le a zenét.
Bármerről közelítjük is meg: a zene a személyiség fontos rendező
elve.
– A különféle agyi rezonanciamérések más-más agyi
területekhez kötik a különféle zenei tevékenységeket. Más területet aktivizál
például egy zeneértő és egy zeneileg képzetlen ember zenehallgatása.
A zene kétszerte nagyobb agyterületi aktivitást von maga után, mint a
beszéd, a hangszerkíséretes éneklés pedig jószerével az egész agykérget
működésbe hozza. Ennek fényében nem csoda, hogy az a rengeteg készség,
amelyet zenélés közben használunk, más területek fejlődését is segíti.
A két agyféltekét összekötő idegrostköteg,
a corpus callosum zenészek esetében kimutathatóan
sokkal fejlettebb az átlagosnál, így például az érzelmi intelligenciához és a
logikus gondolkodáshoz vagy a beszédhez kapcsolódó készségek között jóval
nagyobb az átjárhatóság, mint általánosságban. Mindez azonban kimutathatóan
csak akkor alakul ki, ha a zenei fejlesztés már a korai gyermekkorban kezdetét
veszi.
– Gyakorta mégis úgy gondolkodunk a zenéről, mint
valami fényűzésről, az ének-zene órákat pedig az egyik
leghaszontalanabb tantárgynak tekinti pedagógus, diák, szülő egyaránt.
– Zenészek és zenetanárok nevelőjeként úgy látom,
a szűken értelmezett zenei tudásátadás (a zenei képességek fejlesztése,
illetve a zenei hagyományok átadása) mellett csakugyan elsikkad az, hogy
értelmes, tartalmas életet élő, értékválasztásukban igényes,
művészetkedvelő embereket neveljünk. Márpedig ez lenne a cél. A társadalom
meglehetősen gyakorlatiasan kezeli a kérdést; akár az iskolai ének-zeneoktatásról,
akár a zeneiskolai hangszeres képzésről van szó, mintha nem hangsúlyoznánk
eléggé a bennük rejlő lehetőségeket.
Pedig a zenei nevelés a teljes személyiség
fejlődésére hatással van. Magyarországon Kokas Klára, Barkóczi Ilona és
Pléh Csaba már az 1960–70-es években pszichológiai hatásvizsgálatokkal
igazolták, hogy a Kodály koncepciója szerinti mindennapi zenei nevelés
rendkívül jó hatással van a kreativitás fejlődésére.
Az óvodás gyerekek körében végzett zenei
képességvizsgálataim – melyek során az iskolaérettség fontos összetevőit
vizsgáló DIFER-tesztrendszert is használtam –
sokatmondó következtetésre vezettek: az eredményes iskolakezdés szempontjából
szinte valamennyi fontos készség tekintetében (pl. beszédhanghallás, elemi
számolási készség, relációszókincs vagy fontos szociális készségek) összefüggés
tapasztalható a zenei hallás – a zenei észleléshez kötődő készségek –
fejlettségével. Akik a zenei észlelés terén fejlettebbek, az iskolaérettség
többi összetevőjét tekintve is azok. Ráadásul míg
egy felsőfokú végzettségű szülői környezetben felnövekvő
gyermek esetében a zenei képességek fejlettségének hozzájárulása az általános
fejlettséghez 3, addig ez a mutató – az úgynevezett DIFER-index
– alacsony iskolai képzettségű szülői háttér esetén 27 százalék!
Ennyit jelent, ha egy szerényebb körülmények közül érkező gyermek fejlett
zenei képességekkel rendelkezik!
Első osztályosok körében végzett méréseink
szerint a számolási készség fejlettségéhez az általános intelligencia
– Sokan arra hivatkoznak: botfülűek, nincsenek
zenei képességeik. Veleszületett vagy fejleszthető képességekről
beszélünk?
– A beszédhez és a matematikához hasonlóan itt is
megvannak azok az alaprendszereink, amelyek ingergazdag
környezetben tartalommal telítődnek, s az évek során képességekké
fejlődhetnek. Míg azonban a beszéd fejlesztésének fontosságát a legtöbb
családban szem előtt tartják, az énekkel és a zenével ez nincs így. Holott
ennek kellene természetesnek lennie: az ember hamarabb volt képes
dallamszerű hangok formálására, mint a beszédre. A csecsemők
beszédfejlődése ma is ezt az utat járja be. Megfejtésre érdemes azonban,
vajon hol akad el a kisgyermekkorban a zenei adottságok kibontakozása.
Óvodáskorban még semmiféle kapcsolat nincs az éneklés és a
hangmagasság-megkülönböztetés készsége között, azaz előfordulhat, hogy egy
jó hallású gyerek éneklési, ritmikai, pszichomotorikus készségei csak később,
kisiskoláskorban fejlődnek ki. Mire a gyerek képessé válik rá, hogy
irányítsa a hangját, a felnőttek negatív visszajelzései alapján belekerül
a „nincs hangja” kategóriába. Szemléletváltásra volna szükség.
A zenei képességek fejlődésének szenzitív
időszaka az óvodás-, illetve a kisiskoláskor. Amit ebben az
időszakban elmulasztunk, azt később aligha pótolhatjuk. Ennek
jegyében folytattunk le Józsa Krisztián kollégámmal egy három, illetve kilenc
hónapos zenei fejlesztő kísérletet, középsős és nagycsoportos
óvodások körében. Annyit kértünk az óvodapedagógusoktól, hogy a gyerekek
mindennap legalább nyolc alkalommal pár percet énekeljenek, vagy vegyenek részt
dalos játékokban. Az eredmény minket is meglepett: a gyerekek három hónap
alatt akkora fejlődést mutattak, hogy még a másodikos gyerekek korábbi
mérésekből ismert éneklési, ritmikai képességeit is felülmúlták.
A DIFER-készségek
tekintetében párhuzamos megfigyelésekre tettünk szert: az iskolakezdés
szempontjából kritikus alapkészségek terén lemaradt gyerekek a zenei
fejlesztőprogram kilenc hónapja alatt behozták a hátrányukat. Mindezek a
tevékenységek ráadásul örömteliek a gyerekek számára
– úgy gondolom, mindez elégséges érv a zenei képességfejlesztés hasznossága
mellett.
Az iskolakezdés szempontjából kritikus alapkészségek
terén lemaradt gyerekek a zenei fejlesztőprogram kilenc hónapja alatt
behozták a hátrányukat.
– Mi lehet az oka, hogy a zenei ingerekre
természetszerűen nyitott gyerekek többségéből mégis a zene iránt
közönyös vagy éppen elutasító felnőtt válik?
– A gyerekek azt élvezik igazán, ha valamiben
ők maguk is részt vehetnek. Jó dolog a zenehallgatás, de még jobb, ha az
ember – bármilyen egyszerű hangszerrel vagy akár csak mozgással – maga
szólaltathat meg hangokat. Úgy gondolom, ez hiányzik manapság: a tevékenység, a
részvétel öröme.
De a zenehallgatásnak is fejlődnie kell: a
gyereknek szempontokat, fogódzókat kell kapnia, hogy mire figyeljen oda;
sok-sok zenei tapasztalat révén juthatunk el odáig, hogy a zenei élmény a
tevékenységünk mélyén feltáruló élményszerűséggel ajándékozzon meg a Csíkszentmihályi Mihály-féle értelemben. Hisz a zenei
tevékenységeket – akár a zenélést, akár az értő zenehallgatást – ő
tipikus „áramlat”-tevékenységként nevezi meg.
– Mikorra épülhet be a pedagógia hétköznapjaiba
mindaz, amit a kísérletek igazoltak?
– Erre egyrészt az óvodapedagógusok képzése során kell
nagyobb hangsúlyt fektetni, mert mire a jelentkező a főiskolára
kerül, sok esetben már kimaradt az életéből az örömteli zenei
fejlődés periódusa. Nem csoda, ha sokan gátlásokkal, félve, görcsösen
közelítenek az énekléshez. Másrészt a többi, nem zenei tantárgyat oktató
tanárokon is sok múlik. Léteznek széles látókörű, nyitott pedagógusok,
akik nem félnek kapcsolatot találni, mondjuk, a hangok fizikai ismérvei vagy
épp a bolygók – a korábban említett püthagoreusok
által – vélt fizikai tulajdonságai és a zene között. A kulcs a tanár
egyénisége és a tanárképzés. Az alapkérdés az: felmerül-e egyáltalán
a tanárban ilyenfajta igény, vagy beéri a kényelmesebb úttal.
Megjelent: Új Köznevelés | Oktatáskutató és
Fejlesztő Intézet
(Köszönjük a szerző és a Kiadó szíves
hozzájárulását.)