„Ismertem egy szentet…”
PORTRÉ Lantos István zongoraművész-tanárról
(Bemutatta az
M5 2018. július
8-án 12:30-kor)
A
film előzetese:
https://m.youtube.com/watch?v=PUz1iAjmBKU# (MMA)
Közreadta:
Szabados Zsuzsanna (Anzsufilm)
Lantos István
székfoglalóját tartja (MMA,
2014.V. 23.)
Lantos István Improvizáció
a klasszikus zene előadói gyakorlatában című akadémiai
székfoglaló előadásában rámutatott arra, hogy a rögtönzés, az
improvizáció, amely a klasszikus zene világában kicsit másképpen van, mint a
jazz esetében, a zenélés legősibb módja. Kiemelte, hogy a rögtönzés a
pillanat művészete, a kompozíció pedig a maradandóságé.
J. S. Bach is megkülönböztette a kettőt. Bachról tudjuk, hogy
képes volt többszólamú fugát improvizálni, de a műveket, a
„kompozíciót" mindig kottából játszotta. Bach darabjaiban többször nyílik
lehetőség rögtönzésre, sőt az előadóktól el is várták, hogy
lassú tételek esetében ismétléskor az eredeti zenei anyagot rögtönzött
díszítésekkel szólaltassák meg. Haydn szonátáiban is van lehetőség
rögtönzött kadenciák játszására. Ilyesmire általában lassú tételekben nyílik
mód. Köztudott, hogy Mozart sokat és fantasztikusan rögtönzött. A zenetörténet
jelentős eseményként tartja számon Mozart és Clementi
bécsi találkozóját. Ez alkalommal is az improvizációé volt a
„főszerep". Liszt rögtönzéseiről is legendákat lehet hallani.
Azután Dohnányi folytatta a nemes hagyományt.
Érdekességként
említette, hogy kezdetben a Zeneakadémián, a felvételi vizsga
kötelező részét képezte az improvizáció, majd a II. világháború
után ebből a szempontból is nehéz évtizedek következtek. Azokban az
években a hivatalos álláspont szerint szinte bűnnek számított, ha valaki
az improvizációt akár csak emlegette is. „Az azonban köztudott volt – idézte
fel Lantos István –, hogy a hivatalos fejekben a rögtönzés az orgonával
kapcsolódott össze és az orgona – mint tudjuk – túlságosan klerikális hangszer.
Ezért az egész orgona szakot akarták megszüntetni. Ezt Kadosa Pálnak sikerült
megakadályozni – mondván: ha a Szovjetunióban van orgona tanszak, akkor nálunk
sem szabadna megszüntetni. Ma már – hála Istennek – egészen más a helyzet.
Egyre többen improvizálnak, sőt az orgona szakon már oktatják is a
rögtönzést" – fejezte be előadását Lantos István.
Komlós
Katalin
Laudáció
Lantos István székfoglalójához (2014. május 23.)
Tisztelt vezetőség, tisztelt
Lantos professzor úr, tisztelt vendégek, hölgyeim s uraim! Nagy-nagy öröm és
megtiszteltetés számomra, hogy egyik legkedvesebb kollégámat, Lantos István
zongora- és orgonaművészt méltathatom ezen jeles
alkalomból, hogy a Magyar Művészeti Akadémia őt tagjai közé
választotta. Azt hiszem, hogy bemutatásra ő nem nagyon szorul, de azért
némi életrajzi adalékokat hadd mondjak el bevezetésként. Négyéves korában már
orgonált a Bosnyák téri templom orgonáján, és az orgona volt az első hangszere,
s a második a zongora. Orgonán és zongorán is tanult a zeneművészeti
szakiskolában; Gergely Ferencnél orgonát Tüske Erzsébetnél zongorát. De végül
aztán a Zeneakadémián, zongora szakon végzett és 1972-ben kapta meg a
diplomáját, Solymos Péter professzor növendékeként. 1984-től a zongora
tanszak vezetője volt, 1994 és ’97 között a Zeneakadémia rektora. A ’80-as
évek második felében három évig Japánban professzorkodott Szapporóban, ahol –
és ezt nem mindenki tudja és ez nagyon fontos az ő személyiségéhez – ő nemcsak mint zongoraprofesszor, hanem mint
zenetörténettel és analízissel foglalkozó szemináriumok vezetője is
működött ott.
És csodálatos szerénységéből
kifolyólag ezek nem eléggé ismertek. De csodás előadásai és analízisei
vannak a legkülönfélébb Haydn, Schubert, Parsifal és minden egyéb témából.
Azóta is, a ’90-es évek óta is rendszeresen jár Japánba vendégtanárként, ez egy
kölcsönös kapcsolat, megegyezés Japán és a Zeneakadémia között. Évente négyszer
történik mindez, ahol koncerteket és előadásokat is tart. Kitüntetései:
Liszt-díj (1976), Bartók–Pásztory-díj (1992), érdemes művész (1998).
Természetesen nemzetközi koncertkarrier áll mögötte, egy időben rengeteget
turnézott az állami hangversenyzenekarral és Ferencsik Jánossal.
Nagyon sok hanglemeze van,
világszerte kurzusokat tart, nemzetközi versenyek zsűrijében foglal
helyet. És hát most térnék rá a lényegre, arra, hogy ki is Lantos István, aki
egy olyan régi értelemben vett muzsikus, amilyenből ma már nagyon kevés
van az egész világon. Akiben együtt vannak a hivatás alkotói és előadói
talentumai. Ez régen nem vált szét, mára sajnos szétvált. De őbenne ez még
együtt van. Tehát ő azért ilyen fantasztikus improvizátor,
amiről majd hála Istennek hallani fogunk hamarosan, mert benne együtt van
ez az alkotói és előadói véna és talentum. Fantasztikus sokoldalú
muzsikus, nemcsak zongora- és orgonaművész, tanár és improvizátor,
hanem fenomenális zongora-kísérő, aki már hallotta, az tanúsíthatja, és
kamaramuzsikus, sőt karmesterkedett is. És zeneszerző is, ezt szintén
nem tudják, mert köztudott szerénysége folytán Lantos tanár úrnak ezek az
értékei sokszor rejtve maradnak. Mindezen csodálatos tevékenységek mögött egy
nagyon nem mindennapi tehetség rejlik, ami a hallás képessége.
Nekem éltre szóló élményeim
azokban az elmúlt évtizedekben történt beszélgetéseink, amikor zenei dolgokról
beszéltünk, és akkor egyszer azt mondta nekem, hogy a hallást, azt úgy
általában csak úgy tartják számon, mint „jó füle van” valakinek és a
hangmagasságokat és az intonációt jól hallja, pontosan hallja valaki. De hát ez
ennél sokkal többet jelent, mert ez színeket jelent. Tehát egy-egy
harmóniafordulat színeinek a meghallását és a billentésnek azt az őrületes
differenciáját, művészetét, ami szintén az ő sajátja. Tehát a hallás,
ízlés, stílusismeret – felsorolhatnék sok mindent – intuíciót, érzékenységet.
Az ő zongora hangszíne és
billentése olyan gyönyörű, hogy én nem tudok a világon még egy
zongoraművészt, aki ilyen szép hangon zongorázik, és nem csak
Magyarországon, bárhol. Ma különösen, vagy már régebb óta elterjedt ez a nagyon
erőteljes, kicsit agresszív zongorahang, amit az ember nem olyan nagyon
kedvel – én legalábbis. Lantos tanár úr billentése az egy magasiskolája a
zongorahangnak. És hát az ő biuticiuma, tehát
azok az óriások, zenészóriások – most előadókról beszélek, nem
zeneszerzőkről – akik az ő vezércsillagai: Toscanini, vagy Szvjatoszlav Richter, hát ezek is önmagukét beszélnek. A
„karrier” szót soha nem ismerte, soha önmagáért egy lépést nem tett, és ezért
ma egyre ritkábban hallhatjuk pódiumon, mert ebbe a mai kíméletlenül
törtető, üzletközpontú művészvilágban nem a Lantos István-típusú
muzsikusok szerepelnek elsősorban. Sajnos, hozzá kell
tegyem…
De például tavaly októberben, fél
évvel ezelőtt, amikor újra megnyílt a Liszt Ferenc téri Zeneakadémia
épület, a legelső, a nyitó, avató koncerten Lantos tanár úr kisétált,
tehát szokásos szerény modorában, leült a zongorához, és akkor ott néhány
percre megállt a levegő s megjelent a Zeneakadémia igazi arca. Liszt
Ferencen keresztül. Hát én nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek, és akkor
felkérem Lantos tanár urat, hogy tartsa meg az előadását.