SÍK OLGA - ORÁKULUM

Vallomás

Sík Olga (1911-2008) Pozsonyi úti lakásában

Egy novemberi ködös estén csöngettem be a Pozsonyi úti lakása ajtaján. Sokan voltak odabenn, zömével fiatalok. Utólag számoltam csak vissza, Olga akkor 76 éves volt. Nekem nem tűnt „öregnek”, sőt!

Várnom kellett, majd elénekeltem egy dalt és megkérdezte: Tehetséges vagy? Éreztem, hogy ezt most tudnom kell. Igen - válaszoltam. Jó – mondta -, akkor felvettelek.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a pillanat alapvetőleg fogja meghatározni és megváltoztatni az életemet. Sosem akartam tanítani. Színésznek-énekesnek készültem. Szakcsi Lakatos Béla: Vámpírock c. musicaljében játszottam főszerepet Karinthy Márton színházában. A bemutató után Béla azt mondta: Jó vagy Kádek, de én elviszlek valakihez, aki isten-igazából megtanít téged énekelni. Így kerültem Olga nénihez.

Az első perctől fogva lenyűgözött a tanítása. Már megfordultam egy-két énektanárnál, beszédtechnikát Montágh Imrétől tanultam, színpadi mesterséget Bodnár Sándor, Taub János tanított nekem. A jó pedagógiai módszereket addig általuk tapasztaltam.

Olgi mindent magába foglalt. Csak jóval később értettem meg, hogy az Ő komplex tanítása nem azt jelenti, hogy egyszerre sok mindennel foglalkozunk, hanem hogy egy egyszerű kis gyakorlata is komplex módon fejleszti az énekléshez szükséges képességeket. Képes voltam reggel 10-től este 7-ig nála ülni, és figyelni, kivel mit, hogyan csinál. Magyárázott is. Én akkor még észre se vettem, hogy tanítani tanít. 1987-től 2007-ig jártam hozzá, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Azzal „riogatott”, hogy egyszer átadja a „stafétabotot”. Mondtam: Jó, jó, majd öreg koromban tanítok. Nem! – csattant fel - akkor kell tanítani, amikor még energikus vagy! Amikor te is fejlődsz, amikor még aktívan dolgozol a szakmában! Így azt tudod átadni a növendéknek, meg is szokod ezt a szintet és már nem is tudod alább adni soha.

Mennyire igaza volt! Utólag ezt is beláttam.

Haragudott rám, mert a karrierem kapujában úgy döntöttem: jöhetnek a gyermekeim. A tehetség felelősség is! A tehetségünket a világ szolgálatára kaptuk! – hangoztatta.

Amikor két év alatt két lányom született, felhívott: Na! Akkor légy szíves taníts helyettem az OSZK-ban és a Kőbányai Művészeti Iskolában.
Hirtelen 40 növendékem lett, és azt hittem csak helyettesítem Őt. Utólag konstatáltam: átadta a stafétabotot.

Ahogy elkezdtem tanítani valami fergeteges erő lett rajtam úrrá és magabiztosság. Mintha világ életemben erre vártam volna. Döbbenten figyeltem, hogy tudom „működtetni” az Ő speciális módszerét. Eleinte azért forró dróton voltunk. Rohangáltam fel hozzá, jól érzem-e kivel mit, hogyan tegyek. Fanatikussá váltam. Ez 2000-ben történt. Azóta tanítok.

…és jövök rá speciális módszere zsenialitására.

Ha Sík Olga foglalkozott volna reklámmal-marketinggel, világhírű lehetett volna!

Őt ez nem is érdekelte. Csak tette a dolgát, amit imádott. Minden idegsejtjével, ezer százalékos koncentrációval. Teljesen flow-ban volt. Ez akkora energiát jelentett, hogy magával ragadott mindenkit, aki a környezetében volt. Nyilván eleve zseniális adottságai voltak: pedagógiai érzéke, emberismerete, toleranciája, nyitottsága, szakmai alázata, jóindulata, őszintesége. Ehhez párosult műveltsége, pszichológiában való jártassága /az ő idejében a pszichológia még nem volt elfogadott önálló tudományág/, foniátriai szakértelme/, de mindig konzultált dr. Forgival – ahogy ő hívta – ha egy új gyakorlatot kitalált valakinek /, pozitív világlátása, hite az „égiekben” a feljebbvalóban /nem volt vallásos/ és művészi ízlése, kifinomultsága.

Akarta, hogy akit tanít, az nála százszor jobb legyen. Mindenét adta, minden pillanatban. Tudta, hogy a HANG a lelkünk megnyilvánulási eszköze. Ezért gondja volt mindnyájunk lelki egészségére. Hogy hogyan gondolkodunk, kapcsolati minőségünk a világgal, önmagunkkal, szüleinkkel, társunkkal, barátainkkal. Felhívta figyelmünket a jó könyvekre /lehetett tőle kölcsönözni is/, klasszikus és pop zenékre, színházra, filmre. Imádta a jazzt. Whitney Houston nevét tőle hallottam először! Minden jót magába szívott, és ki is árasztotta felénk. Lehetett nála aludni, ha nem volt hol. Lehetett felszaladni, ha már nem volt értelme hazamenni a következő programig. Putyikám, egyél! Kenyér mindig van!

Átölelt szeretettel, együtt sírt… mekkorákat röhögtünk! Igen, RÖHÖGTÜNK, mint a gyerekek, féktelenül, majd bepisiltünk… nem éreztük a korkülönbséget!

Fontos volt neki, hogy szeressük egymást, barátkozzunk. Mi, az ÖVÉI!

Akik hozzá jártunk és nála ragadtunk évekre szinte átprogramozódtunk általa arra a sok jóra, amit adott. Aztán mindenki a maga adottsága és lehetősége szerint használja.

Annyira együtt örült a sikereinknek… aztán pár perc múlva azt mondta: Na! Jól van. Akkor tessék tovább fejlődni! Határ a csillagos ég!

…és az a végtelen türelme! Én már rég feladtam egy gyakorlatot, egy skálát. Ő? Ő soha!

Dühös is volt, mérges. Megemelte a hangját, de sosem bántott. A kellő pillanatban, lehet, észhez térített.

Anyánk helyett anyánk volt.

Belénk ivódott. A mai napig használjuk szavajárását, vicceit, megfogalmazásait.

Putyikám! Eső lesz, itt egy kardigán, majd hozd vissza!

Az a fülbevaló nem áll jól! Tessék, vedd fel ezt.

Itt egy arany-strassz cipő. Bécsbe jól jön!

Egy énekes sosincs készen!

Engedd meg magadnak, hogy bármi legyen!

Nálam szabad rosszul énekelni, a színpadon már nem!

Ne akard jól csinálni… csak csináld!