Reggae Camp,
mint zenei szcéna
Lehet
sok zenerajongó, aki még nem „tudja”, de biztosan sejtheti mégis: a hazai zenei
élet a nyárban nemcsak hihetetlenül gazdag és lebilincselő programokat ígér
a zenefogyasztók széles köreinek, de rétegzenék és újonnan kialakuló szcénák
terét is bevonja a sodró hangvilágba. Ezek egyike az idén is Ceglédfürdőn
(korábban Hatvanban) megrendezett Reggae
Camp, ahol a reggae zene kortárs legjobbjai lépnek fel „5 nap Jamaica”
hívószóval és jól ismert előadókkal, akik évek óta vendégei a
fesztiválszervező Ladánybene
27-nek, mint házigazdának. A tavalyi sztárvendégek között volt például az
1968-ban alakult, ötven éve folyamatosan játszó világhírű, Grammy-díjas Inner Circle jamaicai zenekar, az idei
sztárok között pedig érdemes helyet kapott a reggae klasszikusai között
szereplő Bob Marley fia, Julian
Marley, s a többedszer megtisztelő vendégelőadóként jelen
lévő Ras Muhamad,
Indonézia első számú reggae
dancehall képviselője is.
Koncertkritikai
szempontú elemző latolgatás nem ehhez a műfajhoz illik. Nehéz is
annak megítélése, hogy a reggae mint életérzés, zenei irányzat ritmikai
szimplicitása pusztán hangzásképi visszafogottságot tükröz, vagy a
„szívdobogást idéző” lüktetés jamaicai mintázata határozza meg a
kísérletezők, modernizálók vagy „klasszikus” stíluskeretek között
hagyománykövetőként jelen lévők produkcióját. Az előadók
többsége a „Peace, Love & Unity!”
szellemében alkot és szerepel, a békességesség és szeretet örök üzenetét
hordozva és megkövetelve. Mindez lehetne akár metafizikai edzőtábor is
vagy szakrális testvériség-találkozó akár, ha nem töltené ki a hang, a mozgás,
a ritmikus lüktetés állandósága és mintegy magába fonódó teljessége…
Nehéz
a négy-öt színpadi tér változó előadóit mintegy „rangsorolni” azok
előtt, akik nem hallhatták őket…, s még nehezebb, ha produkciók
egészét, meghívásokat, vendégelőadókat is beleszámítunk, hisz több zenei
társulás változó, meghívott muzsikusokkal szerepelt. Akire immár tavalyi vagy
korábbi fellépése alapján is kiemelő figyelem irányult, Ras Muhamad volt, kinek a szcénán belüli
mozgása, reflexiói, s egyszerre énekes, táncos, „koncertmesteri” főszerepe
már nem először igézi meg a közönséget.[1]
Karakteres hangi dinamikával, látványos színpadisággal és a reggae
jellegzetesen amer-indonéz változatával olyan világzenei szereplővé vált,
akit saját honában éppúgy, mint New Yorkban, a Babel Sound földvári fesztiválon,
a Sziget-en vagy a Camp-en is épp oly szívesen látnak, mint dél-ázsiai
etno-folk, soul vagy ska színtereken. Egymagában is mutatja, hogy a reggae
alaptónusa a béke és megértés, elfogadás és szíves respektus habitusa,
kiegészülve a lélekpendülés mindenkori esélyével, a ritmusok repetitív
zöngéivel vagy variációival akár.
Megkülönböztető
attitűddel, látványos show-val és az énekes direkt beszéd akusztikai
cseleivel forgott a színen Teacha Dee
is.[2]
A „stage” magasából is folytonosan „ki-kiszólva”, a mozgó vagy elbűvölt
közönséget is meg-megérintve úgy vonta be nézőit-hallgatóit a
műsorba, hogy szolisztikus fensége az ember közvetlen magasztosság
élményével egészült ki.
De
talán a legtöbb fellépőre jellemző volt és maradt a
„party-kultúrából” jól ismert, itt azonban több ezer emberrel érintkező
„kérdés-válasz” játék, a megszólító gesztusra felelő akusztikai refrén, a
folytonos és kölcsönös megerősítés: „Respect…!”, „Yaman…!”. Ennek mintegy
poénosan túljátszott, már-már kabaré-gegekre hangolt változatát hozta a
jamaikai Daddy Freddy és Blackout Ja
páros,[3]
kiktől a szinte zenebohócos és performanszra hangolt kihívások adták a
mozgósító hatást az értő közönségnek.
Felfedezés-értékű
meglepetéstől sem volt ment’ az idei Camp: Nkulee Dube dél-afrikai énekesnő (Zambiából) színpompás előadása
nemcsak kristályosan hevült tónusú, de szikáran szomorú melankóliával indult,
ezt kiegészítette az afrikai törzsi táncosokat megszégyenítő mozgása, sok
perces szólótáncok után azonnali és elfulladás nélküli intim énekhangja, meg a
saját szerzeményei között balladisztikus díszítettségű ethno-soul
rögtönzés, a jazz elemeit invokáló ethno-ragga mélysége és a ska impresszióját
is adó folklorikus közvetlensége.[4] Az ének, a tánc, a szimbolikus jelbeszédek látványos mélységei még
sokféle majdani sikert ígérnek az énekesnőnek, ki Miriam Makeba
örökségében a blues szomorkásságát inkább az életkedv és életerő
dinamikájával teljesítette ki, s kivel inkább a hiányérzet, semmint az
összehasonlíthatóság társult a színpadon. De jó is volna, ha nálunk ekkora
tánchoz ily hang és színpadi méltóság tartozhatna akár a klasszikus
műfajokban is…[5]
Nkulee Dube (Reggae Report)
Afféle
„nyári hakni” helyett a Camp a részvétel mélyáramával és a ráérzés örömével
kínálkozott idén nyáron is megismételt eseménnyé lenni, a kiegészítő
programok körében nemcsak „raszta-egyetem”, strand-zenésítés (StrandSystem) és
éjszakai kalanderdő-hangosítás (Dub Yard) kínált extrákat, hanem
kézműves sátrak, raszta ékszerek, hennázás (Mehndi), szabad dobkör
(Afrobreakz), „reggae idők mozija”, dia-projekt (Méhkasaula), táncoktatás,
jóga, teaház, Camp-történeti fotókiállítás, slackline egyensúlyozás (Gibbon),
festő-workshop is belengte a szcéna öt napját.[6]
Ahol a zene a barátság ölelésével találkozik, ott minden hangnak
többlet-méltósága, minden jelnek más jelentése is van. A Reggea Camp pedig
ilyen volt, s marad is talán.
A.
Gergely András