Palotakoncert elegánsan
Madaras János és Gergely a Duna Palotában
Madaras János
(Varga Zorán felvétele)
„Csak” diplomakoncert volt – ma
már úgy szokás ezt kifejezni: MA diplomahangverseny, ami hát mesterképzőn elért
eredmény akkor is, ha főszereplője szerényebb nyilvánosságot élvező muzsikus –,
ám itt a „ha” jócskán nem állja meg a helyét. Madaras János
Alexander ugyanis a hazai csellisták között is delikát helyet foglal el, s mert
(mintegy „véletlenül”) épp abból a családi miliőből jön, ahonnan Madaras
Gergely, aki nem mellesleg Junior Prima Díjas, a
Savaria Szimfonikus Zenekar vezető karmestere, mintegy mellékesen az Orchestre Dijon főzeneigazgatója és
az Orchestre Philharmonique Royal de Liège zenekarának is első
embere, s a Duna Szimfonikusoknál sem épp ismeretlen… Egyszóval a „csak” alaphang
éppen kettejük produkciójának jellemzéseként több mint muris, s mégannyira az,
ha a hallgatóság létszámát, a Duna Palota koncerttermének telt házát tekintjük. Minthogy hangszeres
diplomahangverseny, a szükségképpeni szóló-, kamara- és nagyzenekari produkcióban
mutatkozás ezúttal is szükségszerűen érvényesült: indításként Johann Sebastian
Bach: No. 1 G-dúr csellószvit (BWV
1007) szólalt meg, majd Félix Mendelssohn: No.
2 c-moll triója került sorra, végül Szergej Prokofjev: Sinfonia
Concertante (E minor op. 125)
csellóversenye volt a műsoron.[1]
Egészen bizonyos, hogy tapasztalt
zenekritikus szerepében, s még annyira az oktató és ítész kiérdemesültek
helyett a „félamatőr” érdeklődés itt megszólalni is
csak méltatlanul kevés eséllyel merészelhet a koncert egészének mélyebb értelmezéséről.
Annyi azonban látványosan igaz, hogy a legszemélyesebbnek tetsző Bach-szvit
egyéni értelmezési tónusai, Mischa Maisky és Pieter Wispelwey közötti dinamikai annotációi, Yo-Yo
Ma és Rosztropovics közötti akusztikai íven elérhető futamai egy-egy ponton még
cizellálásra szorulnak talán, de mintha tiszteletreméltóan markáns karaktert
hordoznának…, mint ezt talán a zsűrorok
is értékelhették. Nehezen eldönthető, hogy egy csellóművész akkor „önmaga”, ha
mindent átértelmez és csakis saját hangja van, vagy utal-idéz-hivatkozik
másokra is, kiktől tanulhatott, kiket követhetett vagy felülmúlhatott,
újragondolhatott vagy kritikailag feldolgozhatott… De annyi bizonyos, hogy
Madaras Jánosnak akkor is saját hangja és meghatározó dinamikája van, ha
nemcsak a világnagyokat, hanem a legjobb magyar csellistákat vesszük példaként.
Roppant mód értékelendő, hogy mentesen minden pózolástól, közönségre
orientáltan, de mintegy „szakdolgozat-szerűen” fölmutatható interpretációnál
lényegesen személyesebben élte át és közvetítette a sosem teljességgel
véglegesen kimunkálható, talán még nehézség szempontjából is az egyik legvirtuózabb
Bach-opuszt.
Eveline Meier (hegedű), Nguyén Anh Túng (zongora) és Madaras
János (cselló)
(Varga Zorán
felvétele)
Érdektelen persze a magam
befogadói érzékisége, de a nem túl sűrűn koncert-kínálatba kerülő Félix
Mendelssohn: No. 2. c-moll trió első
és negyedik tétele látványosan pompás összjátékot kínált a közreműködő Eveline Meier hegedűssel és Nguyén Anh Túng
zongoristával, akik egyenként is rendkívül muzikálisak, Nguyén
ráadásul briliáns magabiztossággal vitte az olykor tempót szabó szólamát. Össz-értékelésben számomra Madaras János igaz tehetsége
ebben a műben teljesedett ki, mely bár nyilvánvalóan szerényebb, mint egy
nagyzenekari produkció, de annál több intim összjátékra, cizellált fordulatra,
reflexióra kínál terepet, s ebben Madaras látványosan jó, meghatározó
szólam-szerepe sem túltengő nem volt, sem alaktalan, viszont magát a művet
számos briliáns megoldással hozta és csinosította is.
A
diplomakoncert záró pillanata: Madaras János és Madaras Gergely, és a Madaras
János barátaival kibővített Duna Szimfonikusok (Varga Zorán felvétele)
Prokofjev Sinfonia
Concertante (e-moll, op. 125)
csellóversenye már nemcsak játékidőben, de intenzitásban is meghozta Madaras
sikerét. A közismerten élményintenzív darab a
csellójáték mellett a zenekari (így a karmesteri) összharmóniának
is szükségképpen függvénye. Nem lehet, s nem is kell talán sugallanom: testvér
a testvérrel, szólamvezető a „saját” zenekarral itt olyan – szinte látványos,
kiadós, sűrűen megformált – összjátékba olvadhatott, melyben a cselló intenzitását
a meggyőzőre formált dinamika is segítette, nem kevés eredményességgel. Nyilván
nem a historizáló felfogás vagy a
Rosztropovics-tónusú nemzetlélek-közvetítés volt itt elsődleges, s e téren
Madaras János élt is a visszafogott-meggondolt virtuozitás lehetőségeivel, melyhez
a kollégáival és barátaival kiegészített Duna Szimfonikusok méltó zenekari
hátteret teremtettek. Szép, mondhatnám míves összjáték volt mindez, melynek
evidens módon részese volt Madaras Gergely latinosan karakteres, viszont
irigylésre méltóan tiszta karakterisztikájú irányítása is.[2]
Nem
a Duna Palota eleganciájának, s nem is az elegánsan megoldott, zengzetes
élményű koncertnek része, de Madaras János karakteréhez és hangzásdinamikájához
tartozik még az egészen más műfajban vállalt szerepköre is: aki a zenei
megosztókon keresi, egyhamar rátalál a Lost Continent gitárcsapat cselló
rock és a cselló metál műfajú produkcióira, melyek a rockzene és a heavy metal műfaji körébe sorolhatók, s ebben részvétele a
„hard-rock” tónusából fakadó intenzitást is kölcsönöz
interpretációs stílusának.[3]
A társas közlésmódok meghatározó felületén mind a fenti koncert /Varga Zorán
készítette/ fotói, mind a „világszéli” rock-létmód tüneményei is követhetők.
Látnivaló mindezekből, hogy voltaképpen a palotajáték csak egyik profilja, s a
voltaképpen már korántsem „pályakezdő” Madaras János a messze-távoli vagy
érintőlegesen rokon műfajokban is otthonos, ami a diploma-szerzés pillanatában
már igen izgalmas jövőesélyt rajzol a pályasikerek terén is.
A.Gergely András