Aki visszaadta a kántori és
orgonista hivatás méltóságát
Gergely Ferenc
orgonaművész laudációja*
Gergely
Ferenc (Ferencesek)
Pályakezdéséről
így vall: „Engem már kisgyermek koromban körül vett a zene. Szüleim
zongoráztak, gyakran egyházi énekeket is.
Az orgona hangja óriási hatással volt rám, már kisfiú koromban
addig ki nem jöttem a templomból, amíg az orgona szólt.” (Csodák között
élünk. Új misszió, Miskolc, 1990 ) A pesti bencés
gimnázium énektanára, Szekeres Ferenc – amikor meghallotta, hogy az iskola harmóniumán saját kísérettel játszik
énekeket, – zongorára kezdte tanítani. De őt igazából az orgona vonzotta.
Járta a fővárosi templomokat, legtöbbször a „pesti ferencesekhez néztem
be, ahol egy fővárosi vámtiszt, Richter Géza volt a kántor” emlékezik
vissza. Ő kedvesen fogadta az érdeklődő gimnazistát, és maga
mellé ültette az orgonapadra. Egy váratlan „beugrás”, majd Richter kántor úr
halála után, 1931. január elsejétől – 17 évesen – elvállalta a
kántorságot. Mivel a kántori szolgálat abban az időben főleg a
reggeli órákban volt, magántanulóként folytatta a gimnáziumot.
1933-tól
a Zeneművészeti Főiskolán orgonát és egyházzenét tanult, közben több
pesti templomban is orgonált. Néha taxival vitték egyik templomból a másikba,
mivel játéka már akkor is egyéni és lélekemelő volt.
1942-ben
kapott középiskolai énektanár, orgonaművész és tanári diplomát. A kántori
hivatás mellé így társult a tanári és orgonaművészi hivatás. 1943-ban a
Nemzeti Zenede alkalmazta, rá egy évre megnősült. Lászlófi Erzsébet
tanítónővel kötött házasságából két gyermek született, Antal (1945) és
Andrea (1946). Ekkor lett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola
tanára. Itteni munkája mellett 1948-tól óradíjasként tanított a
Zeneművészeti Főiskolán is, ahová 1969-ben került át „egyetemi
tanári” besorolással.
A
Zeneakadémia Egyházzenei Tanszakának megszüntetése után (1949) Werner Alajossal
együtt segítette a katolikus kántorképzés elindulását. A Budapesti Nyári
Kántorképző tanáraként 1950-től közel fél évszázadon át generációkat
nevelt nemcsak az istentiszteleti orgonálás technikájára, hanem lelkiségére is.
Akik nála tanulhattak, akár a Zeneakadémián, akár a kántorképzőben, máig büszkén
vallják: „az én mesterem Gergely Feri bácsi volt.” Nemcsak művészi játékának titkait,
gazdag élettapasztalatait osztotta meg növendékeivel, hanem a szerzők és
műveik megközelítésének azt a tisztelettel és alázattal teli módját is,
mely egész emberi valóját jellemez-te. Ösztönözte növendékeit: arra
törekedjenek, hogy hallhatóvá tegyék azt, amit a szerző a művel
jelezni, üzenni kívánt!
A
tanítványok felmehettek tanárukkal a Ferences templom karzatára, és ott
megfigyelhették, miként használja a hangszert a liturgia különböző
pillanataiban. Más regisztrációt alkalmazott az ünnepi miséken, amikor a
templomot a hívek megtöltötték, és mást amikor
kevesebb ember énekét kellett kísérni. Az énekek előjátéka mindig
miniatűr improvizáció volt az ének dallamából szőve, így a hívek már
előre érezhették a tempót, hangmagasságot, a zenei karaktert. Külön élmény
volt a hallgatóság számára a szertartást befejező orgonajátéka. Ilyenkor
ritkán játszott megkomponált darabot, hanem hosszabb, a nap liturgikus vagy
ünnepi jellegét magába sűrítő, akár 8-10 perces improvizációt is
játszott a hallgatóság ámulatára és örömére. Szeretnék hivatkozni egy személyes
emlékre: 1986 őszén a Challanger űrhajó
katasztrófája után gyászmise volt a Mátyás templomban Gergely Ferenc
közreműködésével. A szertartás végén a templom
orgonáján feldübörgött a földtől elszakadó, az ég felé törő, egyre
távolodó, majd hirtelen darabjaira hulló rakéta zenei képe. Percekig döbbenten
álltunk, hiszen a zene varázsa szinte a tragédia részeseivé tett bennünket.
A ritka alkalmak egyike volt az október 6-i
gyászistentisztelet, amikor kész kompozíciót adott elő. A Ferences
templomban már a 20 század elejétől ezen a napon emlékeztek meg a
kriptában eltemetett gróf Batthyány Lajos miniszterelnökről. A
szertartás végén minden alkalommal eljátszotta Liszt eredetileg zongorára
komponált „temetési” gyászzenéjét, a Funérailles-t.
Ilyenkor a jelenlévők úgy mentek haza, mintha Liszt egyik legremekebb
orgonadarabját hallották volna.
Gergely
Ferenc nemcsak a hangok rögtönzésének volt egyik legnagyobb mestere, hanem
színek, karakterek összeállításában is utolérhetetlen volt. Számára elég volt
10-12 perc, hogy megismerje az adott hangszer játéklehetőségeit, valamint
azt, hogy egy-egy regiszter a templomi vagy hangversenytermi térben milyen
hatást tud kifejteni. A helybéli orgonista és hallgatóság legtöbbször ámulva
hallgatta, hogy az ő hangszerük „ezt is tudja… ilyen színárnyalattal is
rendelkezik”?!
Az orgonának nemcsak az irodalmát, hanem belső szerkezetét is jól
ismerte. Mint szakértő sok hangszer tervezését, rekonstrukcióját
segítette, hiszen jól ismerte a nemzetközi szakirodalmat, melyekből többet
lefordított, s ha kellett, magyar vonatkozásokkal kiegészített. Többször járt
közben sikerrel elnémult, lebontásra ítélt orgonák megmentéséért.
Felesége
halálát követően 11 évi özvegység után másodszorra is megnősült.
Művészi pályájának utolsó harmadában ez további „színgazdagodást”
jelentett: hangversenyein második felesége, Kovács Mária énekeseivel, az Arezzói
Guido kórussal megszólaltatta egy-egy mű gregorián alapdallamát, vagy
kórusletétjét. Így a hallgatósághoz még közelebb kerülhettek az egymást
kiegészítő, vagy egymással kontrasztot alkotó zeneművek.
Gergely
Ferenc a hangversenyen való játékot is szolgálatnak tekintette, miként a
kántori munkát. Így vallott erről: „Nekem egyet jelent a hivatás és a
szolgálat. <Dicsérjétek az Urat szentélyében> – mondja a zsoltár. Isten
szentélye nemcsak a templom, hanem az egész világ is, minden, amit Ő
teremtett. ..Istent mindenütt imádnunk kell, és pedig úgy kell imádnunk, hogy ezáltal teljesítsük hivatásunkat, azt amire Ő
küldött, - vagyis szolgáljunk.” (Lásd: Csodák között élünk…)
Ilyen
lélekkel szolgált egész életében. Akkor is, amikor ezért lenézés, kirekesztés
járt, vagy háttérbe szorították a hangversenyéletben, de akkor is, amikor a
régen megérdemelt kitűntetéseket átvette (Liszt Ferenc-díj, a Munka Érdemrend
ezüst és arany fokozata, érdemes művész, Kossuth-díj, Nagy Szent Gergely
Rend Civil Osztályának lovagi kitüntetése). Úgy gondolom, hogy lelkéhez
legközelebb talán a Ferences Rend kitüntető határozata lehetett, mellyel 1991-ben konfráterei
közé emelte.
Személyes
példája sokakat vonzott a kántori és az orgonista pálya felé. Az egyéniségén, a
feladatokhoz való hozzáállásán átsütött, hogy az ő igazi megbízója nem egy
egyházi vagy világi intézmény, hanem a teremtő Isten. Őt kereste és
őt közvetítette játékával, akár egy Szent Vagy! Uram éneket, akár Bach
valamely korálelőjátékát, vagy Liszt Weinen, klagen-jét játszotta – és akkor is, mikor lélekből
fakadó rögtönzéssel emelte hallgatóit az ég felé. Ez és a mindenkor
megnyilvánuló alázata, szerénysége emelte őt példaadó emberi méltósággá.
2 részletek Gergely Ferenc 1970-es években megjelent
"Orgonazene karácsonyra" című LPX-éről:
Gergely Ferenc - Lisznyai-Szabó: Két magyar
pasztorál
(Two ... (6:01)
Lisznyay Szabó Gábor: Két magyar pasztorál.
* Tardy László karnagy laudciója 2018. március 24-én hangzott el a Magyar Örökség Díj átadó ünnepségén az MTA Dísztermében.