HÚSZ ÉV, KÖZEL EZER NÖVENDÉK
DR. GYIMESI LÁSZLÓ SZERINT
MEGSZÜLETETT A „KŐBÁNYAI STÍLUS AVAGY
BRAND”
Interjú
dr. Gyimesi Lászlóval, az MZTSZ főtitkárával
Az idei
esztendő elején - hazánkban egyedülálló - könnyűzenei kurzust
szervezett a debreceni egyetem, együttműködve a Kőbányai Zenei
Stúdióval, s a tervek szerint hamarosan megszületik az alapszak is. Mindez
megkoronázása annak a húsz esztendős jubileumnak, amelyet idén ünnepel a
X. kerületi iskola, amely – ahogy dr. Gyimesi László fogalmaz – arra alapozva
született, hogy a könnyűzenét is a klasszikus módszerekkel lehet a
legjobban elsajátítani. A stúdió sikerességét emellett az itt végzett, tehetséges
és elismert muzsikusok sora jelzi, akik közül ma már többen az iskolában
tanítanak. Az eltelt évtizedekről, az eddigi munkáról, az egyetemi
együttműködésről az intézmény egyik megálmodójával, alapítójával, az
MZTSZ főtitkárával, az MSzSzelnökével
beszélgettünk.
- Amikor először eszébe
ötlött, hogy életre kellene hívni egy ilyen intézmény, már gondolt rá, hogy
egyszer az egyetemi szintig is eljutnak?
- Az ember akkor még azt sem
tudta elképzelni, hogy az iskola majd ennyi évet megér… Egyszerűen csak
elindultunk az úton, elkezdtük felépíteni - szakmai, oktatási,
iskolaszervezési, gazdasági, jogi szempontból -, s lépésről lépésre
haladva az intézményt. S mindez nem húsz esztendővel ezelőtt, hanem
még régebben kezdődött, hiszen 1991 őszén, egy esztergomi
tanácskozáson (amikor még nem is OKJ, csak képzési jegyzék létezett, s ebben
nem voltak benne a művészeti szakmák), az új jegyzék születésekor
javasoltam a minisztériumot képviselő kiváló Horváth Grétának, hogy a szórakoztató
zenész képzés is legyen része az állami oktatásnak. Szerencsére – Fortuna a
sokéves történetünk során többször is kedvezett nekünk – ehhez az elképzeléshez
sok segítséget kaptunk tőle, és felkerültünk a listára. A szórakoztató
zenészképzés addig a Szófia utcai OSZK stúdióban folyt, ahol már nagyon
tekintélyes tanári gárda dolgozott. Már korábban is többen gondoltuk, jó lenne
a jogszabályi környezetbe tartozó intézmények közé kerülni, hiszen más egy
tanfolyam és egy iskola, de egészen ezen tanácskozásig
nem jártunk sikerrel … Miután azonban jegyzékbe lettünk véve, már változott a
helyzet. S miután én is zenész voltam, így szakmailag is meg tudtam indokolni,
hogy tanügyi, szervezési szempontból hogyan épüljön fel a saját intézményünk,
mi mindenre lehet szükségük a fiatal szórakoztató, könnyűzenészeknek.
1993-tól már szerepeltünk a jegyzékben, ezt megelőzően pedig sokat
egyeztettünk a minisztériummal, s Horváth Gréta mellett Szűcsné Hobaj Tünde szintén rengeteget segített. Egy
alkalommal a fent említett két hölgy a közép- és felsőfokú oktatásról
készített egy tervezetet, én pedig megkérdeztem tőlük, hogy nálunk miért
ne lehetne kétszintű képzés? A válasz az volt, lehet, csak meg kell hozzá
írni, határidőre a tantervet, s abban a pillanatban be is jegyezték
mindezt a tervezetükbe. Így lett a szórakoztató zenészképzésben is a középfok
után felsőfok… Szerencsére nagyon erős tanári karral rendelkeztünk,
hiszen olyan művészek dolgoztak velünk már a Szófia utcában is, mint
például Sík Olga, Esze Jenő, Tornóczky Feri,
Jávori Vili vagy Gyarmati Pista…
- S mindenki szívesen
csatlakozott az új, leendő állami intézményhez?
- Igen, hiszen azt is látták,
hogy a Szófia utcai helyszín – ami egy 200 négyzetméteres lakás – már nem
sokáig szolgál megfelelő otthonként… Szintén a szerencsét kell említenem,
mert ebben az időben több ingatlan is felszabadult, s 1994-ben egy
kőbányai épületet ajánlott nekem régi, kedves zenészbarátom, Póka Egon,
aki abban az időben a kerületben volt képviselő. S persze ő is
rendelkezett számos elképzeléssel - amelyek sok tekintetben hasonlítottak az
enyémekhez -, hogy milyennek kellene lennie egy ilyen iskolának. Egon
ösztönösen tudta mindezt, én pedig azzal voltam tisztában, hogy a szabályozott
munka elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban komoly iskolává váljunk. S Egon
személye, zenei világa eldöntötte, hogy melyik utat járjuk. Az elképzeléseink a
közös munka és az együtt töltött évek során összecsiszolódott, s kialakítottuk a megfelelő
tanári kart is. Azért a folyamat nem volt szakmailag teljesen zökkenmentes…
- Mi volt ennek az oka?
- A könnyű műfajon
belül is létezik egy hierarchia - amit persze általában a művészek nem
tartanak tiszteletben - s a szórakoztató zenész műfajhoz sok
előítélet kapcsolódott… De mi tudtuk, hogy minőségi képzést akarunk
nyújtani, s tényleg az volt a meggyőződésünk, hogy a könnyűzenét
is a klasszikus módszerekkel – főtárgy, szolfézs, zeneelmélet, zenekari
játék, stb. - lehet a legjobban elsajátítani. A tanári gárda összeállításakor
is a nehezebb utat választottuk, mert olyan művészekkel dolgoztunk, akik
kiváló zenészek, s persze erős egyéniségek voltak, s emellett képesek rá,
hogy átadják a tudásukat. A viták, nézetkülönbségek és annak ellenére, hogy
mindenki a saját tárgyát tartotta a legfontosabbnak, elsimultak, és már az
első néhány hónap elteltével családnak tekintettük az egész társaságot.
Ráadásul mindenki kivette a részét még az épület felújításából is, festettek a
zenészek, tataroztak a gyerekek és a szülők. Az önkormányzat is segített,
amiben csak tudott. A polgármester, György István vagy a képviselőtestületben
tevékenykedő Révész Máriusz úgy állt mellénk, hogy akkor még senki sem
tudta, mi lesz ebből, hová, meddig jutunk. Kaptunk egy tíz éves, ingyenes
bérleti szerződés a Cserkesz utcai épületre, ami valóban az otthonunkká
vált.
- S ahogy eltelt ez az évtized,
a szerződés már meghatározatlan időre szólt…
- Akkor már Andó Sándor volt a
polgármester, ő újította meg ezt a megállapodást 2004-ben és ez valóban
nagy elismerést jelentett. Az iskola kapuit egyébként 1996 szeptemberében
nyitottuk meg, s az első évben is nagyon sokan jelentkeztek. Mi pedig már
attól az esztendőtől mindent igyekeztünk úgy csinálni, mintha már a
hivatalos, állami intézmények közé tartoznánk. S aztán 1998-ban - elég kalandos
módon - de sikerült a miniszterrel is elfogadtatni a tantervünket, ami alapján
elindíthattuk az első, immár államilag is elismert tanévet. Amit a
semmiből kellett megteremtenünk, hiszen kerettantervet, tantárgyakat,
komplett óraterveket, sőt, még magát a tantárgyakat is nekünk kellett
kitalálnunk. Végig gondoltuk, milyen irányú képzést akarunk életre hívni. Mivel
nem volt – s még ma sincs felsőfokú képzés- a műfajban magasabb
képzés, ezért nekünk arra kellett törekednünk, hogy az, aki ebből az
iskolából kikerül, az a legmagasabban kvalifikált képzést kapja, ebbe a néhány
évbe belesűrítve. Hiszen nem betanított munkásokat akartunk képezni, hanem
kvalifikált szakembereket. Nagyon sokoldalú oktatást építettünk fel, amelyben a
jogi ismeretek, a stúdiótechnika, s később már a szakmai angol és a zenei
menedzsment is helyet kapott. Aztán végül 1998 szeptemberében elindulhatott az
állami oktatás. S ez érdekes helyzetet eredményezett, hiszen voltak gyerekek,
akik már 1996-tól hozzánk jártak. Nekik azt mondtuk, maradjanak, folytassák, és
a legtöbben így is tettek. Így sokan hat évet jártak hozzánk, de nagyon
élvezték…
- S még egy klubjuk is lett,
ahol koncertezhettek a fiatalok…
- Mi a kezdettől azt
vallottuk, hogy ebben a műfajban a legfontosabb a zenekar, s még a frontemberek
– jellemzően az énekesek – sem elkülönült művészek, hanem tagjai az
együttesnek. S kezdettől nagyon fontosnak tartottuk a gyakorlatot is.
Elindult a hivatalos, állami képzés, normatív támogatást kaptunk, így azóta – s így van ez mind a mai napig- a
hozzánk járóknak - a túlkoros növendékek kivételével – ingyenes az
oktatás. S nemcsak a kerülettel, a minisztériummal is a kezdetektől
felhőtlen a viszonyunk. Ami nehézséget jelentett, az a tantervi koncepciók
változása, a tartalomfejlesztés a szakképzésben, az ilyen-olyan átalakítások,
módosítások voltak…
- Mennyiben változott a
tudásanyag, miben kellett az eltelt több mint két évtizedben módosítani?
- Volt egy gondolat - talán az
enyém - mely szerint a magyar könnyűzenében a kilencvenes évektől már
nem történtek átütő események, nem találkoztunk kirobbanó
teljesítményekkel, albumokkal. Azt láttam a szakszervezeti pozíciómból, hogy
ennek az időszaknak a változásai hatalmas nyitott munkaerő piacot
eredményeztek, amelynek mi is részesei lehettünk, viszont a magyar
könnyűzenei iparban nem volt pénz, nem rendelkezett nemzetközileg jegyzett
sztárokkal, s technikai szempontból sem voltunk versenyképesek. Egyetlen
dologgal segíthettünk ezen, azzal, hogy tudásban versenyképessé tesszük a
résztvevőit. Tudást adni ugyanis a legolcsóbb, ez vállalható volt a
szakszervezet és az később az állam oldaláról, egyaránt. S hogy mit kezd
valaki mindezzel, az már elsősorban rajta múlik, azaz mi azt tudjuk talán
biztosítani, hogy a munkaerőpiacon értékelhető és értékesíthető
tudással van esélyük a nálunk képzett fiataloknak.
S úgy érzem, az
elmúlt két évtizedben sikerült megvalósítanunk ezt az elképzelést, hiszen
temérdek később sikeres művész indult a Kőbányai Zenei
Stúdióból. Ha körül nézek a könnyűzenei műfajban, szinte minden neves
zenekarban találni egykori növendékünket, ahogy a szólisták között is. Sokan
maradtak a pályán azok közül, akik nálunk szereztek végzettséget, s azt is
megtanulták, hogy mennyire fontos az életfogytig tartó tanulást. Képessé váltak
a mobilitásra, a rugalmasságra. Arról nem is beszélve, hogy azok is, akik nem
gyakorolják ezt a szakmát, ugyanúgy élményeket, érzelmeket kaptak a
zenétől, ami mindenképpen gazdagítja a mindennapjaikat. Érdekes, hogy
bárkivel beszélek, mindenki nagy szeretettel gondol a Cserkesz utcában töltött
diákéveikre, de így vannak vele a tanárok is… Annyi boldog fiatalt nem láttam
még, mint akik a programjainkon részt vettek, s ezt tartom az egyik legnagyobb
eredményünknek. Persze, az eltelt két évtized mindezek ellenére nem volt
könnyű, hiszen előfordult az is, hogy a megszűnés fenyegette az
intézményt - anyagi okokból -, vagy kétévesre kellett csökkenteni a képzés
idejét, de mindig kitartottunk. A jelen helyzetről pedig azt tudom
mondani, maradjon a mostani finanszírozás, s akkor mindig elégedettek leszünk…
Annak is örülök, hogy ma ott tartunk, hogy a tanáraink egyharmada
visszatérő művész, aki egykor nálunk végzett, s ez is hitelessé teszi
a Kőbányán folyó oktatást. Egykor azzal a szándékkal indítottuk el a
képzést, hogy iskolát teremtsünk, hogy legyen egy ‘kőbányai istálló’,
stílus, amit nem kell hirdetni, mert olyan a minősége. Úgy vélem, ma már,
ha azt mondja valaki, a Cserkesz utcában végzett, akkor pontosan lehet tudni,
mire képes, s ez már önmagában elégséges ajánlólevél. Persze, mindez nagy
felelősséget jelent, hiszen ezt a szintet tartani is kell.
A Debreceni Egyetem rektora, kancellárja,
zeneművészeti kara és az MZTSZ és az iskola között megszületett a két
intézmény közötti együttműködés, amely fokozatosan szándékozza felépíteni
a képzést
- Sőt, tovább is lépni… Az,
hogy elindult az egyetemi együttműködés, azt jelzi, ismét szintet lépnek.
- Szerencséről kell
beszélnünk itt is… Azzal hogy nincs felsőfokú képzésünk, kilógunk a
rendszerből, bár már a tantervünkkel, a követelményeinkkel is igyekszünk
nagyon magas elméleti és gyakorlati tudásban részesíteni a növendékeinket. Akik
tőlünk továbbmennek, azok nagy többsége sikerrel felvételiznek bármely
jazz-tanító egyetemre. Persze, régóta gondolkoztunk a „hogyan továbbon”, s ebben partnerre találtunk dr. Duffek Mihályban, aki a debreceni egyetem zenei
tanszékvezetője volt és kollégájával, utódjában dr. Lakatos Péterben.
Többszöri találkozás és gondolkodás után eljöttek az iskolánkba, s a tanévzáró
koncertünkre is. A Kőbányán látottak és hallottak meggyőzték
őket, hogy úgy döntöttek, elkezdenek felépíteni Debrecenben egy új,
egyetemi, könnyűzenei tanszakot. A Debreceni Egyetem rektora, kancellárja,
zeneművészeti kara és az MZTSZ és az iskola között megszületett a két
intézmény közötti együttműködés, amely fokozatosan szándékozza felépíteni
a képzést. Az Egyetem szándékainak komolysága nem csupán elméleti, hanem
gyakorlati is: már biztosítottak a képzéshez egy önálló épületet is, kiválóan
szakmai felszereltséggel. Ebből is látható, hogy mennyire szívügyüknek tekintik
az új szakot. Februártól jelentkezhettek az érdeklődők a
könnyűzenei kurzusra, amelyen a Kőbányai Zenei Stúdió tanárai is
oktatnak a debreceniek mellett. Ez az első lépcsőfok, s aztán a
későbbiekben – a tervek szerint – az akkreditációra is sor kerül. Mi
minden segítséget megadunk, s úgy gondolom, mindez óriási előrelépést
jelent magának a könnyűzenész szakmának is! Hiszen a jövőben lesznek
majd olyan művészeink, akiknek egyetemi oklevelet kapnak arról, hogy ennek
a műfajnak az avatott képviselői. Mindez visszaigazolja, hogy azok az
elképzelések, amelyekkel életre hívtuk a Kőbányai Zenei Stúdiót, nem
voltak tévesek… A zenei életen belül
integrációs ponttá váltunk. Ennél többet nem lehet kívánni, viszont nem is
szabad megállni. Menni kell tovább ezen az úton, hogy a 25. évfordulón is
legyen miről beszámolni…
Réfi Zsuzsanna