Egy különleges életút tanúi

Bartókné Pásztory Ditta hagyatéka a Zenetörténeti Múzeumban

Miként már címlapjából is kiderül, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumának 2017-es (a gyakorlatban 2018 óta hozzáférhető) kiadványa kétnyelvű (magyar és angol). Mégsem csupán 2:1 megoldásként értékelhetjük a reprezentatív könyvet, ráadásul, az időtállónak tervezett, mondhatni, kordokumentum értékű publikáció hasonlíthatatlanul több a reprezentatív kiállítási katalógusoknál.

Az előzmények: 2006-ban Voit Krisztina, Pásztory Ditta hagyatékának örököse gazdag anyagot bocsátott a Zenetudományi Intézet rendelkezésére. Ebből lett először az Édes Dittám című kiállítás (megnyitója 2017. május 10-én volt), amely megannyi személyes tárgy, dokumentum közzétételével hozta „emberközelbe” azt a talányos jelenséget, akit még az idősebb generáció is csak a zeneszerző özvegyeként láthatott. Puzzle-adalékokként villantak fel az adalékok, s ki-ki fantáziájára volt bízva, hogyan keres köztük többé-kevésbé „logikus” kapcsolatokat. Tárgyi(lagos) dokumentumok, amelyek megmozgathatták a szubjektív fantáziát. Ehhez a kiállításhoz négynyelvű (magyar, angol, német és francia) ismertető készült.

2016. december 8-án újabb kiállítás megnyitóra szólt az invitáció, amely mintegy a magvát képezte a most megjelent könyvnek.

Büky Virág munkája Pásztory Ditta életével ismerteti meg az olvasókat, Baranyi Annának köszönhetően kapunk betekintést a hagyaték feltárásába, majd a könyv jelentős részét F. Dózsa Katalin művészettörténész, viseletkutató munkája teszi ki, aki az áttekinthetőség kedvéért három részre tagolta a képanyagot: Bartók Béla tárgyai, Lakásberendezési tárgyak, valamint – s ez teszi ki a kötet terjedelmének mintegy a felét – A ruhatár. Ez utóbbi fejezetben három korszakba csoportosítja a tárgyi emlékeket, amelyeknek nemcsak szakavatott leírását adta, hanem ez az anyag lehetőséget kínált neki arra, hogy immár Pásztory Ditta ruhatárának tárgyi emlékein túl, afféle 20. századi divattörténeti áttekintést is adjon.

A gondos kivitelezésű, szép kiállítású kötet mindenki érdeklődésére számot tarthat, azonban valljuk meg, hogy használata „megtervezést” igényel. Nagy és nehéz – nem olyan, amibe csak úgy belelapozhatunk! Tehát, nekiülünk, leginkább asztalnál (ha már kottatartó állvány nem áll rendelkezésre) – és akkor jöhet az időutazás.

Büky Virág ahhoz a generációhoz tartozik, aki nem láthatta élőben Pásztory Dittát, ami hozzájárul ahhoz, hogy az életrajzot a fennmaradt dokumentumok alapos ismeretében maximális objektivitással fogalmazza. Miként tanulmányának irodalomjegyzékéből is kiderül, korábban is publikált e tárgykörben (a Zenetudományi Dolgozatok 2009-es és 2014-ben megjelent jubileumi kötetében, valamint a Magyar Zene 2012/3. számában). Éppen a korrektségre-pontosságra törekvés indokolja, hogy megannyi alkalommal használ feltételes módot, időpontoknál néha többéves intervallumot megadva. Pásztory Ditta élte, nem pedig – az utókor érdeklődését remélve – dokumentálta életét. Hasonló meggondolásból, kevés személyes feljegyzése maradt fenn, ráadásul nemigen számottevő a férjétől távol töltött idő sem, és hasonló meggondolásból közös leveleikben sem személyes érzéseit-gondolatait juttatta kifejezésre. Valljuk meg, Pygmalionjaként vállalta Bartókot, aki – miként Büky Virág írásából is kiderül – fiatal felesége tehetségét zenéje szolgálatába állította. Épp ezért maradt menthetetlenül magányos Bartók halálát követően, tanácstalan és önállótlan az élet mindennapjaiban. Bartók- (és zene-)centrikus életét aligha transzponálhatta a megváltozott körülmények közé. És amikor hazatérését követően lassan rendeződtek a dolgai, a számára-lényeg nem változott, az űr, amit Bartók hiánya okozott neki. A hangszerhez sem menekülhetett, hiszen mellőle hiányzott a mentor, a társ, a partner – csak a kötelességérzet parancsát követve vállalta a szerepléseket. Mondhatnánk, hableány-effektus, amikor talán minden hang fájt. Csak a magány maradt neki – ezt azonban őrizte, mindhalálig. Az életrajzíró empátiájával mentem az írás olyan – kétségkívül korrekt – fordulatait, mint a „tanulta be”, gyakorolta be”, és ugyancsak az empátiát sejtteti, hogy Pásztory Ditta haláláról nem ír – talán nem lett volna indokolatlan gesztus elhelyezni a képeskönyvben egy felvételt a sírjáról…

Pásztory Edith életének apró dokumentumai között felfigyelhetünk arra, hogy már ezüst keresztelő poharán a Ditta név szerepel, ugyanakkor érdekes, hogy az 1923 előttre datált lánykori névjegyein Pásztori Edith név olvasható.

Baranyi Anna tanulmánya 1. lábjegyzetének magyar verziójában maradt egy (korántsem értelemzavaró, de bosszantó!) hiba, szórendcsere következtében. Egyébként elismerésre méltó az a gondosság, amellyel a számítógépes szövegszerkesztés korában oly gyakori hibalehetőségeket kiküszöbölték, betűhiba is alig akad – nagy része lehet ebben a szerkesztőként is rutinos Gombos Lászlónak (akinek neve gyakran feltűnik a ruhafotók készítőjeként is).

Hogy a kötet több „2 in 1” produktumnál, az leginkább a katalógus-jellegű szakaszban érvényesül igazán, a magyar és az angol nyelvű szövegen belül rendkívüli gonddal elrendezett különböző méretű képek láttán. F. Dózsa Katalin tanulmányaiból sok információval gazdagodhatnak – elsősorban a muzsikus – olvasók, a nem muzsikusok számára viszont korántsem felesleges, hogy a korábban olvasható (zenei tárgyú) információk ismételten előfordulnak nála. Azért pedig valószínűleg elsősorban a zongoristák oldalát furdalhatja a kíváncsiság, hogy vajon ki készíthette a Bösendorfer klaviatúráját borító hímzett terítőt, amelyen Bartók-darab kezdőütemei szerepelnek. Néha az informálás hevében kicsit túl is bonyolítja a dolgot, a konfekció kétféle jelentésénél érdemes lett volna az időbeliségből kiindulni (különböző értelemben használták a 19. század második felében, és a 20. században).

A képaláírások szövege rendkívül informatív (néha a különleges látványmozzanatokra irányítja a figyelmet), s érthető, hogy a datálhatatlan fotóknál nem bocsátkozik hipotézisekbe. Itt a 75. oldal egyik angol képaláírásába került apró hiba, felesleges Jr jelzés Bartók Péter neve után.

Elismerés illeti F. Dózsa Katalint, amiért a hagyatékban fennmaradt és kiállított ruhák némelyikét sikerült fényképeken is „visszakeresni” – ez a legerősebb hitelesítő bizonyíték nemcsak arra nézve, hogy valóban a hagyaték autentikus darabjáról van szó, hanem azt illetően is, hogy mely viseleteket kedvelte leginkább, élete különböző korszakaiban Ditta asszony (az már filológiai apróság, hogy ilyenkor nem került feltüntetésre a fotó forrása). Tetszetős az a gyakori megoldás is, hogy egy-egy tárgy részletét kinagyítva is megmutatja – elsősorban a hímzések esetében.

Az „időutazás” érzetét erősíti, hogy gyakran közöl divatlap-részleteket, amikor szinte analóg fazont talál valamely ruha, cipő vagy táska fazonjához. A színes képek között találtam olyanokat, amelyek – vélhetően a felvétel fényviszonyaiból adódóan – nem „pontosak”; a 160. oldalon a fekte selyem barett inkább sötétkéknek látszik, a 178. oldalon a lila hímzés pedig egyértelműen sötétkék (egyébként a megvilágítás csalóka látszatát szépen példázza a 181. oldalon látható selyemruha, amelynek lilaságáról a külön kiemelt/nagyított részletfotó alapján kapunk hiteles képet.

A lakberendezési tárgyak fejezetében meglepetést keltett a hirdetés-melléklet illusztrációjának tűnő „Punkt-Roller” – vajon a Bartók-családban kinek-mikor lehetett szüksége ilyesmire fogyókúrához? Valóban különleges egyébként a borszeszégős kávéfőző, de hogy mikor került Bartókék háztartásába, arra nézve semmiféle információt nem kapunk.

Összességében, ez az időutazás egyben térbeli játékot is jelenthet – mintha bepillanthatnánk Bartókék valamelyik lakásába, többé-kevésbé intim környezetbe. S hála a nagyszámú fényképnek, úgy tűnhet, hogy a háziaknak ez nincs ellenére…

Fittler Katalin