„Honnan
ered a Zene? A világ zajaiból? Érzelmeinkből? Az összejövetelek lármás
hangzavarából? És miképp határozzuk meg? Roppant nehéz megválaszolni e
kérdéseket. Úgy döntöttem, három mesében mondom el, mi a Zene” – így hangzik
egy szikár-tömör című kötet „ajánlója”, maga a Szerző szavaival.
Nemcsak
roppant nehéz, de köztes mű ez, zenetudomány felől nézve mintegy
természettani, zeneoktatás szempontjából valami bölcsész hüppögés,
zenész szempontból meg követhetetlen szimbolizációs és impresszionisztikus
mozaik. Az alkotó első magyar fordításban megjelenő műve, így
magáról sem sokat enged tudni.
Annyi
azonban rögtön bizonyossá lesz, bárhol felütöm a könyvet, roppant izgalmas
textusra találok, többrétegűre, asszociatívra, nyelvileg és irodalmi
esszéként egyaránt megmunkáltnak hatóra. Volt tán három nemzedékkel
ezelőtt magyar „bibliája” a zenebölcseletnek, mely azután népszerűvé
és idővel sokak számára elméleti mércévé is lett: Theodor
W. Adorno (1903–1969) Zene címen
kiadott esszégyűjteménye, s ebben is a Missa Solemnis, a klasszicizmus, a jazz, a „modern zene”,
könnyűzene, a fétisek, a muzsikusok, a zenei befogadás és közvetítettség
alapdilemmái kapták a főszerepet. S nem mintha korábban nem lett volna
elég sokféle elmeszülemény a zene és társadalom kapcsolatáról, de Adorno jazz-ről, populáris zenéről, fogyasztásról és „mediatizálódásról” szóló egykori írásai jó időre
meghatározó kihívást képviseltek a zene-teoretikusok számára, ide értve
Schönberg, Sztravinszkij, Mahler és a szeriális zenék
világát is. Zenéről és filozófiáról (ebben a társításban) mindenesetre kevesek
okoskodtak akkor (és/vagy azóta), de mindegyre kérdés
maradt, hogy a zene által meghatározott világok harmóniái, értékrendjei
miképpen hordoznak lételméleti alapkérdéseket, egzisztenciál-filozófiai
problematikákat is, a Mithrász misztériumoktól a
Tavaszi áldozatig. Nem is mindennapos kérdéskör ez, de talán annál is
meghatározóbb hatású, ha új vagy más nézőpont, rálátás, értékrend éled föl
a legendás alkotó nyomán – vagy olykor szemben is vele. Talán éppenséggel ilyen
(ha a test és emóciók terén is bizonnyal más horizontú) vállalás Michel Serres Zene-könyve.[1]
Vállalásos mű, s nemcsak a
zene valamifajta „lételmélete” ez az esszé, ugyanis az emberről a
befogadói léten túli, de mindvégig a Világ mélységeit és perspektíváit magában
a zengésben, a zaj–hang–ige dimenzióban elbeszélő költői filozófia
is. Serres nem muzsikus a szó aktív előadói értelmében, de Orfeusszal és a
Szibillákkal elindulva a tudományos írás feladatáig, kötelezettségéig jut, a
zene által serkentett diszkurzív létragyogásokat komponálja meg, majd a
Születés és Dicsőítés geneziséből fakadó összegzés felé fordul el,
hogy ebből a szakrális vagy monolitikus státusz évszázadok óta
zuhatagszerűen lezúduló hatáselemeit szedje rendszerbe. Rendszerező,
sőt félelmesen strukturalistának tetsző attitűddel él,
ugyanakkor a legelemibb érzületlélektani és
elementáris reflexivitási minőségek felé kalandozik el minduntalan. „E könyv háromszor indul útjára a zenei
folyamon lefelé, amely a Világ zajaitól a nyelvek értelme és a tudományos
eredmények felé tart; az éneklés ehhez hasonló útja halad át a tömegmozgalmakon
vagy a testi érzések hullámzásán, hogy végül szavakban nyerjen formát. Ekképp
folyik hangzó áramlás az energiák vagy a dolgok ereje és a kódolt jelekké
változott kiáltozás között; így áramlik szakaszosan az energia, az információ a
hatalmas intervallum felé, amely szétválasztja a kemény és a lágy minőséget.
Ez az útvonal három életfontosságú szakaszra tagolódik: a legendás, a személyes
és a szent szakaszra…” – írja a könyv előhangjában. Orfeusz és a
múzsák találkája után a megismerés vándor-rapszódiája következik tehát, mely a
Nagy Elbeszélés révén, egy bibliai szakaszon át az Ige útját követi…, szakadatlan Földközi-tengeri bolyongás
formájában-képzetében: „Görög, tudós vagy
misztikus örömujjongások: ez a három egymás felé tartó, összefonódó,
egybehangzó út tart a zajoktól a hangokig és a hangoktól az Igéig. A Zene
hullámaival árasztja el őket” (7. old.).
Mert hisz „Zenének nevezik azt a végtelen tengert, amely fürdeti és elárasztja a
világot” (106. old.). Ez a hullámzás, ritmikus kihívás és hangzatos válasz
az, ami Serres zenefilozófiájában a meghatározó komponens. Egy csöppet sem
kíméli sem olvasóját, sem magamagát: hol a zenei jelentés-tér misztikus
határait érintve beszél, hol a legmolekulárisabban személyes szférákig ás le,
képletek, egyensúlyok, paradigmák tartományaiba, s mindezt a míves
szöveggenerálás eszközével teszi. „A stílus
a fehér lapon úgy hat, mint valami hibás kotta. A szavak alatt hallgassátok
zenéjüket: sokkalta testesebb, meghatóbb, valóságosabb, élettelibb,
erőteljesebb, mint az értelem, éles, szinte hívja a mondatot, magában
rejti elemeit, föltételezi a tág lehetőségeket jelző kis pontjainak
megjelenését, és akár valami kagylóhéj, fölidézi a tengerzúgást. Szavak:
szétszórt apró szigetek a háborgó óceán zúgó
felszínén.
A
fogalmi szereplőket létrehozó filozófia a zeneszerzés másik
helyettesítőjének tűnt a szememben. Szintén sokféle, sőt
végtelenül nyitott, absztrakciós legyezője föltételezi és fönntartja az
egyértelmű világot, az általa jelölt dolgok pedig egyéb szigetek.
Ez
a formula és a Zene, két kanonikus csokruknak köszönhetően lehetővé
teszik a több hangon való, tehát gazdagabb és tágabb beszédet, amely szebb az
elszigetelt és egyhangú beszédnél. Tétova módon, tapogatózva könyveket is írok
– ugyan ki is dicsekedhet azzal, hogy két művészet terén is megáll a
lábán? –, amelyekben a nyelv egyértelműségre való törekvése megakadályoz
abban, hogy bővebben fejtsem ki, amit írni szándékozok. Világéletemben
pályavesztett zenész voltam” (33. old.).
A világéletében „pályavesztett
zenész” éppenséggel pályanyert filozófussá lett…, a
Francia Akadémia tagja, a Stanford Egyetem oktatója, mintegy hatvanöt könyv
szerzője. Nem először érinti-taglalja tehát az íróiság, a zenészség
és a filozófia rokonságait, a lét mélységeinek, a kultúrának, a Világ
mélységeinek rendszerét. De hittel hiszi, hogy a Zene (mindig nagybetűvel
írja) az emberiség életvilágának egyetlen legtökéletesebb kifejeződése,
eszköze, lényege, az élőlények igazi nyelve. S hogy a vörösbegy több ezer
énekszót használ, a csimpánzok vonyítása is kórusmű, a madarak röpte is
számokkal teli, az ausztrál bennszülöttek énekei és táncai a sivatag földrajzát
imitálják… – mindez, mint vallomás és Zene funkcionál számára. De vajon olyan-e
mindez, amit mi nevezünk ezen a néven?
„Mi először minden bizonnyal monoton dallamokkal kommunikáltunk,
dallam-hajlításokkal, tánccal és körkörös vokalizálással utánoztuk a
gesztusokat és a helyzeteket. A társadalmakat ezek a ’zenekarok’
tartották egyben, helyeket sajátítottak ki, jelezték a jövendőt, ’kották’ útján emlékeztek, amelyek a test elhagyása nélkül
elegendőnek bizonyultak a túlélésre. Ezek a Zene előtti zenék talán
évmilliókig voltak forgalomban, mielőtt a tagolt nyelvet
véletlenszerűen, nem szükségszerűen, egyáltalán nem is olyan régen,
elfogadták volna.
Ezen álmodozásom az eredetekről naiv
módon ’szimmetrizálja’ korunkat, amelyben a Zene
özönvízszerű térhódítása térben, időben és az egyedi fülekben
kárpótol az értelem hiányáért. Közös csivitelésünkké változik” (39.
old.).
Nem véletlen Orfeusz szakadatlan
bolyongásának megannyi súlyos és kihívó kudarca, vakreménye és tévedése, rádöbbenése
és impressziója, az inkarnáció, a hangjegyek, a számok, a kódok és az isteni
sugallatok, mint örök és magasztos komponensek fontossága. Serres dilemmája a
világ idejének, a klíma káoszának, az élőlények remegésének és az egyedi
emberi lények globális kitettségének „a dolgok zaja” felőli megnevezése. „A közhelyesített látványok megmérgeznek
minket, ezért sem látjuk ez egymással összetartozó dolgok kultúrájának jöttét.
Azt szeretném, ha legalább hallanánk ezt” (51. old.).
A
testünkből áradó állandó üzenet, a hangok köre, a hangszerek akusztikája
az, amely révén mindezt hallani bőven engedi, sőt, magára a hallásra,
elemi működésre, „alap-zenére” épít vokális összhangzatot, titokzatos és
akusztikai, diszkurzív és nyelvi értelmet, világutazást, „a véletlenszerű
hangzavar” áttekinthető káoszának vibráló világát, „simább hangjait” és
vibráló húrjait, „tiszta és kiszámítható rezgésű hangzást. „Majd jön az ütemes, ritmizált, komponált és
időnként ’fúgázott’ Zene; végül, a mindezekből
származó szétszórt nyelvek és az értelmes beszéd. Íme, négy-öt réteg, amelyek
betakarják, néha teljességgel fedik egymást, sőt az egész Zenét
elárasztják hullámaikkal, aztán mintha a Zene boldogan túlcsapna kis medrén,
amelybe a beérkezett művészet kényszeríti, útban minden hanghatás
meghallgatásának széles medre felé…” (51. old.).
Ami
a Zene és a Megtestesülés platóni világából, a geometriából és a Régiek utánzó,
a Modernek alkalmazói attitűdjéből kiárad, az épp „a világ
matematikai nyelven kódolt megtestesülése” lehet, melyben a határtalanság a
partner, s nem a test mindenkor bizonytalan rezgése (101-103. old.). Serres
nemcsak „bizonyos ágakon a pünkösdi
madarat hallja énekelni”, hanem madarak millióit, az Egyenlítő
vidékét, Óceániát, a Vaskapu szorosát vagy dél-amerikai atmoszférákat éppúgy
fölidézi, sőt egy-egy konkrét zeneművet is bevon: „Ahogyan Haydn isteni kottáiban a basszus, az
alt, az angolkürt, a cselló, az oboa mihamar elhagyta a színt, egyik a másik
után, amíg aztán nem maradt más, mint két hegedűszóló. Az Adieux megrázó
szimfóniája. Az emberi süketség redukált modellje. A milliónyi hang ezen
Édenéből soha többé nem halljuk a mozaik szólókat, amely a Zene másik neve”
(40. old.). Ez „állati szimfónia” és a mi „búvár süketségünk” csöndje között
ugyanis ott van „a diszkurzív értelem,
amelyre az emberi lények olyan büszkék, gyakorta a dolgokat és csak a dolgokat
jelölve”, hogy erre következően azután már részben elvesztjük
kapcsolatainkat a Zenével. Ez „új törés
pillanatában, amikor az értelem megszületett, amit pontosságban nyertünk, azt
kétségkívül élményben elveszítettük. A Zene szakadatlanul igyekszik visszaadni
ezt…” (42. old.).
Valamiért épp azt vallja, hogy
hát a Világ, a világzene, az Egyetemes Zene az életeket és testeket nemcsak
bevonja a Világ dolgainak ritmusába, de szintúgy bevonja ebbe a közösségeket
ugyancsak, hogy minél mélyebbre hatoljon az énbe, a szökőkutakból nemcsak
mélyen rejlő szivárványos függönyök nyíljanak, hanem az is, ahogyan a
langy fuvallatok ritmusára mondja, jelöli, magyarázza, elbeszéli, elfoglalja a
teret és kitölti az időt mindaz, ami valódi hangjegyekként úszik felénk az
árral, hogy „a világ legfinomabb módján
hallassák forrásvidéküket”, s jussanak tova a torkolat felé, az örvénylés
és visszatérés,
az eredet felé… „A
téma, a hallgató és a zeneszerző, a Világ dolgai felé” (46. old.).
Ugyanakkor
Serres „a Zene és mi” állandó összefüggései közt látva és láttatva az eredet, a
terjedés, az élő lények univerzuma, a klimatikus viszonyok összessége, az
emlékek mozaikja megannyi részlet-dimenzióját tárja fel, s minduntalan az
Egyetemes Zene felé terelgeti olvasóját. Ez sem könnyű út, hisz mintegy
szakrális is, nemcsak orfeuszi. Miáltal is a
„minőségeket árasztó”, feszültté és érzékennyé tevő, könnyekre
fakasztó, fölszabadító és magasba röpítő áradás „Föld, levegő, víz, tűz. Egyetemes önmagában, egyetemes
számomra, egyetemes számunkra, egyetemes rajtunk kívül. Hangzó zamatának
ajándékát átnyújtva teljesedik be” (52. old.) A
mindenható, integráló, diszkurzív mivoltában is sokrétűen,
„összértékűen” megszólaló zenét (Scarlatti, Mahler, Chopin, a zsoltárok,
az Énekek éneke…), valamifajta fehérség és meghatározhatatlanság őseredeti
átlátszósága teszi expanzívvá, Anaximandrosz, az euklidészi
tér, Galénosz, Kepler, Mengyelejev kezébe adja a
„Tudós Zene” nyelvi rétegeit, értelmezési mezőjét, az útvonalat, melyen „az aktusban születő értelem” jut el
az áramlásig és a dolgok rendjéig, az „eredet-pont” börtönének kapujáig
(52-69.). A Megtestesülésben „az
első, úgynevezett entropikus energia olyan
intenzíven fejti ki hatását a másodikhoz képest, hogy azt numerikusan szinte ki
sem lehet fejezni, amely egy arasszal biztosan nem fogható át. Test és lélek
között ugyanez a hatalmas távolság feszül; ugyanez a távolság van a mozgó hús
és vér és a meghatott Ige, a mozgó Világ és a szárnyaló nyelvek, a hordozó és
az üzenet között; a Zenében ugyanez a távolság van a hang akusztikai, fizikai
oszcillációja és az expresszív ének, dallam, hívás között…” (97-98. old.).
A
hangszerekről mint a számítógépre hasonlító
„kemény” tüneményről már úgy véli: a kották, az írásjelek a lágytól az
első pánsíptól és első tamburintól az algoritmikus művészet új
ágának keménységéig ívelő úton a föloldható kódok új korszakát
szimbolizálták, de elnyomták a rejtjelezés és megfejtés régi eszközeit. „Mióta írunk, nem játszunk és nem komponálunk zenét”, rejtjelzett titkokat oldunk föl az algoritmikus
variabilitás vállalásával, s mert „a Zene, ez az algoritmikus művészet” már
„a Középkorban megelőzi az említett görög geometria csodáját”, a Zene az,
amely lehetőséget kínál a kemény és lágy vegyítésére, a tudományok
eredeténél is a technikák (avagy éppenséggel az informatikai technika 1 és 0
közötti hatalmas listájának esélyei) társításával segített, vagyis
lehetőséget nyújtott a szabadság megtestesítésére „egészen a mély
értelmű szimfóniáktól az ostoba, mindent elriasztó zajokig terjedő
finom elmélkedésekig” (95. old.).
Serres
áradása, sodrása a nyelv, a közlés, a megértés végtelen és lehetetlen kalandján
túli világokba vezet: genetikai kódok, kombinatorikus együtthatók, fajták és
egyedi lények, organizmusok, testek, alakzatok, funkciók, mozgások végtelen
variációiig. A nyelv, a tudás, az információ, a világháló,
Woodstock előnye a Facebookkal szemben, nyelvi
akusztikák és vibráló dolgok (dúrok és mollok), a DNS rezgő húr-formája,
membránok rezgése és a kvantummechanika egyenletei, melyek a Világegyetemet
megérteni segítenek… – egyaránt részei ennek a nagy-nagy
Elbeszélésnek, a megértés örömének, tér és idő lelkes túlcsordulásának a Gloria
kitárulkozó tónusában, a Magnificat makrovilágában… Miképpen ebben is, Serres művében is
egyetlen helyre szorult vagy igazodott békés együtthangzásban a legendás, a
személyes, meg a szent is.
Mindezek
nyomán készséggel elfogadom, ha az Olvasó gyanakvóan tekint rám és a műre
magára. Kétségtelen: Serres könyve nem szikár és kottaképes zenetudomány, nem
is színvak befogadás-szociológia, s még kevésbé oktatás-módszertani kézikönyv.
Talán sokkal inkább francia talajon formálódott zeneesztétikai olvasat, amerikai
típusú esszéformában, keretezetten és mesélősen, antik párhuzamokkal és
posztmodernekkel együttesen, magasztos eleganciákkal, csupasz
racionalitásokkal, de franciás érzékenységgel, európai esztétikum
vezéreszméjével, nyelvi és logisztikai evidenciákkal, sodrásra és
lenyűgöződésre hangolt befogadó készséggel megírva. Miképp kezdtem
is: zenefilozófiai vállalás, zeneesztétikai kalandtúra, mitológiai séta a
múzsák egyikének lakozása felé. Míves szöveg, hála Romhányi Török Gábor hasonló
műveken harcedzett érzékenységének, s nem egyszeri olvasat után a polcra
fektethető mű. Kutakodni, kötözködni, ismerkedni, incselkedni vele
nem fáj neki, sőt, mindez eltölt, elringat, elvágyakoztat minden olvasót.
Már csak azért is érdemes kézbe venni, mert Zenél! Nagy Z-vel.
A.
Gergely András