NEKROLÓG
Horváth Gyuláné Agócsy Erika búcsúztatójára
A beszédet írta és elmondta: Dr. Varga Ildikó
(Varga Ildikó Rita Anna*)
/Pécs, 2018. 06. 14.,
14 óra/
Horváth Gyuláné Agócsy Erika (1934-2018) édesapjával, Agócsy
László (1906-1993) zenepedagógussal
Tisztelt Család, kedves egybegyűltek!
A halál csak
egy állomás. Egy megálló, ahonnan éteri szépségbe juthat egy ember. Ahonnan
majd útja végeztével hazatér. Erika néni tudta, hitte ezt, és úgy, mint ő,
néhányan ismerjük a bizonyosságát annak, hogy az élet nem ér, nem érhet véget a
halállal. Mégis nehéz megélni és átélni azt, hogy mi itt maradtunk. És azt is,
hogy az a lélek és a szellem, akit igazán, szívből szerettünk, már nem lesz
itt a földön velünk soha többé. Elhagyott minket.
Horváth
Gyuláné Agócsy Erika szép, hosszú, áldozatos,
szeretet teljes életet élt. Nem csak unokája, unokájának felesége és dédunokái
gyászolják, hanem az a sok barát, ismerős, kolléga és tanítvány is, akikre
útja során hatással volt.
Nem volt
karrierista. Igaz volt rá az, ami kevesekről mondható el. Nem azért
létezett, dolgozott, hogy nyomot hagyjon maga után, hanem tette a dolgát hite
szerint, tekintet nélkül arra, hogy ez vajon visszhangot kelt-e az őt
körülvevő szűkebb, vagy tágabb környezetben. Személyével egy tanú
távozott el. Elmúlt korok, nagy és fontos történések szereplője és szemtanúja.
Ismert
családból származott. Édesapja, Agócsy László a zene
szeretetét, és az „Isten-Haza-Család” jelmondat
tartalmát, értelmét adta át neki. Már gyerekként fontos zenetörténeti esemény
szereplője lett. Benne volt abban a pécsi szolfézs csoportban, amellyel
édesapja a Kodály-koncepciót az országnak bemutatta. Édesanyja családja, a Szigrisztek,
szintén hatással voltak környezetükre, alakították Pécs életét. Nekik egy kisdedóvót,
turista utat, és a Pécsi Dalárda munkájának segítését is köszönheti a
város. Szintén anyai ágon volt rokonuk Poldini Ede.
Erika néni
mind emberileg, mind szakmailag igyekezett felnőni ősei örökségéhez. Zenész,
szolfézs tanár lett. Egy alkalommal így vallott életéről: „Ha most
kezdeném a pályámat, ugyanezt az utat választanám. A zene és a tanítás
szeretete vezérelt. Édesapámtól tanultam, házasságomat a zenének köszönhetem,
és fiunknak is ezt az útravalót adtuk tovább.” Saját bevallása szerint egyik
legfontosabb alapelve a helytállás volt, amihez mindvégig tartotta magát. Élete
utolsó percéig.
1952-ben
végzett a pécsi Zenetanárképző zongora, szolfézs és általános iskolai
énektanár szakán, 1952-től 1970-ig a pécsi Állami Zeneiskola
szolfézstanára, később tanszékvezető tanára lett. Fontosak voltak
számára az emberek, munkájában – úgy, mint édesapja – mindig igényes volt, s
arra törekedett, hogy kövesse Agócsy László egyik
legfontosabb alapelvét: „Igyekeztem megszerettetni, amit magam is szeretek.”
A ’60-as
években megalapította az Ifjú Zenebarátok Klubjának Pécsi Tagozatát, sok
külföldi előadást tartott a Kodály-koncepcióról, és fontos szerepet
játszott a zeneóvoda rendszerének kifejlesztésében. Pécsett, Sopronban és
Budapesten, a budapesti Weiner „Konzi”-ban is dolgozott. Sok, ma már híres muzsikus pályáját
segítette magas szintű tudásával, emberségével. Tanította fiát: Horváth
Csaba hegedűművészt, Vass Ágnest, a Pécsi Szimfonikus Zenekar
koncertmesterét, de Jandó Jenőt, és Ligeti
Andrást is. Kiváló munkáját 1977-ben az Oktatásügy Kiváló Dolgozója
kitüntetéssel, 1996-ban pedig Arany Katedra díjjal jutalmazták.
Férje kiváló
hegedűs és karmester volt, fia szintén hegedűművész lett. Hármas
egységük, amihez „támogató tagként” a nagypapa, Agócsy
László is csatlakozott, megbonthatatlan volt. A hit, szeretet, intelligencia, és
a tehetség jellemezte mindannyiukat.
És az
erő. Mert ez az apró ember – ha fizikálisan nem is volt ‒ lélekben igyekezett
nagyon erős lenni. Elviselte fia korai halálát, de azt igazán sosem dolgozta
fel, elviselte a férje külföldi munkája miatt magányosan megharcolt éveket. De nem
lankadt, ment, dolgozott tovább. Méltósággal, hittel, szeretettel. Élt tovább
férje elvesztése után is, de attól kezdve nap mint nap
meg kellett küzdenie a mindennapokért, és mindennapi jókedvéért is. Nehéz volt,
nehéz lehetett.
Örömet
unokája, dédunokái jelentettek számára, akiknek sokat, szívesen énekelt.
Lelkének ajándékait a zenén keresztül osztotta szét, és sokszor azon keresztül
használt vele. Az Úrtól kapott megbízatását a zene segítségével teljesítette.
Erika néni jó
barátom, szinte pótmamám volt. Fogadott lányának tekintett. Nem volt alkalmam
elbúcsúzni tőle, halála előtt három nappal beszéltünk utoljára.
Bizonyára ismerik, vagy megfigyelték már, megváltozik az emberek hanghordozása,
hangszíne, mikor közelükben jár a halál. Olyan, mintha már félig eltűnt
volna belőlük az élet, mintha már nem köztünk lennének. De én nem hittem
el, nem akartam elhinni. Nem akartam elengedni egy barátot.
Megtiszteltetés
volt Erika néni barátjának lenni. Ahogyan Müller Péter írja egy helyütt: „A jó barátsághoz kell valami lelki rokonság. Nem a jellem,
nem a világnézet, hit, közös eszme, műveltség vagy az érdeklődési kör
az, ami igazán összeköt bennünket, hanem a lelki rokonság.” És mi rokonok
voltunk.
Erika néni
elvesztése sokáig fog még fájni nekünk. Rettenetes érzés kitörölni egy nevet a
címtárból. Borzasztó, mikor felemelnéd a telefont, hogy elmeséld, milyen
érdekes, jó, vagy épp súlyos, nehéz dolog történt veled, és rájössz, hogy a
vonal másik vége néma.
Mégsem csak a
veszteségről szeretnék ma beszélni, hanem az örömről és a háláról is.
Mert csodás volt, hogy volt, létezett, hogy sokakra volt hatással. Csodás volt,
hogy voltak gyönyörű pillanatai, időszakai az életében. Hálásak
vagyunk és ő is hálás lehetett, hogy azt csinálta, amihez értett, amit
tudott, amit szeretett. És leírhatatlanul nagy kegyelem, hogy emberhez méltó,
értékes, kerek életet élt. Dicsőség és hála.
Távozásával bizonyosan
jó helyre, szerettei körébe kerül. Mi, akik itt maradtunk, igyekszünk ellátni
feladatunkat. Szeretettel gondolunk rá és megőrizzük az ő, az élete,
és a munkássága emlékét.
Mert azoknak,
akik itt maradnak, fontos feladatuk van. Tovább kell, hogy adják az elmúlt
idők emlékezetét. Erika néni tavaly rótta le – ahogyan ő mondta – kötelességét
és feladatát, mikor a családjáról készített kiállítás létrehozásában aktívan
részt vett, és persze akkor is, mikor édesapja nevét viselő iskolát
alapított. Nekünk ugyanez a feladatunk. Leróni s a kötelességet, megtenni, amit
lehet. Összekötők, pillérek nélkül nem épülnek meg azok a hidak, amelyeken
áthozhatjuk a múlt értékeit a jelenbe, jövőbe. De nem csak a szakmai múlt
fontos egy ember életében. Nem. Maga az Élet.
Szeretettel és tisztelettel búcsúzunk. Főhajtásunk egy rendkívüli
asszonynak, hölgynek szól. Megtette, amire erejéből tellett, megharcolta
csatáit, néha elbukott, néha győzedelmeskedett, de mindig emelt
fővel, tisztességgel, becsülettel élt.
Nyugodjék békében.
Az erdélyi költő, Reményik Sándor soraival
búcsúzom, a távoli viszontlátás reményében.
Reményik Sándor: Végrendelet
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne
keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.