EmlékLAP

Melis László

(1953.08.14 – 2018.02.12.)

Melis László (papageno.hu)

A Parlando 2018. márciusi számában már közölte rövid (MTI) hírben a hegedűművész, zeneszerző, előadó halálának tényét. A tényen túl azonban a szerény emlékezet gesztusát is érdemli Melis László, kinek mintegy kétszáz színházi, rádiójáték-, film- és opera-kompozíciója talán csupán elnagyolt kivonata lehet az életműnek. Filmzenéi közül a legtöbb elismerést a Saul fia Oscar-díjas film zenéjével érte el, de további húsz filmzenéje /Álombrigád, Anarchisták, Glamour, Presszó, Céllövölde, Nyomozó, Miss Universe 1929, Halálutak és angyalok, Az Alkimista és a szűz, Kísértések, Dolina (Az érsek látogatása), Senkiföldje, József és testvérei, A nyomozó stb./ is egyéni vagy szerzőtársi sikerei közé tartozik, ezek részbeni elismerésképpen a San Remó-i filmfesztivál zeneszerzői nagydíjában (1993), a filmkritikusok díjában (1995), Erkel Ferenc-díjban (2008) is részesült, állandó partnerei között Jeles András, Forgács Péter, Gödrös Frigyes, Kamondi Zoltán, Elek Judit, Sas Tamás, Nemes-Jeles László, Varga Csaba, Sopsits Árpád található. Színpadi művek zeneszerzőjeként jegyzi a Holdbeli csónakos, a Hazámhazám, a Csongor és Tünde, a Faust, a Honderű, a III. Richárd kísérőzenéjét. Írt többek között kamaraoperát (A mosoly birodalma; Kleist meghal), több nagyzenekari művet, kamara- és szólóművet, megannyi dalt, balettkantátát, balettzenét is. Nevéhez fűződik a Gyöngykánon (1994), a Black and White (1999), Az időről és a folyóról (2000), a Csellómánia (2000) és az Örmény legenda (2001), a Maldoror énekei valamint A mosoly birodalma című alkotás is. Több filmszerepe közül sokan emlékezhetnek A halál kilovagolt Perzsiából című moziban főszereplőként, Az Árvai-Művek című dokumentumfilmben is fókuszban álló karakterként vállalt arcára. Egyik alapító tagja és tizenkét éven át résztvevő szereplője volt a 180-as Csoport nevű kortárs kísérleti zenét játszó formációnak, számukra több saját darabot komponált, évekig hazai és külföldi színpadokon fellépett velük.

Az óvatos, de belátó tájékozódás nyomán, a Youtube-on látható-hallható felvételek alapján is úgy fest, az ezredforduló egyik (magyar szempontból mindenképpen) legjelentősebb alkotóművészeként ment el. S bár formális (a Zeneakadémia hegedű-tanszakán befejezett) zenei tanulmányait évekig kamatoztatta, kitartóan vállalt színházi szerepeket vagy feladatköröket például a Monteverdi Birkózókör A mosoly birodalma (1987) produkciójában, a kaposvári Valahol Oroszországban című Csehov-előadásban, majd ugyancsak Jeles Andrással az Euripidész szövegére komponált (ógörögül megírt) Bakkhánsnők című opera (2013) Müpa-beli előadásában.

 Nem utolsósorban (2010-ben) még a Fesztiválzenekar felkérésére is komponált egy sikeres művet Dionysia címen, melyről így nyilatkozott: „A darab kísérlet arra, hogy felidézze az antikvitás egykor sikeres Dionysos kultuszának néhány rituális eseményét és szellemiségét, melyek a mai napig hatnak kultúránkra és ami igen sokat köszönhet neki, ha mást nem is, de például a színházat. Ezzel az időszakkal az évszázadok folyamán sokan foglalkoztak, de ez a mostani zene szándékában annyiban más, hogy támaszkodik az ógörög zeneelméletre és bár nem énekelt darab, bizonyos antik szövegekre is. Szó sincs rekonstrukcióról, ami egyébként is lehetetlennek tűnő feladat és talán ma nem igazán érdekes, de az a zenei teljesítmény, amit az antik görög kor megvalósított, mintegy sorvezetőnként funkcionálhat a megidézésben. Tudásunk erről, mint megmaradt emlékeink, töredékesek és megfejtésük minden eredmény ellenére bizonytalan, ezért igen szabad az a tér, amiben mozoghat a szerző. A darab több tételből áll: mindegyikük egy-egy rítust jelenít meg, a fallikus menettől az áldozat felajánláson keresztül a végső dionysosi őrjöngésig. Hangzásában és zenekarkezelésében alapvetően mai, a hagyományt csak mint mögöttes szervezőerőt használja” - írja a Wikipédia.

Nem lehet felszínes ismertetés vagy pro memoria-rovat föladata az alapjában véve részint multikulturális, részben a John Cage-típusú kísérletező műfajok, avagy inkább a műfaji határokat minduntalan át-meg-átjáró szertartásosságok összefoglaló elemzése, de akár csak áttekintése sem. Az Örmény legenda (2001) című tánckantátájának egész expresszív belvilága, a hangszerelési megoldások fenségessége például a Wohltemperiertes Cymbal (2005) II. Fúga-tétele (https://www.youtube.com/watch?v=gJlim3KpQ8c) esetében, vagy a Csellómánia (2000) https://www.youtube.com/watch?v=opeBHWwhqAg kamarazenekari szenvedélyessége, vagy a Victor Vasarely tiszteletére komponált Etude for Three Mirrors (https://www.youtube.com/watch?v=2dim4-skhFQ) dinamikai tükörcselei éppúgy mutatják kivételességét, mint a szólózongorára elképzelt Black and White kompozíciók (https://www.youtube.com/watch?v=EvLyS8zterc), meg a Déri Györgynek 2003-ban dedikált à la Carte – Csúsztatott palacsinta (https://www.youtube.com/watch?v=g2Jb_sNOc2k&list=PLSILTqSnmD4uQOzi5qMbCFDk83sNAI-w5&index=6) vagy a Hamisch Gulasch Levesek (https://www.youtube.com/watch?v=U9JlPuGUr6g) című szerzői darabok.

 
Melis László halálát követően sokan, a legkiválóbb magyar alkotóművészek köréből is számosan személyes nekrológokat, emlékező nyilatkozatokat tettek… Nemes Jeles László az MTI-nek felidézte: az életének 65. évében, hétfőn meghalt Melis Lászlót gyerekkora óta ismerte és szerette, nagyra tartotta, tisztelte munkásságát és büszke rá, hogy együtt dolgozhatott vele. Az ő zenéje nélkül a Saul fia kevesebb lenne. Boldog vagyok, hogy megoszthattuk a díjak örömét. Kivételes művésznek tartom, a most készülő Sunset zenéjét is Melis László szerezte. Az utóbbi hónapokban nagyon szoros kapcsolatban dolgoztunk, a közös munkával a napokban lettünk készen. Nekem ő sokkal többet jelentett, mint egy munkatárs. Elmondhatatlanul fáj a hiánya – írja”.

Nehéz lenne minden irányát, térfelét, körvonalát vagy trendjét föltárni annak, amit Melis a kortárs magyar zenében véghez vitt. Ehhez valószerűen évtizedek kellenek majd, míg helyére kerül Kurtág, Ligeti mellett/mögött…, de hogy Velük egy körben kap emlékezeti helyet, az talán bizonyosra vehető. Nehezíti mindezt, hogy (miképp színpadi és filmes részvételei, saját műveinek címadásai, szerepkörei és attitűdjei is) tükröznek valami kihívóan századvégi sértettséget, mélyült bántódást, szarkazmust, keserű életvilágok fölötti lenéző mosolyt, megértő és felülmúló gigantikusságot, melyet oly kevesen bocsátanak meg Neki jó szívvel. A Monteverdi Birkózókörtől a hamisgulyásig, a jól hangolt cimbolától a Maldororig, a Csongor és Tündétől a Bakkhánsnőkig mindmegannyi szerepe, arca, késztetettsége és kreativitása annyi féle, oly hibrid dinamikákkal telített, s összességében is a polgárpukkasztó röhögcsélésig feszített, hogy műveit ha a Hólyagcirkusz zenei műhely tolmácsolásában halljuk, vagy ha a Száz év magány főtémájának orgonál-patetikus tónusát (https://www.youtube.com/watch?v=tta4USAg9Y&index=8&list=PLSILTqSnmD4uQOzi5qMbCFDk83sNAI-w5), Az alkimista és a szűz kesernyésen ironikus fohászait (https://www.youtube.com/watch?v=vLmdNbpcnUM&index=23&list=PLSILTqSnmD4uQOzi5qMbCFDk83sNAI-w5) szemléljük is, szinte végig állandó marad a kihívás gyanúja. Valahol a végtelen zsenialitás és a fennkölten nyomot hagyni gyermekded szándéka ül nagyjából munkássága egészén.

De ahogy Neki sem érdemes elhinni, hogy mindez csak packázás, élveteg tehetség, szent őrület lenne, nekem sem érdemes hinni azt, hogy csakis ezért kedveltük Őt. Inkább érdemes akár csak a fennebb jelzett színtéren is utána hallgatni, mennyi a realitás a létezés e különleges formátumában…