KEREK FERENC

„Nacht und Träume”

Gyimesi Kálmán 85. születésnapjára

- kísérlet egy muzsikus portréjának szubjektív megjelenítésére

Gyimesi Kálmán és a Szegedi Nemzeti Színház (www.szegedertalapitvany.hu)

50 év a színpadon villáminterjú Gyimesi Kálmánnal (7:55)

50 év a színpadon villáminterjú Gyimesi Kálmánnal a Szeged Nemzeti Színház évadnyitó ülésén. A művész egy cd-t kapott ajándékba melyen a szerepeiből hallható válogatás.

Kálmán GYIMESI Largo al factotum Rossini (4:53)

Rossini: A sevillai borbély-Figaro belépője

(23-05-1989, SZEGED) Sung in Hungarian)

Gyimesi Kálmán énekel. szegedma.hu felvétele (2:33)

Leülök a zongorához és kezdem játszani a címadó Schubert dal bevezető taktusainak tizenhatodait. Egyenletesen, egyszerűen, spontán kifejezéssel, de a magam számára is meggyőzően, próbálom megteremteni az énekszólamhoz a dal kívánta különös atmoszférát, vagyis azt a légkört, ami bensőséges áhítatot, és fenséges nyugalmat sugároz. Megismétlem ezt többször is, és alig múlik el néhány másodperc, máris egy másik”dimenzióba” jutok, közvetlenül is megérezve, hogy az ilyen zene valóban képes arra, hogy eljuttassa a lélek legrejtettebb zugaiba azokat, akik erre rezonálni képesek. Olyan titkokat, sejtéseknek sem nevezhető érzéseket villant fel, amelyek csak ezekben a pillanatokban képesek valósággá válni. Újra és újra ismétlem ezt a dalt, most már nemcsak a bevezetést, hanem az ének szólamot is, valójában a dalt kísértettel együtt, abban bízva, hogy végre megszólal, belép az egykori szólista, Gyimesi Kálmán, a művésztárs, átvéve tőlem szólamát és folytatja majd ezt a „földi tüneményt” úgy, ahogyan azt a dalok mesterének utánozhatatlan zsenije, Schubert megkomponálta.

Gyimesei Kálmán, Berdál Valéria és Gregor József Farkas Ferenc: A bűvös szekrény c. operájában (Vagy.hu)

Telnek-múlnak a percek, egy kissé már türelmetlen is vagyok zongorám társaságában, megszokott gyakorló helyemen, a nappaliban. Várok, feszülten várok, talán a realitástól eltérő valamire, talán egy hétköznapi csodára, az egykor volt koncert műsorszám újbóli felcsendülésére, szavakkal nehezen kifejezhető irracionalitásra. Átadom magam teljesen ennek a különös érzésnek, amint álom és ébrenlét határán vagyunk, nem tudván dönteni mi történik a látható, fizikai valóságban, vagy mi játszódik le és kel életre képzeletünk segítségével. Egyszer csak hallani vélem a bársonyosan puha, suttogásában is tökéletesen érthető, nagyívben felcsendülő éneklést. Ez a merengés, ez a nappali álom sajnos nem tart sokáig, de abban viszont sokat segít, hogy felelevenedjenek bennem régi opera előadások emlékei, ahol Gyimesi Kálmán - Liszt Ferenc-díjas, érdemes művész, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja, Szeged díszpolgára – meghatározóan fontos, felejthetetlen élményeket szerzett hallgatóságának.

Mintegy öt évtizeddel ezelőtt, diákkoromban hallottam őt először énekelni Szegeden. Azokban az években a társulat igen gazdag operai repertoárral örvendeztette meg a közönségét, a nagy klasszikusoktól a romantika óriásain keresztül a kortárs darabokig. Akkor még nem fogalmazódott meg bennem, de ma már tudom, hogy a kiemelkedő képességű Vaszy Viktor karmester egy

–

Vaszy Viktor (Vaszy-hagyaték - Somogyi-könyvtár)

nagyhírű operaiskolát hozott létre, amely csodálatot váltott ki messzi földről idelátogató operarajongók körében is. Az alapos műhelymunkát követő előadások, a tudatos építkezés, az énekesek egyéni karrierjének fejlesztése, a jó szerepválasztás, a közösséghez kötődő hűséges ragaszkodás - mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezt az időszakot egy igazi arany korszaknak nevezhessük. Ekkor alapozta meg országos, sőt nemzetközi hírnevét több szegedi énekes kiválóság,- a teljesség igénye nélkül felsorolva – Berdál Valéria, Sinkó György, Réti Csaba, Karikó Teréz, Gregor József és Gyimesi Kálmán.

Gyimesi Kálmán szerepeit, alakításait felsorolni szinte lehetetlen, mert lényegében minden fontos bariton fő- és karakterszerepet elénekelt. Ez már önmagában is rendkívüli teljesítmény, de természetesen mindig az a legfontosabb: hogyan?

Gyimesi Kálmán és Gregor József a Figaró házasságában

Minden megnyilatkozását meggyőzőnek, perfektnek, hitelesnek éreztem. A technikai és a stiláris biztonság nála alapelv volt, és talán egy fontos eszköz ahhoz, hogy a szerepek, gondolatok mélységét szenvedélyes tűzzel, mély átéléssel, teljes azonosulással legyen képes előadni.

Gyimesi Kálmán Rigolettóként

Így hatott rám máig felejthetetlen Rigolettója, mely szerepben az aggódó atyai szeretet, a féltés és fájdalom mellett a kötelező mulattatás színessége, oldottsága, bámulatos gesztus és gondolatgazdagsággal kelt életre. A „Cortigiani” kezdetű nagyáriájában – „Szolgalelkek, ti gyávák, ti rablók” – az emberi aljasságnak, hitványságnak szánt igazi „hadüzenetet”. Ezt a szívből jövő mély megvetést, undort, gyűlöletet, csak olyan formátumú művész képes ilyen hőfokon megjeleníteni, aki legalább ilyen mélyen és intenzíven képes szeretni is. Szeretni az életet, az embereket, a társulatot, a természetet.

Nem ezt láttuk Papageno alakításában is? Az önfeledt pajkosságot, játékosságot, a szűnni nem akaró sziporkázást.

Kiemelkedőt nyújtott Puccini: Gianni Schicchi-jében is, mint igazi mókamester, bebizonyítva, hogy a humor a vérében van, mivel az személyiségének egyik legfontosabb eleme.

Megrendítő hatású volt Scarpia alakítása is: gesztusai, mozdulatai óriási feszültséget sugároztak, mivel azok hűen tükrözték a hatalom megszállottját, egy kontrolltalan önkény és gátlástalan kéjúr figuráját. Ezekhez a végletesen eltérő karakterekhez egész lényével, és természetesen hangjával is mindig képes volt transzformálódni. Kiváló szövegmondása, legendásan jó memóriája, az új művek iránti nyitottsága a kortárs operákban érvényesült igazán. Dantonként, az egyetemes történelem nagy alakjaként ugyanolyan meggyőzővolt, mint a tépelődő, filozofikus alkatú festőművész Mathis, vagy a székely góbék furfangosságára emlékeztető Gotovac Ero-ja.

Mindezek megszületéséhez nemcsak az élet teljességének alapos ismerete, hanem annak megélése szükséges. De kell még egy olyan jelentős színészi-muzsikusi kvalitás is, amely majd a színpadon is képes lesz megjeleníteni ezt a kimeríthetetlenül gazdag operai világot.

A muzsikusok pályájának egyik legszerencsésebb eleme, hogy különböző fellépéseik alkalmával új kollegákkal ismerkedhetnek meg. Mivel mindannyian mások vagyunk, ez a kapcsolat a legtöbb esetben termékenyítően hat, gazdagabbá, színesebbé teheti a művészi megnyilatkozásainkat. Szerencsésnek tartom magam, hogy több kiváló képességű művész társa lehettem, akiktől igen sokat kaptam és tanultam. Közülük az egyik ilyen meghatározó, nagyformátumú egyéniség Gyimesi Kálmán énekművész, akivel nemcsak a „világot jelentő deszkákon”, hanem a próbákon is feledhetetlen órákat töltöttünk el. Zenei elképzeléseink egyeztetését mindig megelőzte az aktuális kulturális és művészeti élet eseményeinek megvitatása. Szívesen beszélt a közélet eseményeiről is, nem ritkán csipetnyi iróniával, de mindig életvidám anekdotázással. Mindezt úgy jelenítette meg, mintha egy rejtett partitúra kelt volna életre. A bővizű patakok tudnak csak ennyi élményt nyújtani a raftingolóknak a hegyi szorosokban, a zúgókon át, ahogyan ezek a poénok hatni és csattanni voltak képesek.

Nehéz pillanatokat, napokat, bizonyára ő is átélt, de akkor én úgy éreztem – Szabó Lőrinc híres versének ókori bölcsét idézve,- hogy Ő valóban csak a derű óráit számolja és semmi mással nem akar és nem is képes igazán foglalkozni.

Ezekre a momentumokra legalább olyan tisztán és világosan emlékszem, mint a próba zenei részére, ami mindig átgondolt, lényegre törő és tartalmas volt. A végeredményt, a felkészülés sikerességét a közönség elismerően, mindig nagy tapssal fogadta.

Máig nagy hatással vannak rám az izzó szenvedéllyel, ízléses érzékiséggel megszólaltatott Richard Strauss dalok, vagy az elhagyott, valójában megcsalt szerelmes alakját idéző Mahler dalciklus. Az Egy vándorlegény dalai c. sorozatot olyan szuggesztíven, megejtően szólaltatta meg, hogy azóta lett máig egyik legkedvesebb zeneszerzőm az Alpok havasi legelőin és az operaházak között bolyongó zenei géniusz.

A legtöbbet azonban Gyimesi Kálmán művész úr közvetítésével Schubert zenéjétől kaptam, az nekem igazi ajándék volt. Sok dalát „átfutottuk”, és csak néhányat vittünk közönség elé. Ennek egyetlen oka volt, hogy a felkéréseink, amelyeket többnyire az Országos Filharmóniától kaptunk, mindössze néhány dalra vonatkozott. Keveset beszéltünk próba közben a zenéről és a dalok sajátos légköréről, de ma már biztos vagyok abban, hogy ő minden fontos dolgot tudott és ismert azok hátteréről.

Felvillantok néhány momentumot, hogy mire is utalok itt valójában. Schubert művészetének csúcsa az a másfél évtized volt Bécsben (1814-28), amikor a metternichi cenzúra árnyékában a beethoveni „forradalmi hevület” nála belső ábrándképpé szelídült: a távoli, az elérhetetlen utáni vágyódás, a hozzá hű baráti kör, a környezetének mindennapos kedélyessége, és ami talán a leglényegesebb, a természet és a művészet iránti kiapadhatatlan rajongás. Ezek a szempontok indokolják, hogy számos szimfonikus, kamarazenei és hangszeres kompozíciója mellett miért váltak dalai művészetének meghatározóan fontos elemeivé. E művek közül számomra kiemelkedő élmény, majd emlék marad Gyimesi Kálmán előadásában a Nacht und Träume (Éjszaka és álmok) c. dal, melyet írásom címéül választottam. A lassú tempóban mozgó, széles ívű melódia áhítatos hangulatában, tökéletesen érthető szövegével – suttogva is – igazi varázslat volt. Különösen a „Die belauschen sie mit Lust” fordulat villant fel bennem sokszor azóta is.

Gyimesi Kálmán éneklésekor megszólalt egy ösztönös bensőségesség, természetes egyszerűség, ami a legátszellemültebb Schubert zenék sajátossága.

Ide kívánkozik E.T.A. Hoffmann egy örökérvényű gondolata. „A zene ismeretlen birodalmat tár fel az ember előtt, egy olyan világot, amelynek semmi köze az érzékletek külső világához, minden határozott érzést otthagy, hogy átadja magát a végtelen, kimondhatatlan vágynak.”

Egy másik, ismeretlen szerzőtől eredő gondolat lehet, hogy még meggyőzőbb, hitelesebb? „A zene olyan, mint egy szép virág, emléke örökké fennmarad. Ezt az örömöt Isten adta, és csak Ő veheti el.” Többször terveztük A szép molnárlány című teljes dalciklus előadását is. Ez ugyan csak terv maradt, de az élet egészéhez hozzá tartozik az is, hogy egyes elképzeléseink csak vágyak maradnak, minthogy tanítványainktól is azért kérünk olykor lehetetlent, hogy képesek legyenek megvalósítani a tőlük telhető lehetségest.

Írásom vége felé még két emléket szeretnék felidézni. Az egyik több évtizedes, a másik pedig a közelmúltból való. Az 1980-as években a Magyar koronázási jelvények egy ideig a Magyar Nemzeti Múzeumban voltak kiállítva. Abban az időben Réti Csabával és Gyimesi Kálmánnal tartottunk egy „élő koncertet” a Magyar Rádió 6-os stúdiójában. Az adás előtti szabad órákat múzeumlátogatással töltöttük, melynek során a koronázási ékszereink mellett a kínai agyagkatonákat is megnéztük. Ekkor Kálmán nagy meglepetésemre egy történészhez is méltó „előadást” tartott a magyar történelem viszontagságos évszázadairól. Engem nagyon megragadott ez a lelkesítő, igazi hazaszeretetet sugárzó megnyilatkozása, amely Tiborc alakjának megformálóját ezáltal számomra még hitelesebbé tette.

A legendás szegedi Bánk bán főszereplői: Pál Tamás karmester, Gyimesi Kálmán, Moldován Stefánia és Simándy József (háttal) Tiszatáj online - irodalom, művészet, kultúra)

Néhány hónapja, nagy örömömre személyesen felkeresett a Zeneművészeti Karon a termemben, a 102-es teremben, ahol évtizednyi idők teltek el utolsó próbáink óta. Tanácsot jött kérni, mivel egyik külföldön élő, zenét tanuló ismerősének zongoraművek kottáit akarta beszerezni. Azt tudakolta, mely kiadványok lennének az illető számára a legalkalmasabbak néhány év zenetanulás után. A rövid konzultációt egy szűnni nem akaró sziporkázó anekdotázás követte. Mindenről szó esett itt, a mai élet szépségeiről, visszásságairól, képtelenségeiről…A jelenlévő tanítványaim tágra nyílt szemekkel, nagy élvezettel hallgatták, örömüket lelve abban, hogy egy ilyen sugárzó, 80. életévén túli rendkívüli személyiséggel kerülhettek közvetlen kapcsolatba.

Írásom befejezéseként azt kívánom kedves Kálmán, hogy maradj továbbra is olyan igaz ember, mint amilyen eddig voltál. Maradj még nagyon sokáig szeretett városod közegében, utcákon, tereken, templomokban, piacokon kedvenceid, a zeneszerető szegediek társaságában. Szórakoztass bennünket még sokáig utánozhatatlan, kedves humoroddal. Bízzál továbbra is abban, hogy hűséges őrangyalod, a Fatima-i Mária védelmezni fog a jövőben is.

Személyesen én azt kérem, hogy hallgasd minél többször a” Nacht und Träume” ihletett csodáját, közös előadásaink emlékére. Remélem, hogy egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem a dal egyenletes tizenhatodait, a művészi monotónia feszültségét, hanem az örökkévalóság időtlenségét fogod megérezni.

Az elmúlhatatlan, régi barátsággal ölellek:

Kerek Ferenc

Liszt Ferenc-díjas zongoraművész,

a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának egyetemi tanára

Szeged, 2018. május 2.