150 éves a Járdányi Pál Zeneiskola

Az évkönyvet összeállította és szerkesztette: Friedler Magdolna

Aktív hagyományőrzés jellemzi az intézményt, amelynek „családfája” az 1867-ben alapított Budai Énekakadémiáig vezethető vissza. A történelmi léptékkel is jelentős időszak során megannyi változás történt (többek között a lehetőségek, az igények), de egyvalami töretlenül átöröklődött: a zene, a zenélés szeretete. Időről-időre kiadványokkal örökítették meg – a múltról sem megfeledkezve – a mindenkori jelenbeli állapotokat, s ezekből önmagukból is kialakítható az iskola története. Ugyanakkor, eme visszatekintő és összegző áttekintések során megannyi tanulság, tapasztalat is felhalmozódott, s túlzás nélkül állítható, hogy minta-értékű kiadvány látott napvilágot a másfél évszázados évfordulóra.

Gyönyörű a könyv kivitelezése. Miközben időtállónak szánták a benne foglaltakat, arról is gondoskodtak, hogy öröm legyen kézbe venni, lapozgatni. Tény, hogy nem „úti olvasmánynak” tervezték, már csak súlyát tekintve sem. Otthonos lehet viszont a könyv közkönyvtárakban és magángyűjteményekben egyaránt – leginkább a zenetanárokéban. Mert érdemei közé tartozik, hogy korántsem egyszeri végigolvasásra való! Az csupán az „alap”, a benne foglaltak áttekintése. Az igazi kapcsolat akkor kezdődik a kiadvánnyal, amikor ki-ki ismerősöket keres-talál benne. A történeti áttekintések feltérképezik az intézmény sorsát a névváltozások és a helyszín-változások tükrében, végigkövetik az igazgatók sorát, majd a tanszakok történetével (programjaival, sikereivel és büszkeségeivel) ismerkedhetünk meg. A kötetben helyet kaptak személyes vélemények, a jelenlegi tanárok rövid értékelő emlékezései, továbbá interjúk formájában jubileumi megemlékezések is, az iskola egykori tanáraitól és/vagy növendékeitől.

Így felsorolva talán szabványosnak is tűnhetnek a szempontok, s voltaképp a függelék-jellegű felsorolások sem tényszerűségükben jelentenek újdonságot. Ami mégis különlegessé teszi, az a másfél évszázados időszakból adódik: 150 év tanárainak áttekintő felsorolása nem kis feladat – és nem kevés olvasói tanulsággal járhat! A felsorolás tanszakonként, névsorban történik. Kezdődik a zongoristákkal – 270 névvel, s folytatódik hangszerenként, szakonként, mindig feltüntetve az adott tanszak alapításának évét (amennyiben időszakosan szünetelt, akkor az újraindításét is). Itt már az olvasóra (sőt, böngészőre) vár a feladat, hogy időrendbe rakja a megannyi adatot – néhány grafikonos ábra nagyon megkönnyítette volna az egyébként utalásként többször is előforduló adatok áttekintését, és nem is igényelt volna sok helyet. A szakoknál összevonva szerepelnek az elméleti „melléktárgyak” – megtudjuk, hogy 1872 óta „előképző, szolfézs, összhangzattan, zeneirodalom” szakokon 133-an foglalkoztak a növendékekkel. Az átfogó áttekintést már csak az is indokolja, hogy a tanmenetek időről-időre változó előírásokat tartalmaztak a kötelező és választható tantárgyakról. Mégis, az általánosan háttérbe szorult (ám az értő zenéléshez elengedhetetlenül szükséges) tárgyak mostoha-sorát az is jelzi, hogy a tanszak-történeti felsorolásnál utolsóként „Zeneismeret” tanszak címen kaptak helyet az itt tanítók… A tanárok felsorolásánál a sort a zongorakísérők csapata zárja (aki zongorát is tanít, annak kétszer szerepel a neve), utánuk a technikai munkatársakat tüntették fel.

Ebből a 20 oldalas felsorolásból kiderül, ki mikor volt állományban az intézménynél. A betűrendes sorrendből következik, hogy itt az időbeliségnek nincs szerepe (diszkréten nincs adat a tanárok születési – és a régieknél halálozási – idejére vonatkozóan sem; mint amikor az uralkodóknak csupán regnálását tüntetik fel). A következő terjedelmes felsorolás a zeneiskolának a jubileumi évben beiratkozott diákjait tünteti fel, betűrendben (tanszak és osztály feltüntetése nélkül). Számomra rejtély, milyen meggondolásból került e 16 oldal széles fekete keretbe…

Az évkönyvben egyszerre érvényesülnek objektív és szubjektív szempontok. A tárgyszerű tényeket jól ellenpontozzák a személyes megjegyzések, és nem utolsó sorban: a könyv végigolvasása után olyasfajta személyes benyomásunk támad, hogy érdembeli betekintést kaptunk másfélszáz év történetébe. Nem csökkentve a többiek érdemét, kiemelkednek tanár-egyéniségek, akiknek neve gyakran szerepel a visszatekintő megemlékezésekben, és feltűnően gyakran olvasható a zenei versenyeken sikeresen szerepelt növendékek felkészítőjeként.

A kötet kivitelezése rendkívüli gondosságról árulkodik. Rendkívül kevés benne a napjainkban egyébként már-már természetesnek tűnő elválasztási (és hasonló) hiba, amely esetleg csupán az áttördelés folytán került be. Voltaképp az sem zavaró, hogy nem mindenütt eltérő a betűtípus (elrendezési „meggondolásokkal” magyarázható). Az olvasásba „belejött”, az élet-idézés sodrába került olvasó a köznapi beszédben szokásos fordulatokat is helyénvalónak találhatja, és az olyan bizonygató szándékú minősítéseken sem „akad fenn”, mint amikor valakit „nagyon emblematikusnak” minősítenek. Hasonlóképp azt is természetesnek tartja, hogy a kordokumentumok tanulmányozását követően kissé archaizálóan fogalmaznak a történeti visszatekintés írói, legfeljebb azt nehezményezheti, hogy megkérdőjelezhető értékelésnek maguk által hitelesítetten adnak hangot („A regényeket is író Madarassy amellett, hogy helyet biztosított az új tanintézetnek, maga is számos dalművet komponált, sőt a magyar zenei nyelv megújításában is számottevő szerepet vállalt.”). Arra viszont nincs mentség, hogy trombitatanár (ráadásul nem is személyes nyilatkozatban, hanem a felelősségteljesebb-tárgyszerűbb tanszaktörténeti fejezetben) pontatlanul közöljön országos versenyre vonatkozó adatot, s az – tekintve, hogy az összeállító-szerkesztő orgona-szakos – hibásan jelenjen meg (helyesen: Országos Lubik Imre Trombitaverseny).

Fittler Katalin