A.GERGELY ANDRÁS
Bélaműhely a Workship-en
Talán
nem kisajátítása a PARLANDO stílusnak, ha rövid elbeszéléshez,
koncert-beszámolóhoz kapcsolom… A kapcsolás itt több
mint közvetlen, mondhatnám „egyenes”, lévén szó egyetlen eseményről, azon
belül is kettős mutatkozásról, duplázott élménykészletről és
lelemény-pillanatképről, de mégsem a ritualizált
zenei műfajok, hanem a közvetlen „fordítás” tónusában.
Csak
parlare
lehet szólni ugyanis – részint a meglepetéstől, részben a kísérleti
műfajteremtés elismeréseként, de legalább ennyire a zúzósan komolyan vett party-kultúra korszakos leleményeként – a tavaly
ősszel tíz éves Bélaműhely ütős-zenei csoport föllépéséről
az idei Workship Majálison (Valyo
Kikötő, 2018. május 13.).[1]
Van ki e nevet nem ismeri…?
Hát
van. De ez még nem indok arra, hogy bölcsen elkerüljük. Maga a kezdeményezés,
mint keret önmagáról a visszafogott narratívák, episztolák és drámaszínházi
fohászok stílusrétegében csupán ennyit árul el: „Két éve fejlődik egy új,
alkotókat és városlakókat egymáshoz közelebb hozó kezdeményezés. A Workship műhelymunkákkal, rezidenciaprogramokkal, workshopokkal vagy például szívességbankkal nyitna új
tereket művészetre fogékony emberek és művészek között. 2018. május
12-én és 13-án koncertekkel, kerekasztallal és sok közösségi műhellyel
most először mutatta meg magát a projekt”. Ennek, mint keretnek ellazult
mélyén a zenekereső hallgató a kontemplációs és hangterápiás feelinget
találhatta föl/meg/el, melyben kinyilatkoztatásra került, hogy „a Workship
rokonszenves víziójában az alkotás nem kevesek kiváltsága, és nem is szakad el
a társadalomtól. Ennek jegyében voltak műhelyek, zenélés a hétvégén, a
városban és a Valyo Kikötőben.
A koncepció szerint lesz majd
egy tényleges hajó is (lásd a videót alább), egyelőre a város
különböző pontjain tartanak workshopokat
szombaton, vasárnap pedig a Valyo Kikötőben lesz
vasárnapi ebéd, aztán műhelyek, köztük a Bélaműhely
tagjával, Rimóczi Istvánnal lehet egyedi hangszereket építeni. Hattól a workshopok eredményeit mutatják be, majd beszélgetés lesz
művészet és társadalom viszonyáról. Végül nyolctól zene, ebben is lesz
közös: a Bélaműhely karmesterjátéka, Afrobreakz, KoeKoe. Valamint DJ CargoBlaster, aki kargobicikliről
szolgáltat zenét nappal a lazuláshoz, éjszaka a bulizáshoz. És még sok minden
egyéb is, részletesebben a Facebookon…
A Workship
a művészeti szcénában tevékenykedő alkotókat és a
művészetre/alkotásra fogékony, de egyébként más szférában dolgozó embereket
szeretné egymáshoz közelebb hozni. És mindezt – hosszú távon – egy hajón, amely
akár útra is kelhet majd a Dunán.
A Workship a buborékon túli találkozások létrejöttét ösztönzi. Egy alkotófolyamaton belül kapcsolódási pontokat hoz létre művészek és más társadalmi szereplők közt. A kapcsolódási pontoknak számos formája létezik: műhelyek, művészeti kutatás, kérdőív, közös ebéd, csapatépítés, ötletelés, rezidenciaprogramok, nyilvános próba, tesztközönség, tudásmegosztás, spontán találkozások, szívesség bank, flashmob, zenei jam. A találkozások során a sztereotípiák elhalványulnak, a valóságérzékelés élesedik, a változatos közösségek kialakulása pedig erősítheti a társadalom szövetét. Még a magányos szabadúszók is közösségre lelhetnek. A Workship ezentúl nyilvánosságot teremt a már létező kezdeményezéseknek”.
Érző léleknek persze ennyi csábító invitáció, megérintő közlés, elbeszélt tartalom talán lehet indíttatás alapja…, de a koncertkedvelő közönség bizonnyal kitart a maga-választotta helyszínek, Óbudai Társaskör, Zeneakadémia, Duna Palota, Müpa és más moderáltabb helyszínek mellett. Ámde, talán nem direkten a zenei nevelés, a jövő nemzedékek kreativitása, vagy az alternatív műfajok alternatív tereinek garantált megőrzése kívánja meg, hogy mondjuk a keszthelyi Festetics-kastély mellett az amúgy egész napos strandélmény mögötti zenei-akusztikai-élménykörnyezeti hatásegyüttes is számításba vehető legyen. Egy Balaton Sound fesztivál Zamárdiban talán ötször annyi „lájkolót” mozgat meg, mint a földvári Babel Sound, ahol azonban az etnozenei, világzenei és jazz-közeli műfajokban igen sodró produkciók jelennek meg görög, spanyol, indonéz, afro-kubai, izraeli, székelyföldi, hindi vagy nyugat-afrikai muzsikusok lenyűgöző szereplése révén. E két – látszólag elkülönülő vagy elkülöníthető – élményvilág valójában ugyanabban a turisztikai vagy koncert-naptári szertartásrendben kap helyet, ahol legtöbbször nem kérdés, hogy valami klasszikus-e, populáris-e, sikerdíjas-e vagy sem. Egyszerűen csak zene, jó zene, elbeszélt és eljátszott közlés, mozgás, hangkulissza és „élménycunami”… – pont olyan, mint egy Haydn-tombitaverseny, zongorára strukturált Boulez-mű vagy Marain Marais gamba-szonáta, amit értő füleknek szólaltatnak meg.
Persze, mintegy előre látható is írásom elbeszélő szándékából, itt nem a klasszikus „szórakozató/komoly” zene avíttas vitájából idéznék föl szentenciákat, csupán a zene, mint teljesség kapuja felé vezető utak egyik érdekes kísérletére hivatkozom. A Bélaműhely alternatív vagy „öko-hangszereken” játszó kísérleti csoport, saját gyártású, elnevezésű és megszólaltatású hangszerekkel és kompozíciókkal nemcsak a zenei rögtönzés, programzenén túli kötetlen formanyelv, vers-zenei improvizáció és míves akusztikai performansz egyik legjelesebb hazai alkotóműhelye, hanem e szcénában nemzetközi ismertségű zenekar. Nem kottahű képleteket játszanak, s nem írott alkotásokban fejezik ki üzeneteiket, hanem míves kísérleti műzenében és koncert-miliőben, mely éppenséggel (vagy jobbára) ütőhangszereken szólal meg. Végtelen leleménnyel ötlik ki és jelenítik meg a ritmikai beszédmódok roppant széles skáláját, ugyanakkor folytonos öniróniával kezelik magát az előadást, a hangképzés mások által ki nem használt eszköztárát, az akusztikai diszharmóniák és egybezengések hihetetlen skáláját. A visszafoghatatlan érdeklődés bizton terelhető a világháló megfelelő felületére, ahol a kísérleti hangképzés leleményeit hallhatja-láthatja bárki.[2]
Az első körös csalódás mintegy garantálható. Ám a műhely misszióját, a hangszerkészítés és rögtönzés riasztóan gazdag eszköztárának használatát, mint opciót akkor is fölveti a hangélmények széles skálája, ha a kivitelezés nem a professzionális zenedei képzési konvencióit kívánja követni. Kicsit távolságtartóan jellemezve, valamiképp „a hangnak essen jól” tónusban interpretálták saját műveiket az idei Workshipen, kölcsönvett impressziókat, plebejus tónusú átiratokat, kísérleti vagy kifejezetten kísérő szándékú akusztikai bravúrokat, hangászati packázásokat, zeneesztétikai bűvöleteket állítottak elő. Ez alkalommal pedig a tradicionális „karmesterverseny” hangulatával, de próba nélküli rögtönzés révén folyt küzdés a mindegyiknél kevésbé hiteles, viszont annál leleményesebb dirigálás-művészet területén. A serpenyő-papírdoboz dobszerkó, a hordóból készült „Hordonka”, a „Papírkutya” dobozdob, a gázcső-marimba, a biciklikormány-síp, a hajlított felmosó-nyél és terelősáv-bólya társításából formált szopránkürt, a vaslécekből vagy ipari rugóból alakított hangkeltő eszközök, bicikli-hajtókar cseleszta, a Földgolyót szimbolizáló „Nagybubik”, vagy a hol dobszekrény, hol bőgőtest funkciójú kasztlik megszólaltatása nemcsak egyenként is alkotói-rögtönzői-performeri szerepkört, hanem hangszerkészítői leleményt is igényel, s mindennek karmesteri vezetése speciális azonosulást is megkíván az alkalmi vezénylőtől.[3] Egy pizzásdoboz-shaker, egy számítógép-klaviatúra shekere, a mosóteknő-résdob persze ugyanúgy elmegy kölcsönhatásban és interakcióban, mintha éppenséggel nem vezénylik… – de a funkcionalitásban kiteljesedő (pl. film-tónusteret adó, vígszínházi Miller-darab kíséretéül szolgáló, Parti Nagy-felolvasást aláfestő, stb.) egyedi alkotóműhelyi gyártmányok és szertartásos felvezetések kellő harmóniába koordinálása épp oly kísérleti karmesterséget is igényel, mint a hagyományos szimfonikus koncerteké. A különbség nyilvánvaló, persze, ám a zenealkotás öröme, örömének közössége így mintegy „kilépett” a Műhely amúgy is interaktív közrehatási körén túlra, s bevonta a partnerségre vágyakozó hallgatóságot magába a zene-gerjesztési folyamatba. Nem először, s nem is utoljára: e karmesterverseny sok éve önálló produkciója már „Béláéknak”, s mindig garantált közönségtetszéssel járt, ahogyan most is.
A
Bélaműhely karmester jam-produkciója nem bizonyosan lesz majdan zeneakadémiai
tantárgy része. De bár lenne…! Hisz szinte kizárt dolog, hogy előre tudjuk, mennyi
kreativitás-próba, hangszerismereti alapozó tudás, akusztikai
narratíva-képesség gyarapodik általa, miféle
néző/hallgató/előadóművészi tábor kap érintő kezelést a Műhely
tagjaitól. A Workship ezt a leleményt, a nyári hangverseny-szezon alternatív-öko-pszicho-filo-akusztiko attrakcióját a
hagyományos karmester-versengés jegyében hozta.[4] A zenecsinálás élménye, a
hangtörés és hangépítés posztmodernitás utáni játéklehetősége jóval több,
mint „puszta játék”. Kísérlet a bánat ellen, erősítés a partnerségben,
érzékenyítés a reflexiókban, megértésben, közlésformálási kódrendszerben. Talán
itt meg ott, ekkor meg akkor éppen ezt nevezték meg a zene alapjaként
hajdanvolt „őseink”. S alapnak alap is, a ráépülő humor, irónia,
hangszertudás, kamarazenei rutin mellett pedig az élményhajó újabb sétaútjainak
biztos áradása…
A szerzőről
A.
Gergely András
(1952. december 5.) könyvtáros-pedagógus, szociológus, kulturális antropológus,
a politikatudomány kandidátusa, MTA doktora. MTA PTI tudományos
főmunkatárs, több egyetem óraadó oktatója (ELTE, PTE, SZTE).
Érdeklődési területei: politikai antropológia, szimbolikus politikai
elemzések az etnikai, térhasználati, interkulturális mezőkben; városantropológia;
kisebbségkutatások, európai integráció, regionalizmus.