VII.
Vegyeskari Találkozó, 2018
Helyszíne,
mint az utóbbi években, ezúttal is a Patrona
Hungariae Iskola díszterme, időpontja 2018. március 3-a, szombat. A
program láttán még a legoptimistábbak is csak kétkedve csóválhatták a fejüket:
ezt mind, így?!!! És a nap folyamán ki-ki
megerősödhetett maximalizmusában, mert kiderült, igen, ezt mind, így!
Kezdődjék tehát Cseri Zsófia fantasztikus szervezőmunkájának
ismertetése. Az Erkel Ferenc Vegyeskar karnagyaként
hívta életre és biztosítja folytonosságát egy áttekinthető, mondhatni,
„ember-léptékű” amatőr kórustalálkozónak, s ebben a munkában
partnerei az énekesei, akik őszinte lelkesedéssel vették ki részüket a
szervezőmunkából. Ezúttal a házigazda kórus meghívta gyulai névrokonát, a
Gyulai Erkel Ferenc Vegyeskart, a fővárosból a Prelude Vegyeskart, a határon
túli együttesek képviseletében a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos
Kórusát, valamint az ugyancsak Cseri Zsófia irányításával működő Vox Universitatis Szegediensis énekkart (a VUSz-nak
is nevezett együttes tagjai a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti
Karának hangszeres – leginkább zenekarban nem játszó – növendékei). (Az utókor
számára, tájékoztatásul: idén későn érkezett az igazi tél, így az
első márciusi szombat sem bizonyult kellemes kirándulóidőnek. De hát,
nem is kirándulásról volt szó, hanem olyan találkozás lehetőségéről,
amelyet nyilvánvalóan nem lett volna szabad kihagyni. Így tehát érkeztek
Szlovákiából gépkocsikkal és vonattal a dalosok, busszal Szegedről – tehát
a „kaland” része volt az öntevékenység is!)
Olvastam
hitetlenkedve a programot (érdemes részletezően kitérni rá!), a köszöntést
követően öt perceket kaptak a résztvevő együttesek a bemutatkozásra,
s a bemutatkozások között Szabó Somát kérték fel, közös foglalkozások
vezetésére (15, 20 illetve 25 perces időtartamban). Látatlanban
elképzelhetetlen volt ennek a menetrendnek a betartása, hiszen itt
„tömegekről” van szó, a legkisebb létszámú együttesben húszan énekelnek, a
népesebbek létszáma meghaladja a negyvenet… Bizakodóan arra gondoltam, hogy a
kávé- vagy ebédszünetnél majd be lehet hozni valamit a csúszásokból. De erre
nem volt szükség! Olyannyira képesek voltak tartani magukat a tervezett
programokhoz a szereplők és az előadók, hogy minden percnyi
pontossággal kezdődhetett! Peregtek az események, afféle perpetuum
mobileként zajlottak az események – s ami a legcsodálatosabb volt, hogy eközben
sietés, hajszoltság még csak nyomokban sem mutatkozott. Mintha egy felsőbb
szervező előre „megvágta volna” a nyilvánvalóan próba nélkül, tehát
„élesben” zajló eseményeket, kivágva a selejtes részleteket, a hibákat.
Elképesztő élményt jelentett ez a perfekció,
amelynek voltaképp mindenki aktív közreműködője volt. Valójában nem
történt semmi egyéb, mint hogy eluralkodott a lényegre-orientáltság. Ide
mindenki azért jött, hogy megmutassa, amit tud, meghallgassa dalos társait, és
részt vegyen a közös foglalkozásokon. S mivel mindenhez csak rövid idő
állt rendelkezésre, így semmibe sem fáradtak bele, következésképp nem volt
szükség (rendbontó) lazításokra sem. Ha lett volna valamiféle
„feszültségmérő” eszköz, aligha mozdult volna ki a mutatója. Az együttes
muzsikálás közös nevezője gondoskodott erről, és a meghívott
előadók, akik élményszerű formában tanították alkalmi énekeseiket.
A
„bemutatkozás” lehetőségével változatosan éltek az együttesek. A két
Erkel-kórus közösen szólaltatta meg Erkel Takarodóját (azt a tételt, amelyet a
Gyulai Erkel Kórus tolmácsolásában ismert meg a fővárosi együttes). A
havonta egy hétvégén próbáló SZMP Vass Lajos Kórusa repertoárjuk kedves
darabjával ismertette meg a találkozó résztvevőit, a Prelude
már-már performance-jellegű produkciójával humorérzékét is megcsillogtatta,
a szegediek a kisfilmes (vetített) bemutatkozás lehetőségével éltek.
Közben pedig Szabó Soma tartott „posztgraduális” képzést az együtteseknek.
Szabó Soma annak a nyíregyházi zenei birodalomnak trónörököse, amelyet
édesapja, Szabó Dénes hozott létre. Mondhatni, gombamód szaporodtak az
együttesek, az általános iskolából kinőttek, a felnőttek mind-mind
életük szerves részeként kívánták folytatni az örömszerző éneklő
gyakorlatot. Szabó Somának immár saját együttese is van, a Banchieri
Énekegyüttesben maga is énekel, tehát otthonosan foglal helyet mind az énekesek
mellett, mind pedig velük szemben. És a legkisebb zavar sem érződik rajta,
ha csaknem kétszáz dalossal kell kapcsolatot teremtenie. Sárgul már a fügefa
levele – konferálta, adta a kezdőhangot, és máris felcsendült a népdal.
Szabó Soma remek pedagógiai érzékét bizonyítja, hogy pontosan érzi, mikor van
szükség „megerősítésre” (még egyszer elénekelni, hogy mindenki biztos
daltudás birtokába jusson), és mikor kell abbahagyni az ismételgetést. A népdalhoz
ritmusszólamot tapsoltatott, részletekben közölt játékszabállyal, ami
rendkívüli koncentrációt igényelt – ám a játékos tálalásnak köszönhetően
ez szinte fel sem tűnt. S amikor kitalálta, hogy mindenki álljon fel, s
aki elrontja a ritmust, üljön le, mindenki érezhetően összeszedte magát!
Olyan játék-kedvet hívott életre, hogy ha a program engedi, talán addig
játszották volna, amíg mindenki képes hibátlanul megcsinálni. De voltaképp nem
is ez volt a cél, hanem kimondva-kimondatlanul is az,
hogy mindenki ott fejlődjék, ahol épp tart. Zeneileg, hanganyagát
illetően, és nem utolsó sorban: a kifejező előadás iránti igény
tekintetében. A homo ludens kortalansága mutatkozott meg ebben a negyedórában.
Következő
(25 perces) foglalkozása a „Hangszál-fitness” címet kapta,
ennek során kicsit bepillanthattunk Szabó Soma karnagyi műhelyébe. Sajátos
beéneklő gyakorlatai, hangzat-építései egyszerre szolgálták az intonációt,
valamint a minden kórustag számára alapvető fontosságú „egymást-hallgatás”
képesség fejlesztését. Hogy mielőbb feltétlen reflexszé alakuljon az
együttmuzsikálásnak ez az elengedhetetlen kontrollja. Mondhatni, addigra saját
kórusává szelídítette a saját-karnagyhoz szokott dalosokat, akik a
röviden-érthetően megfogalmazott feladatokra lelkesen vállalkoztak, és a
frappáns kritikai megjegyzéseket is érezhetően díjazták („Sokan vagyunk,
de tudunk egyszerre is énekelni” – mondta, megvillanó tekintettel a szemüvege
mögül, s máris minden a helyére került). Amikor az esti koncert tervezett
fénypontját, a közösen megszólaltatandó művet (Rheinberger Abendliedjét)
próbálták, a karnagyi szándék megvalósítása már színekben is összehangolta az
öt kórust. És az ígéretből estére valóság lett!
Arany
János húsz percet kapott, hogy a Dies irae-dallam zenetörténeti megjelenéseiről referáljon a
hallgatóságnak, majd különleges élményként Medveczky
Ádám vezényletével, zongorakísérettel csendülhetett fel Mozart Requiemjének Dies irae-tétele. A találkozó egyetlen (objektív
tényezőként kényszerűen elfogadott) gyenge pontját a zongora jelentette.
A hangolás hiánya leginkább ekkor volt zavaró. Elismerés illeti Varga Csillát,
amiért ilyen hangszeren kellett felidéznie a kíséret zenekari anyagát. Medveczky, az ország valamennyi zenekari muzsikusának
rajongva szeretett karmestere ezúttal az amatőr énekesekkel is megtalálta
a hangot. Anélkül, hogy engedményeket tett volna zenei elvárásaiból, úgy tudta
megfogalmazni a feladatokat, hogy valamennyi énekese megértse, és
lehetőségeihez képest megvalósítsa azokat. Ez a húsz perc emlékezetes lesz
az alkalmi közreműködőknek, akiknek egyébként aligha lenne esélyük
ilyen monumentális műnek a megszólaltatásában. Élmény, amelyre jó lesz visszagondolni,
s amely további igényes munkára inspirál.
A
program körültekintő felépítésének köszönhetően ebéd után
pihentetően folytatódott, kerekasztal-beszélgetéssel, amelyet – az idei
kerekszámú Lázár Ervin évfordulóra is utalva – négyszögletű kerekasztalnak
nevezett a beszélgetést vezető Arany János. Afféle brainstormingot
alakított ki, amelynek során Szabó Soma mellett Gráf Zsuzsa karnagy, továbbá
Gyöngyösi Levente zeneszerző kapott szót (Petőfi Sándor versét
megzenésítő Ha én kedvesemről gondolkodom című kórustétele szerepelt
az SZMP Vass Lajos Kórusának a műsorán). Aztán ismét Szabó Soma vette
kézbe a nagykórust, „Hangszál-bemelegítés”-sel
készítve fel az énekeseket a „Karnagyváltó” című programpontra. Ekkor
három részre tagolódott az énekes gárda, és Bárdos Libera
me című örök értékű művét „vetésforgó”
rendszerrel három karnaggyal próbálták (Hartyányi Judit, Kabdebó Sándor,
Szabó Soma és Sapszon Ferenc), majd a díszteremben
közös produkcióként Sapszon Ferenc vezényelte a
művet, miután – és ez külön zene- és interpretációtörténeti érdekesség
volt! – felolvasott részleteket Bárdos Lajosnak abból a leveléből, amelyet
édesapjának írt, aki a Rádióénekkarral tervezte előadni ezt a kompozíciót.
Nyilvánvaló, hogy valamennyi együttes felkészülten érkezett, tehát történtek
előkészületek a közösen előadott művek megtanulására is. De itt
és most mégiscsak mindenki számára vendég dirigenshez kellett alkalmazkodni,
ami egyszerre jelentett feladatot, kihívást és élményt. És mindhárom funkcióra
egyaránt „vevőnek” bizonyultak a dalosok.
Az
idő kereke könyörtelenül forgott – négy órától ötig volt lehetőség
némi „szusszanásra”, előre megtervezetten terempróbára és némi vacsorára,
majd következett a zárókoncert, amely közönség
előtt zajlott. És volt felkért zsűri is (Gráf Zsuzsanna, Gyöngyösi
Levente, Hartyányi Judit és Szabó Soma), akiktől
a fellépés után lehetett véleményt, értékelést kérni.
A
szervezőként (is) fáradhatatlan karnagy, Cseri Zsófia a hangversenyt
konferálva felhívta a figyelmet arra, hogy milyen „előzményei” voltak az
esti fellépésnek (utazás előző nap, vagy épp aznap kora reggel, és a
teljes napi közös program), ám szerencsére a szereplők fáradhatatlannak
bizonyultak. És megint a pontosság, a fel- és levonulások szervezettsége, a
műsoridő betartása – ami ideális környezet az igényes zenei
teljesítményhez.
A
budapesti Erkel Ferenc Vegyeskar műsor összeállításból
is példát adott; Gárdonyi Zsolt népdalfeldolgozását (Erdő, erdő,
erdő) követően Makortól az O lux beate Trinitast szólaltatták meg,
befejező műsorszámnak pedig Tóth Péter hatásos kórusművét
választották, a Nagy László versére komponált Scherzót. A szegediek két
zsoltárt énekeltek, Lottitól a Miserere mei Deust, Telemanntól pedig a 117. zsoltárt (ez utóbbit Czingel Sándor zongorakíséretével). Az ő karnagyuk is
Cseri Zsófia volt.
A
koncert közepén került sor a Rheinberger-tétel összkari előadására. Nem túlzás azt állítani, hogy
Szabó Soma vezényletével lélegzetelállító zenei produkcióban lett részünk. Az a
maximális kontrolláltság, ami a legnemesebb produktumoknak jár, az első
hangtól az utolsóig érvényesült. Az öt kórus, amelyek saját műsoruk
alapján más-más hangszínvilágot tulajdoníthatunk, Szabó Soma irányításával egyetlen
összeforrott közösséggé vált, és olyan tónusokat hozott létre, amelyeket
bármely hivatásos (profi) együttes megirigyelhetne. ékes bizonyítéka ez annak,
hogy (bizonyos technikai keretek között) a konkrét zenei elképzelés meghatározó
jelentőségű.
Ez a
hangszín varázs minden bizonnyal inspirálóan hatott a szlovákiai énekesekre,
akik Csáky Antal vezényletével Szíjjártó Jenő
megzenésítésében énekelték Weöres Sándortól A
meséről-t, majd Szűcs Dániel irányításával Gyöngyösi Levente
kompozícióját. Mint megtudtuk, a szervezők eleve azt kérték a gyulai
kórustól, hogy lehetőleg névadójuktól énekeljenek – így külön színfoltot
jelentett az est során a Gyulai Erkel Ferenc Vegyeskar
műsora. Perlaki Attila vezényletével és Gaál Csaba zongorakíséretével a
Névtelen hősök című operából énekelték az Isten a várunk, oltalmunk
kezdetű kórust, majd a Buzgó kebellel kezdetű
következett, befejezésül pedig a Bánk bán közismert részletét (Hazám, hazám). Érdekes
lett volna megtudni, ez a kórusletét kitől származik. A Prelude Vegyeskar műsorával
ért véget a koncert, melynek során Kabdebó Sándor
vezényletével Sweelinck 96. zsoltárát követően
két kortárs magyar mű hangzott el, Csemiczky
Miklóstól a Víg óráim, mind a vizek, továbbá Orbán Györgytől A táncmester (Kneifel Janka
zongorakíséretével).
Repült
az idő, s hogy mennyire észrevétlenül tette, annak ékes bizonysága volt,
hogy megannyi kórustag kíváncsi volt arra, hogy mit mond a zsűri. A három
karnagy körül korábban csak Hartyányi Judit volt
résztvevője Szinkópa-találkozóknak, Gráf Zsuzsa és Szabó Soma, csakúgy,
mint Gyöngyösi Levente, először vett részt ilyen rendezvényen. Hartyányi Judit lelkesen úgy értékelte, mintha
évről-évre szebb lenne a hangzás, tehát a következetes-igényes munka
dicséretére helyezte a súlyt. Gráf Zsuzsa szép meghatározását hallva, miszerint
„telített lélekkel” búcsúzik a nap végén, helyeslően csatlakozott Szabó
Soma is. Gyöngyösi Levente pedig kinyilvánította: szívesen jön legközelebb is.
Aztán a terem négy sarkába „költözött” egy-egy zsűritag, ahol az érdeklődők
gyűrűjében immár az egyes produkciók értékelésére került sor.
A
kollektív érdeklődés, tehát, hogy nem csupán a karnagyok konzultáltak a
zsűritagokkal az esti hangverseny után, ékes bizonysága annak, hogy a
ténylegesen baráti találkozó nélkülözött mindennemű rivalizálási elemet –
és jó volt látni, hogy valamennyi korosztályhoz tartozók között vannak olyanok,
akik kedvvel építik be mindennapjaikba nemcsak a zenét, mint hallgatnivalót,
hanem a zenélést, mint aktív tevékenységet is; éspedig a legközvetlenebb,
mindenkinek rendelkezésére álló vox humana által.
A
technika áldásának köszönhetően, potenciálisan nagyobb volt az
érdeklődők színtere, mint a Patria Hungariae díszterme – nem tudom,
mennyi „jött át” akár a leggondosabban bekamerázott produkciókból is. Tény,
hogy a helyszínen katartikus élményben lehetett részünk. És csak
reménykedhetünk abban, hogy a lelkes dalosok odahaza, a saját környezetükben
hasonlóan fogékony hallgatóságra találnak, mint történt ez a márciusi
találkozón. Ismét kiderült: a közösségi élmény elementáris erejű – bárcsak
minél többen a saját gyakorlatukban megtapasztalhatnák!
A VII. Szinkópa Vegyeskar Találkozó
támogatója az NKA volt.
Fittler Katalin