KÉP – HANG / HANG – KÉP

A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR KORTÁRS KAMARAESTJE

(2018.II.25.)

A BMC könyvtártermében különleges bevezetőt kapott a közönség a BFZ kortárs koncertjéhez, méghozzá képeket. Topor Tünde és Winkler Nóra 20. és 21. századi festményeket és rajzokat sorakoztatott fel a képernyőn attól függően, hogy melyik mű bukkant fel emlékezetükben az egyes zeneszámok hallatán. Előadásuk találó mottója volt, hogy minden művészet kortárs a saját idejében (All art has been contemporary).

Mindketten először Claude Monet Vízililiomok című, 1907-ben keletkezett, nagyméretű, ún. plain air stílusú alkotására gondoltak, amit a művész giverne-i kertjében festett és állított fel. A később felhangzó Gilad Cohen jó száz évvel később komponált Trió furfangos klarinétra, bánatos csellóra és töprengő hárfára című ’beszédes’ kamaradarabjához társítható, bár a szerző a pompás színeket a klezmerből és a népzenéből emelte át ebbe a könnyed hangzású, modern darabba. A festészetben a közönséget felrázó dadaizmus kezdete szintén eszünkbe juthat róla. Előadta Mód Ibolya csellón, Ács Ákos klarinéton és Polónyi Ágnes hárfán.

Pierre Boulez (Dérive 1) elsősorban karmesterként ismert, mert igen sokat tett a modern európai zeneművek megismertetésében a brit szigeten. Boulez (1925-2016) korábbi kompozícióból szűrte le (ezért dérive = származék) a hat cselló együttesére írt darabot, amely nagyjából Sacher nevét adta ki, erre variálta az akkordjait zongorán, hegedűn, csellón, klarinéton és fuvolán. Sacher igényes műveket rendelt 20. századi szerzőktől, például Bartók Bélától is. A képzőművészet világából érdekes összefüggéseket talált hozzá a két hölgy: 1936-ból Meret Oppenheimtől (Max Ernst felesége) a Szőrregelit, Paul Kleetől (a Bauhaus tanárától) az 1930-ban festett Ritmust, valamint Yves Kleintől (1960) a sajátos kék színű alkotásait. Tőle származik az ún. Klein-kék, mert egy kékesfekete festékes dobozból leöntötte alanyait, majd meghempergette őket az üres, embermagasságú vásznon, tehát szintén származék. A fellépő zenészek: Oláh Vilmos hegedűn, Szabó Péter csellón, Sebők Erika fuvolán, Csalló Roland klarinéton, Kurcsák István vibrafonon, Kollár Zsuzsa zongorán.

Orbán György négy tételből álló szerzeménye, a Trió zongorára, hegedűre és gordonkára a nézők és a hallgatók fantáziáját egyaránt erősen megmozgatta. Hasonlították Picasso Guernicájához (1937), Pedro G. Romero Kínzókamrájához és Malevics 1932-es Önarcképéhez. Annyiban ’stimmel’ a dolog, hogy Malevics a nagyszerű orosz avantgárd művészek sorából társaival együtt kiűzetett a sztálini szovjet diktatúra kezdetén, 1920 táján. Orbán Györgyben hasonló fiatalos hév munkált, mint Brahms e-molljaiban, aztán neszek, suttogások követik az éjszakát, amíg a hajnali lendülettel megújul a világa. (Előadta Kádár István hegedű, Dvorák Lajos csellón és Gyülevészi Gábor zongorán.) Szerintem ez volt az est legpompásabb darabja. Hasonlóan vélhették a művészettörténetek is, mert a kivetített képeikkel később többször visszatértek hozzá.

Kurtág Györgytől a Bagatellek (op. 14/D) 1981-ben keletkeztek. Avatott előadóink Reigl Judit 1956-ban festett Robbanás című festményével hozták összefüggésbe. Napjainkban Reigl képei a világ aukcióin a legdrágábbak. A II. világháború után sokszor igyekezett a vasfüggönyön átjutni, amíg 1950-ben (egy ÁVÓs segítségével) sikerült Párizsba szöknie. Az addigra kifulladt szürrealizmusba „új színt” vitt különös ábrázolásmódjával. Ő mérhető legjobban Kurtág szintén nemzetközi karrierjéhez és e műve hangulatához. Nem csak mi, magyarok tudjuk ezt az intenzív, személyes érzést dekódolni. Fejérvári Zsolt nagybőgőn, Jóföldi Anett fuvolán, Csalog Gábor zongorán tolmácsolta a remekművet.

Reigl Judit 1956-ban festett Robbanás c. alkotása

A Budapesti Fesztiválzenekar kamaraegyütteseinek elévülhetetlen érdeme, hogy az orosz Galina Usztvolszkaja Composition No. 1 (Dona nobis pacem) című, groteszk hangvételű művét bemutatták. Usztvolszkaja (1919-2006) a szovjet avantgárd legjobbjai közül való a különös hangszerpárosítással. Ligeti György így nyilatkozott róla: „Személyesen nem ismerem, de igen nagyra becsülöm Galina Usztvolszkaját, aki végigélte a szentpétervári, petrográdi, leningrádi majd ismét szentpétervári korszakot. Ő a maga módján nagyon érdekes zeneszerző. Sok köze van Sosztakovicshoz, akinek tanítványa volt, azt csinálja a zenében, amit a képzőművészetben Malevics, Tatlin és Rodcsenko. Ez nem más, mint egy progresszívnek nevezhető, nagyon extrém konstruktivizmus, amely nem tudatosan konstruktív, de annak látszik.” A két művészettörténész sok képzőművészeti hasonlatot fedezett fel a két korabeli művészeti ág között. Nem véletlenül, mert a forradalom után az orosz alkotók szabadon működhettek a sztálini diktatúra eljöveteléig. Utána már a szovjet pártízlés lehetetlenítette el a munkásságukat, megszabta a szocreál irányát. A képzőművészek általában kivándoroltak, majd a Bauhaus leginkább progresszív ágát irányították. Jellemző mű a borzalmas társbérletekről Ilja Kabakov és Andrej Kozolapov WC-installációja. Említették Weininger Andor Absztrakt képét 1926-ból a három alapszínnel és három alapformával. Ide kapcsolódik Piet Mondrian Broadway Boogie-woogie-ja, vagy a holland Theo van Doesburg Santa Cecilia (a zene szimbóluma) színei. A kadminpirost és árnyalatait álmodta meg Jovánovics György a MÜPA Bartók Béla Hangversenytermének falaira.

Usztvolszkaja szellemes zenei párbeszédét Jóföldi Anett síró hangú pikolón, Bazsinka József tubán, Ivanyickaja Irina pedig zongorán adta elő hatásos ökölcsapásokkal, olykor könyökkel, tenyérrel. Ritka élményt nyújtottak a hallgatóságnak.

Philip Glass 2. vonósnégyes (Company = társaság) című művéhez szintén érdekes asszociációkat talált a két hölgy. Jackson Pollock 1952-es Convergence-ét, Sarah Ellen Harding oktatási célra készült Naprendszerét, Yayoi Kusoma (2005) The Galaxy című pszichedelikus élményét (amit a Louis Vuitton táskák idéznek), valamint az izlandi Olaffer Eliasson építészeti terveit a bécsi Savoyai-kastély téli palotához (2016), David Hackney (1974) Ellenfény című művét és Francis Bacon 1953-as munkáját. Ide illik továbbá Marc Chagall repülésélménye A város felett, Gilad Cohen fényképe a megszemélyesített hangszerekről, végül Matisse Tánc című 1910-es alkotása. Philip Glass 1983-as műve színházi kísérőzenének készült Frederick Neumann monodrámájához, később ebből született a kamaradarab. A négy tételnek nincsen külön karaktere, a szerzői utasítás: csupán gyors és nagyon gyors. Előadta Czenke Csaba és Gál-Tamási Mária hegedűn, Polónyi István brácsán, Liptai Gabriella csellón.

Nagyszerű hangverseny résztvevői lehettünk, a művészettörténészek befolyása is hatott a hangulatunkra.

Dobi Ildikó