Szemtől szemben
Beszélgetés a vakokról
Hoffmann Ritával És Flamich Máriával
Lejegyezte a beszélgetés moderátoraként Trencsényi
László
Áldatlan körülmények
közt az emberi helytállás is csodákra képes, még ha azt is szeretnénk, hogy
csodák nélkül is működjenek a dolgok egy normális társadalomban. A
Szabadság téri Eleven Beszélgetések sorában folytattuk – egyebek mellett –
a „sajátos nevelési igénnyel” összefüggő. kérdések
tárgyalását. Hoffman Rita és Flamich Mária az ELTE
doktorjelöltjei első szóra elfogadták a meghívást. Januári hidegben ültünk
a minden nap Déva váraként újjáépített pavilonban, a beszélgetések demonstratív
helyszínén. Valaki e körülményeket egyenesen „vadnyugatinak” nevezte.
Arra kértük a vendégeket, meséljenek először magukról. Hogyan tud eljutni
egy ember ezekkel az adottságokkal – vakon, alig látón – a doktori iskola
sikeres befejezéséig?
Rita: Montsy, azaz Mária arra kért, hogy kezdjem én. Nem bánnám,
ha most tényleg a „Vadnyugaton” lennénk. Vagy ez itt
tényleg a Vadnyugat lenne. 2012-ben Fulbright
ösztöndíjjal 8 hónapot tölthettünk Kaliforniában. A Vadnyugaton. Azokat a
körülményeket nagyon szeretném itt látni.
Trencsényi:Hogy jut el az ember idáig? A doktori tanulmányok,
kutatások eredményes zárásáig?
Hoffmann Rita (American
Hungarian Educators Association)
Rita: Fejébe veszi,
hogy segít a pedagógusoknak a többségi környezetben fogyatékos gyerekek
tanításában, mert saját maga annyi mindent átélt már, hogy szeretné átadni,
amit megtapasztalt, és most már tud. Tapasztalatai átadását egy idő után –
vagy egy ideje? – küldetésnek érzi. Nagyon kacskaringós volt az út.
Trencsényi László
Trencsényi: Tekintsünk
vissza a kezdetekre?
Rita: A kezdetek... talán a gyengénlátók iskolája. Ez az iskola akkor még kicsi volt,
53 férőhelyes. Abban az évben ott nem indult első osztály, így egy
évig otthon jártam iskolába, egy kis, Bakony lábánál lévő faluban,
Nyirádon. Olvasni az elsős olvasókönyv helyett a Gőgös Gúnár
Gedeonból tanultam. Nyirád akkor bauxitbányász falu volt, apám pedig
bauxitbányász. A szüleim egyszerű emberekként úgy gondolták, megtanulni írni-olvasni-számolni rendesen, folyamatosan speciális
iskolában, speciálisan képzett tanároktól lehet, így fölkerültem Budapestre, de
csak alsósként járhattam a gyengénlátók iskolájába,
mert a felsősök mind átkerültek a Vakok Iskolájába. Azóta ismerjük egymást
Montsyval. Nagy szerencsének tartom, hogy
odakerültem, mert megtanultam úgy segíteni, hogy ne én
legyek a központban, és hogy a másik ne érezze magát kellemetlenül. Ott
tanultam meg, hogy a bizalomhoz nem látás kell. Aztán jött az orosz tagozat, a
Kőrösi Csoma gimnázium, ahova mindössze három hétig jártam. Egy óriási
csalódás és sok apró kudarc után átmentem a Kölcseybe. A kőrösis
osztályfőnököm külön, az első sorba ültetett. Persze jó szándékból
tette, de én pocsékul éreztem magam. Minden tekintet belefúródott a hátamba az
órákon. A tanárok nagyon nem fogadtak el, az osztálytársaim közül egy lánnyal
lettem jóban. A Kölcseyben üres lélekkel ültem a padban, talán a
középmezőnybe tartoztam. Érettségi után évekig mindenféle útkeresés
következett, míg végül a Ganz-Mávagban
munkaruha-raktáros lettem, majd pedig egy éven át a pszichiátriai klinika
nappali szanatóriumában segítő önkéntesként töltöttem-dolgoztam végig a
pszichiátriai klinika által biztosított adaptációs szabadságomat. Ott szinte
mindenki segítette a másikat. Hosszú és komplikált út volt ez. Később egy
ideig a 2-es gyerekklinikán telefonkezelő, majd ugyanitt „játszónéni”, játszónővér, foglalkoztató lettem.
Közben úgy gondoltam, megpróbálom az angol szakot, ez sokkal az érettségi után
volt már. 2003-ban felvételiztem a nyelvpedagógiai doktori iskolába, de ott sem
fogadtak el, hát abbahagytam, mert egy oktató azt mondta: „ugye nem
gondolod, hogy azért mert fogyatékos vagy, neked mindent lehet...” Kellett idő ezt kiheverni. Utána a Corvinuson társadalomtudományi szakfordítónak, tolmácsnak
tanultam, majd újra elkezdtem a doktori tanulmányokat, ezúttal az ELTE
Neveléstudományi Doktori Iskolájában. Azt hiszem, a saját élményeimen túl,
megvan az a szakmai tudásom, amellyel segíthetnék az integrációt illetően
tanácstalan pedagógusoknak.
Flamich Mária (nagygeneracio.hu)
Mária: Nagymaroson
laktunk, apukám fűtésszerelő volt, anyukám a legendás Forte gyárban
dolgozott. Valahol hallotta, hogy létezik a Vakok Iskolája, de először
arra gondolt, miért ne taníttatnának otthon, ezért kerestek egy gyógypedagógus
hallgatót, aki egy évig járt hozzánk, és neki köszönhetem, hogy mire iskolába
kerültem tudtam Braille-ben írni és olvasni, ezért az
iskola előkészítő, ún. átmeneti osztályt
rettenetesen untam. A Vakok Iskolájában első osztálytól mindenki számára
kötelező volt a zongoratanulás. Én eleinte kicsit féltem az óriási,
titokzatos fekete hangszertől, de hamar beleszerettem a zongorázásba.
Sokféle pálya vonzott. Szerettem volna például szívsebész, énekes, karmester
vagy zongorista lenni. Felvételiztem a Konzi
zongoraszakára, de azt hiszem, a zenei világ sokat nyert azzal, hogy nem vettek
fel. Klasszikus éneket nem tanultam tizenéves koromban, mert senki nem vállalta
a tanításomat. Az általános iskolai zongoratanárom, Németh Tamás egy
ismerőse segítségével Bántai Vilmos tanár úrnál
fuvoláztam három évig, majd Jeney Zoltán tanár úr felvett a Konziba.
Két éve tanultam nála, amikor meghalt. Ismét az volt a kérdés, elvállal-e
valaki. Az egyik tanár azt mondta: „kérem, ez nem menhely”.
Ezzel fuvolista-álmaim szertefoszlottak. Jeney tanár úrra nagy szeretettel
gondolok, örülök, hogy ismerhettem. A zene mindig jelen volt és van az
életemben. Fuvoláztam amatőrként. Például a vakok Berindán
László Zenekarában, énekeltem a nagyhírű Homérosz kórusban,
felnőttként pedig énekelni tanultam. Sok zenész, énekes barátom van,
akikkel gyakran kamarázunk.
A szüleim mindig
biztattak, bátorítottak az önállóságra és a tanulásra. Érettségi után
elvégeztem az ORFI gyógymasszőr-tanfolyamát,
majd nyolc évig a kerepestarcsai kórház
belgyógyászati rehabilitációs és neurológiai osztályain dolgoztam. Szerettem.
Szerettem a betegekkel foglalkozni. Úgy gondoltam, az angoltanulást mindenképpen
folytatnom kell, így Ritát követve beiratkoztam a Rigó utcai Idegennyelvi Továbbképző Központba. Nagyon jó
csoportba kerültem, együtt jártunk színházba, moziba, kávézóba. Barátaim
rábeszélésére felvételiztem az ELTE-re, ahol angol nyelv- és irodalom szakos
középiskolai tanári diplomát szereztem. Közben félállásban dolgoztam a
kórházban. Az egyetem befejezése után nyelviskolában kaptam munkát. Nagy
kihívás volt látó felnőtteket tanítani az angol nyelv írásmódjára.
Izgalmas, inspiráló időszak volt. Ritával 17 évig óraadó nyelvtanárok
voltunk a Magyar Televízió Oktatási Osztályán, nyelvtanfolyamokat tartottunk a
tévé dolgozóinak. Szerettük azokat a különös, bohém, de mindig és mindenre
nyitott embereket, a humort, a váratlan, szokatlan megoldásokat, a friss
szellemiséget: a tévé hangulatát. Láttuk dobozokba csomagolva a költözésre
kényszerített Magyar Televíziót, hallottuk, hogyan némult el a mindig élénk
Szabadság téri épület.
A tévés évek alatt
dolgoztam a Vakok Szövetsége Braille-könyvtárosaként, majd a Vakok Általános
Iskolájában kezdtem tanítani, mindeközben pedig vizsgáztattunk a Rigó utcában.
Ritához hasonlóan megpróbálkoztam a nyelvpedagógiával, de egy félév után
abbahagytam, úgy éreztem, nem vagyunk kompatibilisek egymással. Az ELTE PPK-ra is fenntartásokkal, vonakodva mentem, de gyorsan
megszerettem. Úgy gondolom, sokkal modernebb, nyitottabb, haladóbb
szemléletű intézmény.
Miért kezdtem bele a
doktori képzésbe? Mert azt tapasztalom, sok baj van az oktatással. Sokfelé
jártam, sok mindent láttam, sok emberi és tanári tapasztalatot szereztem, ezért
úgy gondoltam, ha ezt szakmai tudással megerősítem, talán tudok segíteni
azoknak, akik újonnan jönnek ezen az úton, akár tanárok, akár tanulók. Célom,
hogy nekik egy kicsit könnyebb, jobb legyen, és értő, felkészült
tanárokkal találkozhassanak.
Rita: Úgy gondolom,
meg kell tanulnunk, hogy mindenkinek helye, szerepe van a világban. Én ezt
részben Ritoókné Ádám Magdától tanultam meg, akinek
köszönöm, hogy mindig pont akkor mondott valamit, amikor szükségem volt rá, sok
mindent köszönök neki. Annyi mindenkinek kellene annyi mindent megköszönni.
A Tűzoltó utcából
küldött el hozzá dr. Bakos Márta, mert Polcz Alaine nem akart fölvenni „játszónéninek”.
Azt mondta, az, hogy rosszul látok, rossz hatással van a gyerekekre. Nem
értettem, hogy mondhat ilyesmit a híres Polcz Alaine, akiről azt képzeltem, tudja, érti, mit jelent
hátránnyal indulni bárhová. Tévedtem.
Magdi „néninél” viszont
egészen más volt a helyzet; az egyik beszélgetés utáni tesztet egyszerűen
abbahagytam a számolásos feladatoknál. De nem azt mondta, hogy muszáj
továbbcsinálnod, hanem, hogy semmi baj, természetes, van
amiben nagyon jók vagyunk, és van amiben kevésbé. Ő volt az első, aki
azt mondta, sokféleképpen értékes az ember.
Mária: A szüleink mindig azt mondták: „tanulj, az a
jövő, kapálni nem tudsz, csak a fejeddel, agyaddal tudsz valamire menni”.
Ehhez minden segítséget megadtak a családjaink, nem gördítettek akadályt,
akármilyen őrültségnek tűnt, amit kitaláltam, azt mondták, csináld.
Felvételiztem az egri Ho Shi
Minh Tanárképző Főiskolára ének-zene szakra,
ahova fél évig se jártam. Gyors távozásom egyik oka az volt, hogy egy óra végén
a tanár visszanézett az ajtóból és azt mondta: „vigyék majd el ebédelni azt a szegényt is”. Akkor még nem adtam
fel. Később, egy ritmusdiktandó alkalmával egy másik tanár hirtelen
megállt mellettem, lehajolt és azt kérdezte a fülembe ordítva: „tudja
maga, mi az, hogy negyed?” „Ha felvételi követelmény volt,
és Önök felvettek, döntse el, tanárnő!” – válaszoltam halkan,
és az arcába néztem. Elég volt a megaláztatásból. Másnap kiiratkoztam a
főiskoláról.
Azt gondoltam, a
főiskolán okos emberektől tanulhatok. Ezek után egy ideig hallani se
akartam a felsőoktatásról. Nem lepődtem meg azon sem, amikor sok
évvel később a Corvinus Egyetem egyik tanára azt
mondta: „de szépen felöltöztettek benneteket az Intézetben”.
Rita: Azért próbálunk
hidat építeni egy viszonylag ismeretlen és egy nagyon elfogadott közösség
között, hogy könnyebb legyen az átjárás. Sokunknak vannak hasonlóan fájó
emlékei az iskolákból. Ezért meggyőződésünk, hogy a fogyatékosság
elfogadását célzó tudományra, a kulturális fogyatékosságtudományra szükség van
a tanárképzésben és általában a felsőoktatásban. A kulturális
fogyatékosságtudomány a világ egyik legliberálisabb tudománya. Nagyon
gyakorlatalapú. Az embereket meg kell tanítani arra, hogy merjenek szabadon
gondolkodni – önmagukról, másokról, a világról. Mivel engem a saját hazám
nevezett csalónak, ki merem mondani, tessék szabadon gondolkodni. Nincs mitől
félnem, és nem is félek.
Mária: Doktori témám?
Angoltanárként is mindig zenész maradtam, ezért azt szerettem volna megtudni,
hogyan fogadják a zenét tanuló vak fiatalokat a zenei középiskolákban,
zenetanár- és művészképzőben. Milyen nehézségekkel kell szembenézniük
a hallgatóknak és a tanároknak. Ezért mindkét csoportot megkérdeztem, mi okozza
számukra a legnagyobb problémát, és szerintük mi jelenti a legnagyobb kihívást
a másik fél számára, mit lehetne és kellene másképp csinálni.
Valamennyien azt
válaszolták, vannak nehézségek, és nagyon nagy segítséget jelentene, ha fel
lehetne készülni fogyatékossággal élő tanulók oktatására. Sok esetben a
szülők nem tudják, hogyan szóljanak a vak gyereküket tanító vak tanárhoz.
A szülők nem tudják. hogyan szólíthatják meg a vak tanárt??? A tanárok nem tudják, hogyan szóljanak a vak tanulókhoz.
Érthetetlen. Nyilvánvaló, hogy megoldást kell találnunk. A szépirodalomban és a
zenében számos fogyatékos karakterrel találkozhatunk. A kulturális
fogyatékosságtudomány e karakterek ábrázolását és fogyatékos alkotók
műveit vizsgálja, így tanítása a média és kommunikáció szakokon,
orvosegyetemen, szinte bárhol releváns a felsőoktatásban. A tanárképzésben
kiemelt szerepe lenne, hogy a hallgatók tanuljanak a különböző fogyatékosságokról,
mivel egyre több fogyatékossággal élő tanuló jelenik meg a többségi
oktatásban. Nagyon fontos, hogy időt és lehetőséget adjunk magunknak
saját, a fogyatékossághoz és a fogyatékossággal élő emberekhez való
attitűdünk tisztázására.
Mivel évezredek óta kísérnek
bennünket az előítéletek és sztereotípiák, feldolgozásukhoz időre és
segítségre van szükségünk, mert másképp nehezen tudjuk felülírni a megöröklött
képeket.
Tudatosítanunk kell,
hogy a világ többféle módon is érzékelhető, és sokféleképpen lehet tájékozódni
benne, ezért érdemes megismerkedni azokkal a módszerekkel is, hogyan tanulnak
például a vak diákok. A diákokhoz vezető utat és a tanítási módszereket
persze mindenkinek magának kell megtalálnia.
Felkészülés nélkül
azonban nagyon sok igazán értékes idő megy el az útkereséssel. Nagyon
fontosnak tartom, hogy eltűnjön a fogyatékos embereket takaró misztikus
fekete lepel, és végre előjöjjön az ember, látható legyen az arca, és
tabuk nélkül merjünk beszélni vele, de ne csak a fogyatékosságról, és hogy megértsük,
értéket megszámlálhatatlan módon teremthet az ember.
Rita: Én is a „kulturális
fogyatékosságtudományt” mutatom be, mint a tanárképzés során
alkalmazható egyik lehetséges felkészülési alternatívát a fogyatékossággal
élő tanulók fogadására. A fogyatékosság irodalmi ábrázolására, illetve a
fogyatékossággal élő írók e témában írott műveire és életrajzi
írásaikra, azaz a fogyatékosságmemoárra helyezve a hangsúlyt. Nem lehet
elégszer elmondani, hogy legelőször nekünk magunknak kell megfogalmaznunk,
mit gondolunk a fogyatékosságról és a fogyatékos emberről, ebben segít a
szépirodalom. Igyekszem bebizonyítani, hogy szükség van egyfajta tudatosításra
az érzékenyítés, azaz a fogyatékosság-szimuláció helyett. Amiben az emberek
általában tehetségesnek gondolják a vakokat, az a zene és a nyelvtudás. Én a
zenéhez nem értek, így a nyelvtudás integráló szerepére hívom fel a figyelmet,
és arról kérdeztem vak egyetemista interjúalanyaimat, és nyelvtanáraikat,
mennyiben jelent a vakság nehézséget a nyelvórán. Mit tud a vak tanulókról a
nyelvtanár, és hogyan képesek a vak tanulók hozzájárulni a nyelvóra értékeihez?
Felvetődik a kérdés, milyen vakon „egészséges” gyerekeket
tanítani?
Hozzászóló: A felnőttek kevésbé lennének elfogadók?
Rita: Tizenhét év a
Magyar Televízióban, Három év nyelviskolában az ellenkezőjét bizonyítja.
Nekünk nagy szerencsénk van a felnőttekkel. Előítéletek persze
léteznek, de most már a saját életemben kevéssé találkozom előítéletekkel.
Inkább bizonytalanságot tapasztalok.
Mária: Az „egészséges”, „nem
egészséges” jelzőket a vakság kapcsán nem használnám. Az „éplátású”, „látássérült”, „nemlátó”, „vak” és „gyengénlátó”,tágabb
értelemben pedig a „fogyatékossággal élő személy”, „nem
fogyatékossággal élő személy”. kifejezések
használatosak leggyakrabban. Mindkettő kimondhatatlanul hosszú,
körülményes. Nos, ez egy komoly szakmai vita tárgya. Az „egészséges-fogyatékos” ellentétpár
használata semmiképpen nem javasolt. A jó kifejezést azonban még nem találtuk
meg. Erre vonatkozóan az ELTE Gyógypedagógiai Karán működő
fogyatékosságtudományi doktori műhely meghívott néhány nyelvészt, hogy
gondolkodjunk együtt, mi lenne a legmegfelelőbb kifejezés. Továbbra is
keressük. Nyitottak vagyunk végiggondolni, megvitatni minden javaslatot.
Hoffmann Rita és Flamich Mária (Fulbright Hungary)
Rita: Én „látó” gyerekeket
ritkán tanítottam, inkább felnőtteket, és nyelvtanárként
előítéletekkel is ritkán találkoztam. Tán egyszer a huszonvalahány év
alatt egy magántanítvány-jelölt az első óra után nem jött vissza. Tiniket
tanítottam egy nyelviskolában, először furcsa volt, néhány percig nekik
is, nekem is szokatlan volt a helyzet. Ott álltam tíz fiú előtt a
tanteremben. 13 év körüliek lehettek, ragyogó kiskamaszok. Aztán egyszer csak
egymásra hangolódtunk. Szívesen segítettek, ha kellett. Semmi értelme nincs úgy
tenni, mintha jól látnék, ügyetlen látót játszani. Sokkal jobb, ha az ember
vállalja, rosszul, vagy semmit sem lát. Ha összedolgozunk, és tudják, hogy
egymástól mire számíthatunk, a kölcsönös bizalom nagyon motiváló a nyelvtanitásban. Ha nyílt lapokkal játszik az ember, nincs
probléma. Az élet úgy hozta, hogy inkább felnőtteket és tiniket tanítok.
Amikor friss
diplomásként elmentünk állást keresni, az egyik gimnáziumban azt mondta az
igazgató: „tudják-e, hogy itt a gyerekeket érettségire készítjük
fel?”
Mária: A Madách Gimnáziumban 24 fős osztályban végeztem a
tanítási gyakorlatomat. Nagy élmény volt. Fel kell készülni, tudni kell, mi van
a képeken, milyen feladatok és hol vannak a könyvben. „Képben kell
lenni”: a számítógép korában ez már megoldható. A könyveket be lehet szkennelni, bár a szkennelt
nyelvkönyvek általában sok utómunkálatot igényelnek ahhoz, hogy
képernyőolvasó szoftverrel könnyen értelmezhetők legyenek. Egy látó
közösségben jól fel kell készülni, nem lehet mellébeszélni. Nem csak a Vakok
Iskolájában tanítok. Vannak gimnazista, egyetemista és felnőtt
tanítványaim. A Vakok Iskolájában vannak gyengénlátó,
látó és mozgássérült tanulók is. A gyengénlátó
fiatalok inkább számítógéppel írnak, mert sokan nem látják elolvasni a saját
írásukat. Rá kell vezetnem a diákokat, hogy ha angolul hallgatják vissza a
leírt szöveget, meghallják, ha hibáztak, és önállóan ki is tudják javítani.
Rita: A nyelvvizsgáztatásnál a képleírási feladat nem volt
probléma, mert a képek leírása egy téma bevezetése. A feladatnak megfelelően
arra kértük a vizsgázókat, mondják el, mit látnak a képen, mi jut eszükbe a
képről, végül feltettünk néhány kérdést. Sokat segít tanárnak,
tanítványnak, ezért mindig és következetesen tanítjuk a betűzést.
Tanítványaink angol helyesírását így könnyen ellenőrizhetjük. A mi
tanítványaink általában nagyobb gyakorlatra tesznek szert a szavak, kifejezések
betűzésében, mint éplátású kollégáink diákjai.
Az angolszász kultúra része a betűzés, ezért biztos tudása és az ebben
való gyakorlottság tanítványainknak komoly előnyt jelent.
Mária: A gyakorló tanítás alatt, később a nyelviskolában és a
Televízióban természetes volt, hogy a táblára írok. A betűket ismertem,
mivel a szüleim kartonpapírból kivágott nyomtatott betűk segítségével
megtanítottak írni és a Vakok Iskolájában is használtuk a nyomtatott
betűket. Nagyon izgalmas feladat és nagy kihívás volt. Nem akartam sem
szánalmas, sem nevetséges lenni. Mindig keveset írtam a táblára, de meg kellett
győződnöm, olvasható-e az írásom. Felírtam két szót és visszabetűztettem.
Ha jól írtam, helyesen betűzték a hallgatók, ha nem, visszakérdeztek. Az
idő múlásával egyre nagyobb gyakorlatra tettem szert, és egyre ritkábban
kellett visszakérdezniük.
Rita: A kulturális fogyatékosságtudomány arról szól, hogyan
ábrázolja a többségi társadalom a fogyatékos embereket, valamint arról, hogyan
értékelik a fogyatékosságot és más társadalmi jelenségeket, problémákat a
fogyatékossággal élő emberek, milyennek látják saját helyzetüket, hogyan
reflektálnak a társadalomra, és mindezt a művészetek lencséjén keresztül.
A kultúra tükrözi, hogyan gondolkodik a társadalom a fogyatékos
emberekről.
Mária: Itthon sokan úgy
gondolják, a fogyatékossággal élő emberrel kapcsolatos tudományok a
gyógypedagógia elágazásai. Ez tévhit. Sem a fogyatékosságtudományt, sem a
kulturális fogyatékosságtudományt nem állítanám szembe a gyógypedagógiával, de
nem is rendelném alá. A gyógypedagógia a fogyatékossággal élő tanulók
tanításához szükséges módszereket, eszközöket ad a gyógypedagógusok kezébe, a
fogyatékossággal élő személyeket pedig abban segíti, mit és hogyan
tegyenek ahhoz, hogy a társadalom befogadja őket. A fogyatékosságtudomány
az érem másik oldalát vizsgálja, a fogyatékossággal élő emberek hangját
erősíti fel, meglévő értékeiket hangsúlyozza, inkább
összegző-leíró tudomány, amely arról szól: te mit gondolsz magadról,
hogyan látod a téged érdeklő dolgokat. E tudomány alanyként, saját
életének főszereplőjeként tekint a fogyatékos emberre. A
gyógypedagógia és a fogyatékosságtudomány számos vonatkozásban egészíti ki
egymást.
Rita: a
fogyatékosságtudomány és a kulturális fogyatékosságtudomány szemléletváltást
sürgető és segítő tudomány.
Douglas Biklen (Ollibean)
Mária: Hogy fogadja a társadalom, hogy nők vagyunk? Ma szoknya
van rajtam, így én kezdem. Két tudós, Douglas Biklen
és Robert Bogdan 1977-ben azt vizsgálta, hogyan
ábrázolja a fogyatékos embereket a művészet és a média. Melyik a
fogyatékos embereket jellemző 10 leggyakoribb sztereotípia? Az első
a „szánalmas”. A 9. az „aszexuális”.
A sztereotípiák jelenléte nem mai probléma. Biklen és
Bogdan negyven évvel ezelőtti kutatása is ezt
bizonyítja. A fogyatékos emberek sztereotipizálása, megbélyegzése régi és
egyetemes probléma. Hogy tapasztalja az ember? Nőnek tekintik?
Robert Bogdan (Amazon.com
Az első
találkozáskor szinte sosem. Amíg ismeretlenek vagyunk, csevegünk, beszélgetünk,
addig semmiképpen. Ha az ember vak és nő, elsősorban mindig vak
marad. Az hogy nő – eszerint öltözik, viselkedik, létezik –, a másik
félben sokszor nem is tudatosul. Bár sok múlik rajtunk, még mindig
elmondhatjuk, hogy Biklen és Bogdan
1977-es, a fogyatékossággal élő személyek aszexualitását
magában foglaló listája napjainkban is érvényes.
A kulturális
fogyatékosságtudománynak ugyanúgy helye van a tudományos palettán, mint például
a pszichológiának. De helye van a köztudatban is. És ugyanúgy tanítani kellene
a tanároknak, orvosoknak, mint a gyermeklélektant. Gondoljunk csak a Kis Bicebocára vagy Pósalaky úrra.
Ismerjük, tanultunk róluk. De vajon nem az a kép maradt-e bennünk, hogy a
mozgássérült ember szegény és félénk, egyszóval szánalmas, a vak ember pedig
függhet akár egy kisfiútól is, azaz kiszolgáltatott, tehát szánalmas.
Érthető, hogy az idézett művekben nyoma sincs a fogyatékos ember
értékeinek, hiszen amikor ezek a művek születtek, még nem, vagy csak kevés
esetben számított értékesnek a fogyatékos ember. Ez a régmúlt szemléletét
tükrözi, de félő, hogy hozzáértő pedagógusok nélkül ez a szemlélet, a
szánalmas kép rögzül bennünk is, tanítványainkban is. A kulturális
fogyatékosságtudomány egyebek mellett az évezredes, rögzült képek veszélyeire
is felhívja a figyelmet. Más szempontból is érdemes figyelni e tudományra,
ugyanis érdekes, hazánkban talán szokatlan összefüggésekre is rávilágít,
például arra, hogy mindkét, az imént említett, de sok más fogyatékos karakter
szerepe nem más, mint még jobb embernek láttatni a főszereplőket.
Persze más esetekben
is segítségünkre lehet a fogyatékosságtudomány. Vegyünk egy újabb példát.
Melyik tanár vallaná be, hogy zavarban van, ha a vak, mozgássérült, vagy
kerekes székes tanítványához kell szólnia, érnie? Alig néhány. Zavarának,
bizonytalanságának, félelmének egy regényhős kapcsán azonban sokkal könnyebb
hangot adni.
Az ember
megfogalmazza, megismeri és megérti saját érzéseit, ellenérzéseit. Fontos, hogy
kimondja, „én idegenkedem ettől az embertől, mert furcsán
néz ki, furcsa dolgokat mond, alig érthetően, stb.” Kell, hogy
beszélhessünk félelmeinkről, ellenérzéseinkről egyszerűen, tabuk
nélkül. A kommunikációban, egymás megismerésében, megértésében segítenek a
regényhősök. És még valami. El kell döntenünk, mit vállalunk fel
önmagunkból, akkor előbb vagy utóbb megszokják, és csak ha muszáj, akkor
mondják el rólunk: vak. Ez most nem egészen így van. Lásd Mosolyka
küzdelmét, mennyire igyekszik nőként elfogadtatni magát. Ez
egyesekből ellenérzést, másokból szimpátiát, együttérzést vált ki. Nehéz
dolog ez, méltósággal kell vállalni önmagunkat.
A számítógépes oktatás
segít, hogy teljes értékűek lehessünk? A számítógépek, a digitális
technika valamennyiünk előtt óriási távlatokat
nyit a látástól függetlenül. A vakok számára a Braille-féle pontírást
követően a számítástechnika jelenti a legnagyobb forradalmat, megkönnyítve
a hozzáférést, kitágítva az információszerzés lehetőségeit. Nem vagyunk IKT-szakemberek, a számítógépet, mobiltelefont felhasználói
szinten ismerjük. A Vakok Iskolájában – a többi speciális iskolához hasonlóan –
alsótagozaton kezdik a számítástechnika tanítását.
Akár a látó gyerekek, a vak diákok is bámulatos ügyességgel használják a
legmodernebb eszközöket. Egyetemi tanulmányaik folyamán a
számítástechnika-tanárok sem sokat hallanak a vakok számítástechnikai
lehetőségeiről, általában személyes ismeretség folytán sajátítják el
a képernyőolvasó programok és a Braille-kijelzők működését. Ezek
szinte kivétel nélkül igen drága, esetenként több ezer dolláros segédeszközök,
önerőből kevesek számára elérhetők. Egy alapítvány bizonyos
időközönként pályázatot ír ki képernyőolvasó programok
adományozására, hogy minél több vak és gyengénlátó
ember esélyeit javítsa a tanulás, munkavállalás és a szórakozás területén.
Az Apple filozófiája
példaértékű. Valamennyi terméke (számítógép, iPhone,
iPad) akadálymentesen használható, hozzáférhető
látás-, hallás- és mozgássérültek számára. Az iPhone-ban
benne van a kisegítő menüpont alatt az a VoiceOver
alkalmazás, amit bárki néhány mozdulattal bekapcsolhat
és máris beszél a telefonja. Ebben látom a jövőt.
Rita: A segítő technológiák támogatása tükrözi, hogy a
társadalom mennyire számít a fogyatékossággal élő emberekre. Ha
erőforrásként tekint rájuk, akkor mindent megtesz, hogy képezze őket.
Amerikában, Kaliforniában megtapasztaltuk, az ember számít, Mindegy, hogy fekete,
fehér, sárga, törpe, vak, amit mond, az hiteles. Nagyon fontos, hogy egy nap
itthon is eljussunk idáig.
Hozzászóló: A kultúránkból ez a szemlélet majdnem teljesen hiányzik.
Hogyan segítsünk, hogyan szóljunk, hogyan viselkedjünk, ha ún. fogyatékos emberekkel van dolgunk. Művelt, szeretett
magyartanárunk a jó nevű gimnáziumban nem tudott mit kezdeni egy állandóan
beteg, epilepsziás tanítvánnyal. Amikor a roham jött, tanárunk szánni valóan
ügyetlenül állt ott, a mi szemünkben bizony kicsit leesett az imádott tanárunk
tekintélye, mert ehhez nem értett. Általános iskolában tanáraink megtanítottak,
hogy vak nénit, bácsit átkísérjünk az utcán. Felnőttként érzékelem, hogy
ez a kultúra hiányzik, ezt nem tanítják a tanárképzésben. A ferencvárosi iskolában,
ahol nyugdíjba vonulásom előtt tanítottam, volt egy vak kislány, a
pályakezdő osztályfőnök direkt elment egy tanfolyamra, megtudni, hogy
Szandrának hogy segítsen. Van ilyen tanfolyam, vannak utazó tanárok, akik egy
kicsit segítenek, meg egyszer egy értekezlet elején „kiképezett” minket
is.
Az utazótanár minden
bizonnyal sok hasznos tanácsot ad a kollégáknak. Ennek is van létjogosultsága,
de legalább annyira fontosnak tartom, hogy a tanár kérdezze meg a diákot, miben
és milyen jellegű segítséget kér. Arról se feledkezzünk meg, hogy a
diáknak is képviselnie kell a saját érdekeit, nagyon pozitív benyomást tesz
mindenkire, ha ő mondja el, miben kér segítséget. Hatékonyabban tudok
segíteni, ha kérdezek.
Egy szakember elment
egy munkahelyre, ahol egy vak munkavállalót kívántak foglalkoztatni.
Felkészítette a kollégákat, hogy viselkedjenek, mit csináljanak, ha megérkezik
a vak munkavállaló. Amikor felvették, mindenki a tanítások szerint viselkedett,
ő pedig nem értette, mi történt, miért nézik ufónak. A kollégái hetek
múlva mondták el neki, hogy őket „jól” felkészítették
a jövetelére. Szkeptikus vagyok a „kimegy a szakember és megmondja”eljárással
szemben akkor is, ha jó szándékkal történik.
Berkeley Egyetem (Eduline)
Rita: Amikor
megérkeztünk a Berkeley Egyetemre, ahonnan a fogyatékosjogi
mozgalom indult, azt gondoltuk, könnyű dolgunk lesz, mindenki segíteni
fog. Valójában ez is történt, ám másképp, mint vártuk. Mentünk az egyetemre a
zuhogó esőben két fehér bottal, ernyővel, és senki sem kérdezte,
segítsen-e, így mi állítottunk meg egy járókelőt. A hölgy készségesen
útbaigazított és elkísért egy darabon. Két-három hétbe telt, míg rájöttünk,
mindig annyit segítenek, amennyit kérünk, és amiben kérjük.
Mária: Egyenrangú
partnernek, felnőtt embernek tekintenek, aki tudatában van annak, mit miért
mond és tesz.
Hozzászóló: Az első
megszólalásotokból az derült ki, hogy baromi sok
akadályba ütközött a gyerekkorotok, fiatalságotok, pályakezdésetek, mindig volt
valami sorompó, amin át kellett mászni. De két olyan ember ül itt, akik
átmásztak. Ez nem mindenkinek sikerül. Kereshetjük-e ennek a sikernek a titkát?
Az egyik nyilván ti
magatok: nyugodtan mondom a szemetekbe: két tehetséges ember, aki ráadásul
nagyon hamar egymásra talált, biztos, hogy külön-külön az ország két felén
haladva nehezebb lett volna az életetek. Ez is belejátszik. A tehetségnek
vannak elemei: az adottságok (ezek szüleink szerelmes összeborulásában
genetikailag adottak), de ehhez sok minden kell, pl. az az akarat, amivel a
sorompókon át akartatok mászni. Hogy került a személyiségetekbe ez az akarat? S
ez megerősödött azzal az öntudattal, amit a kulturális
fogyatékosságtudományból tanultatok (mely elismeri, hogy különböző
kultúrák léteznek). Eszerint a másság nem egyszerűen az, hogy kevésbé lát
a kevésbé látó személy, hanem ebben az adottságban kialakít egy kultúrát, mely tehát mint kultúra más). Nyilván ez is belejátszott,
hogy hamar lett küldetéstudatotok, hogy ez az állapot kötelezettséget jelent
számotokra, hogy a többi ember életét szebbé, egészségesebbé tegyétek. Hol
voltak a sorsotokban olyan mozzanatok, melyek támogató környezetet,
megerősítést biztosítottak, melyek ezt az öntudatot alakították?
Rita: Montsy már említette a szüleinket. Tőlük
telhetően biztosították, hogy az legyen belőlünk, amit szeretnénk,
megpróbáltak tanulásra inspirálni. Hemingway a következő, mert apám is
Ernő, így hamar megismerkedtem az Öreg halásszal. Santiago példaképem
lett, mert minden nehézség ellenére sem adta fel, kihozta a tengerből a
nagy halat, igaz, csak a csontvázát. Még egy fontos pont: az angol érettségim
napján elütött egy mozdony, és egy nyarat kerekesszékben töltöttem. Ez a
baleset közös élményünk volt. Montsy mentette meg az
életemet. Amikor az ember kerekesszékben tölt egy nyarat, magára talál.
Mária: Ha nem kerültem
volna a Vakok Iskolájába, most otthon üldögélnék egy sarokban és nézném, hogy
lobog az olajkályhában a láng. A szüleim – sok más szülővel együtt –
legyőzték saját magukat, mert tudták, a tanulás számomra az egyetlen út,
így elvittek a bentlakásos iskolába, ahonnan havonta egyszer mehettünk haza.
Legjobban talán a zárdai élethez hasonlítható az iskola akkori rendje. Reggel
hatkor ébresztő, este kilenc-tízkor villanyoltás. Az iskolai tantárgyakon
kívül is sok mindent megtanultunk. Mostunk, vasaltunk, kötöttünk, horgoltunk. Mi
takarítottuk a hálónkat, a társalgót és a mosdót is. Ez utóbbit
büntetésből. Megtanultunk rendet tartani magunk
körül, az időnket beosztani (ez ugyan máig nem az erősségem). A
munkabírást és a jó állóképességet az iskolának köszönhetem.
Ennél is fontosabb,
hogy ha valaki „pakkot kapott”, soha nem egyedül falta fel,
mindig együtt ettük meg, és így kialakult a közösségi szellem, az érzés, hogy
valahová tartozunk, és hogy soha nem áruljuk be egymást.
Még valami: sok
mindent tanultunk egymástól is, a kisebbek a nagyobbaktól, a minden áron való
integrációval ez a generációról generációra szálló tudás elveszik.
Előbb-utóbb minden többségi általános iskolában tanuló vak gyerekről
kiderül, mennyire magányos. Hiába kérdezi a tanár, hogyan segítsen, nem tud
válaszolni, mert nem tanult meg vakon élni.
A szerzőkről: