Ki mindenki lakik a részletekben?

Egy salzburgi mesterkurzus tanulságai…

2008-ban sajátos rendezvénysorozat formájában találtak lehetőséget az énekes-utánpótlás reményteljes jelöltjeinek tehetséggondozására: a Young Singers Projekt keretében évente mintegy tucatnyi résztvevő részesül kiváló énekesek képzésében, valamint abban a lehetőségben, hogy aktív közreműködője lehessen a Salzburgi Ünnepi Játékok valamely rendezvényének (közülük néhányan a gyermekek számára rendezett Varázsfuvolában kaptak szerepet). Kiválasztásukra nemzetközi előéneklésen kerül sor, a foglalkozások egy része nyilvános mesterkurzus, amely nyilvánosság előtt zajlik (ingyenes regisztrációs jeggyel lehet látogatni az évenkénti négy alkalmat). Idén Christa Ludwig, Bernarda Fink, Malcolm Martineau és Krassimira Stoyanova foglalkozott a 12 országból érkezett 13 résztvevővel (hangfajok szerinti megosztásban 5 szoprán, 1 mezzoszoprán, 3-3 tenor és bariton, valamint 2 basszus). Az ösztöndíjasok élményszerű szereplését jelenti évente a Mozarteum nagytermében rendezett zenekari zárókoncert, amelyet felvétel is megörökít.

A gazdag kínálatból idén Krassimira Stoyanova mesterkurzusát látogattam (2018. augusztus 18-án), ahol öt szopránnal (Olga Rudyk – Ukrajna, Alyona Rostovskaya – Oroszország, Carina Schmieger – Németország, Marie Perbost – Franciaország, Emma Posman – Belgium) és egy tenorral (a brit-olasz Freddie De Tommasóval) foglalkozott. A tanulságok, mint mindig, sokrétűek voltak.

Hospitálni jó. Miként drámaelőadásokat nézni, ahol a szereplők szenvedik el sorsukat, s a nézőké a katarzis. Amikor érzelmileg részt véve a történésekben, érzelmileg-indulatilag viszonyulva a szereplőkhöz, olyasmit élhetünk át, amit a magunk hétköznapi életében – legyünk őszinték – „megúszunk”. Hasonló érzés nézni-hallgatni tehetségeket, és részesülni abból a folyamatból, melynek során a hatásosan előadott mű (ezúttal ária) darabokra törik, s arról, amit első hallásra meggyőzőnek tartottunk, kiderül, hogy korántsem tökéletes. Sőt…

Az ördög a részletekben lakik – tartja az osztrák/német mondás (van szlovák megfelelője is). Ugyanakkor Petri Györgynek is hihetünk: Mert az angyal a részletekben lakik (in: Mosoly). És ezeket azért jó tudni (előre), hogy az empátia és figyelem minden tanulságmorzsára kiterjedjen. Azokra is, amelyek általános érvényűek (ezek igazi őrzőangyalok, végigkísérik szinte életfogytig az embert, és a későbbiek során megannyi szituációban segítenek – a transzfer-hatás dicsérete!), és azokra is, amelyek egyediek, netán esetlegesek (mert bármikor kiderülhet, hogy hasznosak…). És hogy esetenként akár a tanár és a növendék szituációjába egyaránt belehelyezzük/beleéljük magunkat. Távolról könnyebb, mint ott, élesben, a pódiumon. Amikor mindenre azonnal kell reflektálni – és a pingpongjáték akár hosszadalmas is lehet.

Általánosságban meglepő volt, hogy valamennyi résztvevő meglepően nagy hanggal rendelkezett. Ezzel nem a kiválasztás egyik szempontjára akarnék rámutatni, hanem azért tartom érdekesnek, mert napjainkban, amikor a képzés szinte határokat nem ismerő (amiből persze következik, hogy a régi értelemben vett „iskolák”-nak aligha lehet utóda), a világ bármely pontján lehetnek (vannak) olyan énektanárok, énekmesterek, akik eredményesen dolgoznak azon, hogy „kinyíljon” növendékük hangja. Csodálatos dolog ez, ugyanakkor korántsem mondható általánosnak, sőt, még csak gyakorinak sem, hiszen hány énekest hallunk, akinek produkcióján érződik, hogy „több van benne”, csak épp valami képzésbeli (tehát tanítható-tanulható) hiányosság akadályozza a művészi kifejezésben.

És örvendhetnénk maradéktalanul a pozitív tapasztalatoknak, hacsak nem jönne az első részlet (melyből a Pikk dámát megszégyenítő kacérsággal kacsint ki az ördög): a nagy hanggal megajándékozott nem tud bánni ezzel az értékes kinccsel. Vagyis, a hangvolumen immár nem képességként funkcionál, hanem adottsággá lényegült át, amivel olyannyira nem tud mit kezdeni, mint például a szeme színével… És ott áll a pódiumon egy kiforrott tehetség, egy szép hang – és kiderül, hogy hiányos a „használati utasítása”. Úgy látszik, a hanggal való bánni-tudás tanítása még a hang nyitásánál is nehezebb. Érzem a jelölt frusztrációját; törekedett a nagy hangra, megdolgozott azért, hogy legyen – most meg hiába van? Egyszerűnek tűnő apró feladatok egymásutánját (afféle mentőkérdés-sorozatot) nem tudja megoldani.

A vendégtanári odaadó igyekezet számára a következő veszélyes kanyart a „közlés” jelenti. Mert mondják, hogy a zene nem ismer határokat, de ha szöveges zenéről van szó, ehhez lenne mit hozzátenni…

Tehát, a művésztanár instruál – azaz, instruálni próbál, felmérve a jelölt nyelvismeretét. Mert ha valaki nem ért németül (előfordulhat egy salzburgi mesterkurzuson is!), akkor más nyelven kell magyarázni, És ha figyelmes a tanár, akkor az érdeklődő közönséget beavatandó, a saját szinkrontolmácsává lényegül át.

A tanítás sok szempontból legközvetlenebb módja „a tanár mintaszerű bemutatása”. Amelynek utánzása a növendék intelligenciájának mércéje (de csak részben; mert mi van, ha érzi-érzi, hogy mit kellene énekelnie, ámde azok a bizonyos technikai korlátok… amelyek néha anatómiai hiányosságokon alapulnak…), ámde ahhoz, hogy ne csak egy konkrét zenei hely megoldását jelentse, hanem olyan tanulságot, amely megannyi analóg szituációban tanácsos, nem elég a papagáj-technika. Tudni kell a hogyannak a miértjét…

Hihetetlen tapintat szükségeltetik az eredményes tanításhoz, hogy ne hiányosságok tudatosításában merüljön ki. Mondjuk, érdemes hivatkozni a diák szép szemére (ha van neki), amelyet a kifejezés érdekében érdemes lenne bevetni – és amikor úgy tűnik, hogy végre összekapcsolódott az énekelnivaló és az általa hordozott érzelmi-indulati tartalom a jelölt tudatában, akkor lehet tréfálkozni: „not only solfeggio”. És ez maradandó, az angyal térfoglalása a részletekben.

És micsoda játék a szavakkal, amikor azt az instrukciót kell adni, hogy „nicht singen” – hogy dalolás legyen és kifejezés, ne pedig pedáns visszakérődzése a megtanultaknak!

Mindig újra meglepő, halmozottan katartikus a hallgatónak, amikor azzal szembesül, hogy anyanyelvű éneklésnél szorul „szövegjavításra” valaki – más anyanyelvű művész segítségével. Vajon az „értés” figyelmetlenséget generál? Amikor nem kell törekedni a sajátos hangzó-kapcsolatok korrekt ejtésére, a szokatlan hangsúlyviszonyokra, akkor megszűnik az éberség a zene mondandója iránt? Mert az énekesnek mindig abból kellene kiindulni, hogy (őt) értő közönségnek énekel – és csupán a közvetlenebb átadás érdekében kell felfokozni a rendelkezésre álló további kifejezésmódokkal, mimikával, testbeszéddel. Ez utóbbiak nem helyettesítik az érthető szövegmondást, s főképp nem az értelmezett szövegközlést.

Rendkívüli érzék kell ahhoz, hogy a tanár felmérje, mit-mikor nem kell (nem szabad) javítani (mert ha mindent javítana, sohasem érnénk egy frázis végére…). Az egyik énekes ágál a kezével, észre sem veszi, mintegy nem tud róla – a másiknál a kar mozdulatai a hangképzést vagy épp a kifejezés folyamatának a végigvezetését könnyítik meg. Egy jókor elhelyezett érintés (a gesztikuláló kéz mozdulatának a megállítása) rendkívül hatásos lehet – egyszerre veszi észre az énekes, hogy korábban – spontán módon – mit tett, és azt is, hogy a kényszeres mozgás nélkül értékesebb zenei megoldásra képes.

Játék a dinamikával (ne kiáltsd, inkább sírósan, vagy máskor suttogást kérve) egy-egy zenei frázisra vonatkozik – amit ilyenkor kifejezésben tanul valaki, az általánosan gazdagítja kifejezésmódjának a választékát.

A részletek világába merültünk a mesterkurzuson – s e részletek „lakóinak” feltérképezésével otthonosabb lett a táj. A kifejezés által a zene.

Fittler Katalin