Csaknem 1100 oldal az elmúlt 70 év operáiról – nem kis teljesítmény. Kiváltképp akkor, ha a szerző költő, műfordító, irodalomtörténész, és a fennmaradó időben termelt kritikái alapján nyilvánvaló, hogy zenekedvelő (operabarát). Célszerűnek láttam előrebocsátani ezt, hiszen aligha marasztalhatóak el, akik számára nem cseng ismerősen a felvidéki Csehy Zoltán neve. Irodalomban járatos, sőt, a világirodalmon több nyelven edződött szerző számára a szókincs: kimeríthetetlen, ami azzal jár, hogy a „gyanútlan” olvasót esetleg idő előtt kimeríti. Merthogy kétségkívül választékosan fogalmaz, és gondolatai kifejezésének nem szab határt, már ami az elvontságot illeti. Erre enged következtetni a főcím is, amely – mint a szerző írja – „Battistelli Experimentum mundi című operájára utal, s azt sugallja, hogy az opera a világ megragadásának kísérlete, experimentuma, a létezésről való gondolkodás egy alapvető, lehetséges és érvényes módja”.

Mindenképp rendhagyónak tekinthető tehát ez az operakalauz, több szempontból is. Az 1973-ban született szerző (a kötet megjelenésekor 42 éves) csaknem egy évtizedes zenei tárgyú publikációi (lemezismertetők, recenziók és kritikák, többségükben kortárs zenével, s azon belül is operákkal foglalkoznak) mintegy bemelegítésül szolgáltak ehhez az „összeállítás”-hoz (ő nevezi így szerényen a kétségkívül idő- és energiaigényes munkát). Mintegy kifogva a szelet a kritikus-naszádok vitorláiból, vállalja, hogy a könyv egyéni ízlést tükröz, s előrebocsátja: az értelmezés szubjektivitását az objektív tényanyaggal egyensúlyozza. Más kérdés, hogy mennyiben sikerülhet ez – hiszen a tudásanyag birtokában szelektálni kell a közlendőket, s maga ez a szelekció is szubjektív. Arról nem is szólva, hogy vannak többé és kevésbé dokumentált életrajzok, többé és kevésbé részletezett műjegyzékek…

Csehy Zoltán könyvében betűrendben sorakoznak a szerzők, akikről ír először „valami általánosat” (ugyan mi mást!) – ebből már kiderül, hogy információkat vagy tudásanyagot közvetít, utána feltünteti az illető operáinak a címet (keletkezési idővel), s egyet vagy többet kiválaszt közülük ismertetésre ( „cselekmény”, „általános jellemzés”, és ha van - ill. ismert a számára -, „hanghordozó”).

Ne tagadjuk: ez nem végigolvasásra szánt könyv! Tallózni érdemes benne, érdemes először „céltalanul” lapozgatva ismerkedni vele, közben esetleg óhatatlanul is „tesztelve” - hogy majd ha konkrétan szükség lesz rá, tudjuk, mire számíthatunk.

Magyar olvasó elsősorban „ismerősöket” keres. Teheti a tartalomjegyzék névsorát végigolvasva, vagy pedig rákeresve konkrét személyekre. A névsoros megoldás annyival tanulságosabb, hogy közben „tanuljuk” a többiek nevét is… Rácsodálkozhatunk a sok-sok ismeretlen névre, operacímre – mennyivel mások itt az arányok, mint egy hagyományos, történeti operakalauzban, ahol hasonlíthatatlanul jobb arányban vannak az ismert művek!

A magyar szerzőknek örülünk, természetesen. Fellapozzuk őket, elolvassuk – de ekkor már örömünk nem felhőtlen. Merthogy hiába a kötet tiszteletet parancsoló mérete, nem jut mindennek hely… Például, Ránki Györgytől csak a Pomádé király új ruhájának jut ismertető, Szokolay gazdag operaterméséből pedig csak a koraiakról tájékozódhatunk (Vérnász, Hamlet, Sámson)… Rosszallhatjuk, hogy mind Farkas Ferenc, mind Fekete Gyula (hogy csak az F-betűnél maradjunk) 2-2 ismertetőt kapott csupán. Érdemes elidőzni az L-nél is. Láng Istvántól csak A nagy drámaíróról olvashatunk, de már az életrajzi részben felszisszenésre ad okot, hogy a művek felsorolásánál a szimfónia-műfajnak a hanyag többes szám jut, holott hét szimfóniája mindenképp figyelemreméltó mennyiség a hazai szerzők szimfóniaként megnevezett zenekari művei sorában. És talán épp a nagyszámú szimfónia-mennyiség hívja elő az emlékezetből a kétségkívül hiányzó szerző nevét: Lajtha Lászlóét, akinek A kék kalap című vígoperája (a ’40-es évek végéről) befejezetlen maradt ugyan, de Farkas Ferencnek köszönhetően 1985-ben elkészült a hangszerelése, s nemcsak rádiófelvétel készült belőle, hanem színpadra is került: 1998-ban odahaza, a következő évben pedig Budapesten mutatta be a Kolozsvári Magyar Opera társulata.

És ahogy lenni szokott, egy „hiány” felébreszti a névsorolvasó kedvet: az erdélyi magyar szerző Vermesy Péter (Ördögváltozás Csíkban) után hiába keressük Orbán György nevét is (Pikkó Hertzeg, operafantázia). Petrovics Emilt olvasva (vajon mit szólna a fogalmazásban igencsak lényegre törő szerző, Bűn és bűnhődés című operájának jellemzését olvasva, miszerint „gazdaságos operája filmszerűen építkező mozaikrendszer”?!) eszünkbe jut Franciaországban élt karmester-zeneszerző barátja, Kőmíves János (A néma kertész – avagy a daloló klarisszák). A Firenzei tragédia ismertetése előtt, a szerzőről szólva az áll, hogy „egyike a legigényesebb és legszellemesebb magyar zeneszerzőknek”. S noha nem kívánnám cáfolni ezt az állítást, mégsem épp ezt tartanám a leginkább „testreszabottnak” Szőnyi Erzsébetről – ebben a szubjektivizmusban minden bizonnyal sokan osztják a véleményemet. És hogy ne tűnjék túl provinciálisnak a könyv faggatása, nagy szomorúsággal nyugtázom Sári József hiányát belőle, akinek mindkét operáját Németországban mutatták be (Sonnenfinsternis, Der Hutmacher), s közülük az egyik visszakerült Budapestre is. Az ilyesmikhez képest csekély öröm, hogy Dargay Marcell egyetlen operája (Hálátlan dögök) ismertetésre került, éspedig azzal a felvezetéssel, hogy az „egy csapásra a legjobb kortárs operaszerzőink sorába emelte őt”. Óvatosabban kellene bánni a minősítésekkel, akkor is, ha a rang, az érték objektíven/sportszerűen nem mérhető…

Félresiklott a különleges teljesítmény iránti elismerés, de próbálom visszabillenteni a mérleget. Napjaink végtelen információáradatában a legjobb szándékkal sem lehet nemcsak teljességre, de még csak pontosságra sem, a kiválasztott szegmenseket illetően. Mert amikor az információk ellenőrizhetetlenek (eltérő adatok esetén vajon melyik a pontos? – a nagy számok törvényére sem számíthatunk, mert kiszámíthatatlan, hogy korábban melyiket vették át, jóhiszeműen, többen?!), nincs lehetőség a „forráskutatásra”, tehát valamekkora hibaszázalék elkerülhetetlen. (Az viszont egyértelműen hiba, hogy a „hanghordozók”-nál pontatlanul szerepel több magyar zenekar neve.)

Megvan viszont a haszna annak, ha valaki nagy anyagot tekint át! Lehetősége van „súlyozásra”, és a korábbi személyes élmények-tapasztalatok birtokában remélhető, hogy ezek jótékonyan rajzolják a kontúrokat.

Ami a külföldi operairodalmat illeti, már csak azért is hálásak lehetünk, hogy Csehy Zoltánnak köszönhetően ilyen sok adathoz, tudás- és tényanyaghoz anyanyelven juthatunk hozzá (tehát, kiküszöbölt az érdeklődő részéről a félrefordítás veszélye). És ez az imponáló teljesítmény arra kell, hogy inspirálja a szakmabelieket és a zenebarátokat, hogy tágítsák érdeklődési körüket, hogy gyarapodjon kedvenc műveik listája. Hiszen a változatosság gyönyörködtet…

Fittler Katalin

Kiadó:

PESTI KALLIGRAM KFT.

Oldalak száma:

1136

Kötés:

karton

Súly:

1590 gr

ISBN:

0509000921167

Kiadás éve:

2015