UNGÁR ISTVÁN

Mosolygó fájdalom

Érzékeny embertársaim közül ki ne ismerné azt a megoszthatatlan keserűséget, amely a reményvesztettség biztos tudatában, a feloldhatatlanság szomorúan bölcs felismerésében, a tehetetlenségérzet harcképtelenségében befelé forduló mosolyt csal az arcunkra. Ez az a mosoly, amely túl van a felháborodáson, a panaszon, síráson, túl a haragon. Ez a mosoly béke még akkor is, ha fájdalmas.

Thomas Quasthoff & Daniel Barenboim performs Gute Nacht of Schubert's Winterreise (6:04)

És ki ne ismerné zeneszerető embertársaim közül azt a szinte kibírhatatlan szépséget, amikor Schubert: Winterreise (Téli utazás) c. dalciklusának nyitó darabja – Gute Nacht (Jó éjt) – a zongorakíséret megállíthatatlan tovább- és továbbhaladásának sóhaj motívumokkal kiegészülő makacsságával alátámasztva a lefelé ívelő dallam egyszer csak mollból dúr hangnemmé alakul át és ezáltal átlép egy nem evilági álombirodalomba. Csakhogy ezt az égi mosolyt nagyon is földi vigasztalhatatlanság szülte. Mintha a vándor éneke felszállt volna az angyalokhoz és ők is vele énekelnének. A vándor bánata elrugaszkodik a valóságtól és odafent megnemesül. Bár az utolsó pár ütem visszaesik mollba, a dúr hangnembe történt átmenet torokszorító élményét ez nem halványítja el.

Schubert muzsikáiban gyakori ez a szívfacsaró kitárulkozás, amikor a moll – olykor lázadó – sötétjéből kiszabadul a simogatóan lágy, ám mindenről lemondó azonos alapú dúr könnyfátyolába. A magány és az elhagyatottság valamint a reménytelenség kézen fogva emelkedik a magasba egy meseszerű környezet szomorú pompájában.

Thomas Quasthoff & Daniel Barenboim performs Gute Nacht of Schubert's Winterreise (6:04)

Jó éjt

Mint vándor jöttem régen,
Mint vándor tűnök el,
Mit május nyújtott nékem,
Tél zárja tőlem el.
Ő bennem látta álmát,
Az anyja már a vőt,
Így véget ért az ábránd,
Szép nyárra bús tél jő.

Az úton meddig érjek,
Zord végzet mondja meg,
S hogy melyik útra térjek,
Hű szívem súgja meg.
Bús, holdfényszőtte árnyék,
Mely mindig vélem jön,
Csak hómezőkön járnék,
Ott messze, messze fönn.

De addig mért is várjak,
Míg űznek innen ők?
Mint kóbor eb, künn járjak,
Hogy titkon lássam őt.
A szívem ifjú vándor,
És mindig vágyban ég,
Ma nálad van, majd máshol
És mindig vágyban ég.

Míg téged ringat álom,
Mit éj nagy csendje küld,
Az ajtót halkan tárom,
Ha nyílik, fel sem költ!
Rá kívül búsan írom
E két szót: Áldjon ég!
Hogy szíved mindig hívom,
Így vallom néked még.

(Závodszky Zoltán fordítása)

Szintén titokzatos az a súlyos, a komor mollból a világos dúrba kiránduló középszakasz, amely éteri látomás a ciklusban a vándorút végéhez közeledve. Hiába figyelmeztet fenyegetően az útjelző tábla – der Wegweiser – hogy a tovább menet a halálba vezet, a dúr hangnem ütemei alatt szinte már amúgy is arra jártunk. A dal visszazuhan az elszánt, engesztelhetetlen moll hangnembe és kísértetiesen vészjósló a drámai lezárás. Szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy a vándorút folytatódik.

MELIS GYÖRGY - Az útjelzó / Der Wegweiser/ dal, No.20 (4:08)

(Közreműködik: Dénes Erzsébet)

Az útjelző

Mért, hogy mindig arra vágyom,
Ahol nem jár senki más,
Csak a rejtett ösvényt járom,
Havas, zordon bércen át?

Embert látnom szinte fájna,
Minden emlék messze tűnt,
Ami űz e puszta tájra,
Milyen őrölt vágy, mely éget,
Mely csak éget, mint a tűz?

Egyik útjelzőn jól láttam,
Hogy a város messze van,
De csak arra hajszolt vágyam,
Ahol csend és béke van.

Másik útjelzőhöz érek,
Rajta intő szózat ég,
Hogy az úton, melyre térek,
Vissza nem jött senki még.

(Závodszky Zoltán fordítása)

Johann Ludwig Wilhelm Müller (1794 – 1827), a Winterreise költője

Épphogy bepillanthatunk a kulcslyukon keresztül a mennyország kapuján Mozart: Esz-dúr zongoraverseny (K 482) második – c-moll – lassú tételének dúr varázslatával a codában. Lélegzetelállító pillanatok, amint a zongora basszus szólama a napsugaras dúr hármashangzataival megkoronázza a panaszkodó, kérlelő, visszavonhatatlanul borús moll hangnemet, hogy azután abban is vegyen búcsút.

Mozart, Piano Concert Nr 22 Es Dur KV 482 Rudolf Buchbinder Piano & Conducter, Wiener Phi (33:24, a II. tétel kezdete: 13:04, a III. tételé 21.:48)

És ott van az ugyancsak zongorára komponált h-moll Adagio. Mozart idejében igen ritka ez a hangnem. Majd a romantikus szerzőknél – Schubert, Chopin, Dvořák, Liszt – válik olykor meghatározóvá. Mozart Adagiójának drámai és lírai hangvétele időtlenségbe megy át, amikor a záró ütemek szelíden az azonos nevű dúrba érkeznek, elmosolyodnak és a misztikum végtelenébe érnek. Itt nem hátrál vissza a mollba, olyan, mint egy picardiai terc előre hozott bővítménye, egy másik dimenzióba emel és meghozza az egész mű szintézisét.

Ennek a titkolt könnyekkel átitatott keserű mosolynak zenébe öntött megfogalmazása csak a legnagyobbaknak sikerült. A biztonságot adó dúr hangnem tesz igazán bizonytalanná.

Bach: WTC1 No. 22 in b flat minor BWV 867 (Richter)

Johann Sebastian Bach moll darabjai legtöbbször dúr akkorddal zárulnak, akár a reneszánsz alkotások. A Das Wohltemperierte Klavier ötszólamú b-moll fúgájának prelúdiuma az utolsó másfél taktusban már beleolvad a B-dúr ölelésébe, megtartva a moll VI. fokát a desz hangot. Úgy gondolom, nem túl merész elképzelés, hogy ez a csöppnyi szakasz érzelmi rokona a későbbi, hasonló zenealkotói megnyilvánulásoknak. Bachra nem jellemző a vallomászene, ő annál fegyelmezettebb. Igaz, hogy a barokk kortársak is hasonlóan zárkózottak voltak. Ez a prelúdium mintha a ritka kivételek közé tartozna s beavatna, engedne egy kevéssé a titkok mögé látni, a szigort pedig a fúgára bízza.

Ezekben a mollból kivirágzó dúr hangnemű, sejtelmes egységekben ott rejtőzködik az örökkévalóság.

Érzékeny embertársaink közül, aki csak egyszer is átélte ezt a mosolyt, érzelmekben sokat gazdagodott még akkor is, ha nagy árat kellett fizetnie érte. Aki a bajban nem bosszúra, megtorlásra, gyűlöletre, értelmetlen, hiábavaló tombolásra gondol, hanem a kilátástalanságban is az önmagával való megbékélésre, azt szerethetik az égiek, rossz sorsa akár jóra is fordulhat. Eljöhet az idő, hogy a boldogtalanság keserű mosolya boldoggá változzék. Az ilyen mosollyal sújtott és megáldott remekművek sugallják ezt az ígéretet.

Zeneszerető embertársaim remélhetően hisznek ebben, hiszen csak ezáltal lelhetnek a mosolygó fájdalmakban igazi gyönyörűséget.

A szerzőről

Ungár István a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó, karnagy, a PARLANDO állandó szerzője.