A Cambridge University Press 2000-ben megjelent kiadványát Balázs István fordításában olvashatjuk. A kötet kétségkívül „hiánypótló”, hiszen – miként hátlapjának ajánlója is rámutat – több évtizeddel ezelőtt jelent meg a Schuberttel kapcsolatos legfrissebb magyar nyelvű könyv (és ezen a helyzeten az sem sokat szépít, hogy digitálisan könnye(bbe)n feltérképezhető az idegen nyelvű kurrens szakirodalom).

A szerző napjaink egyik legjelentősebb Schubert-kutatója, akivel márciusban a Zeneakadémián tartott „Schubert és világa” című kurzusán személyesen is találkozhattak az alapos angol nyelvtudással rendelkezők. A szakmabelieknek e rendezvény a leghatásosabb propaganda a könyv iránti érdeklődés felkeltésére. Ugyanakkor, jelzésértékű mindazok számára, akik nem voltak jelen az előadásokon, egyszersmind valamiféle kárpótlást is kínál.

Valamifélét, mert elsősorban ismeretterjesztő jellegű, tehát, nem kíván szakmai ismereteket az olvasótól. Ez lehet a magyarázata annak, hogy sehol nem él - még a kétségkívül bárki számára érdekes megállapításoknál sem – a kottapéldával való szemléltetés eszközével (Pernye András szokta volt félig-meddig tréfásan hangoztatni, hogy a könyvek eladhatósága szempontjából fél siker, ha nincs bennük kottapélda, vagyis olyan szemléltető ábra, amely „elrettenthetné” az érdeklődőt). Reményt keltő a Bevezetés (Schubert tegnap) első mondata: „Könyvem nem annyira Schubert életével foglalkozik, mint inkább Schubert pályafutásának életével; az elbeszélés inkább szól a művészről, semmint az emberről”. Vagyis, a szakmai életrajzot helyezi előtérbe, pontosabban azt, ami a szakmai életrajzban többé-kevésbé kézzelfogható: a műveket, elsősorban azoknak is az életét, vagyis, előadásait, esetenként a kiadványkénti megjelenését. Mert a kompozíciók fogantatásától az írásban rögzítésig tartó időszak a szerző magánügye, amelyből azt és annyit oszt meg az általa kiválasztottakkal, amit és amennyit ő jónak lát. Tehát, hasznosnak a beharangozás szempontjából, vagy – ellenkező végletként – bepillantást adva az alkotói műhely titkos világába. Hiszen az alkotás: magányos tevékenység, jóllehet nem (mindig) nélkülözi a személyes inspiráló forrásokat – ráadásul, bizonyos mozzanatai nem tudatosan előre megtervezettek, hanem inspiráció vagy kísérletező kedv által vezéreltek!

Gibbs egy frappáns műfaji meghatározást is ad e könyvéről, eszerint a kötet, bizonyos tekintetben, „antiéletrajz” kíván lenni. E nemes szándék azonban csak részben érvényesülhet a gyakorlatban, hiszen maga is kénytelen felemlegetni a magukat makacsul tartó legendákat, miközben épp megdönteni kívánja valóságalapjukat. Tisztában van munkája értékével és jelentőségével, ezt a következőképp hozza, mintegy konklúzióként, az olvasók tudomására: „Ha újragondoljuk Schubert helyét a történelemben, az maga is a történelem részévé válik. Ezért kell újra elmondani Schubert történetét, s ez teszi értékessé az elbeszélést.”

S valóban érdekes, még akkor is, ha aligha sikerülhet neki a korábbi „elrajzolt” Schubert-képeket feledtetni – annál is inkább, mivel kénytelen hivatkozni rájuk a revíziók alkalmával.

A könyv tanulságai többrétűek, az olvasó eljátszik a gondolattal: színes szövegkiemelőkkel a kézben kellene olvasni, hogy plasztikusan kiemelhesse a különböző szempontokból tanulságos, megjegyeznivaló tényeket, szempontokat. És persze vannak olyan kutatói tapasztalatok, amelyeket gondolatmenetek során ad át – ezeknek a lokalizálása még problematikusabb lenne.

Gibbs tudatosan törekszik arra, hogy társadalmi környezetbe ágyazva foglalkozzon adatokkal-tényekkel-összefüggésekkel, nem ritkán épp valamely döntés indítékait feltárandó. És amikor mégis az élet kerül előtérbe, a mindennapi körülményekkel, a környezetben élő és onnan több-kevesebb időre távozó barátokkal, a narratív szál szinte feledteti, hogy hitelességre törekvő, tudományosan megalapozott olvasmány van a kezében.

A kötetben mindössze három képi ábrázolás van, ezek viszont érdemi/tartalmi indokkal. Az 1. fejezet a Schubert-ábrázolások címet kapta, s Ferdinand Georg Waldmüller vázlata, Moritz von Schwind – szinte közismertnek tekinthető – szépiarajza egy Josef von Spaunéknál rendezett Schubertiádáról, valamint Julius Schmid 1897-ban készült olajfestménye egy Schubertiádáról remek választásnak tűnt. A hitelesség és megbízhatóság sajátos vetületeit villantja fel általuk, egyszersmind arra is rávezetve, hogy miközben „hiszünk a szemünknek”, hiszen megannyi szereplő beazonosítható, „ne higgyünk a szemünknek”, mert a tablók aligha egy konkrét alkalom vizuálisan megörökített dokumentumai, hanem alkotói szabadsággal parafrazeált ábrázolásai a tényszerűen létező társasági találkozás-formának.

A későbbiekben időrendet követve taglalja az életet, illetve az alkotásokat, s ahogyan haladunk előre az időben, úgy fókuszál mind erőteljesebben a kompozíciókra. Jogosan, hiszen itt van a legtöbb saját kutatási eredménye, itt vonta le a zeneileg legizgalmasabb konklúziókat. „Jelentéseket hordoznak és értelmezésre szólítanak fel” – olvassuk a 7. fejezetben (A kései Schubert), amikor azzal a jelenséggel foglalkozik, hogy a szerző nemcsak saját dalait emelte be hangszeres műveibe, hanem egyéb, rejtett önidézetekkel is él, valamint utalásokkal más szerzők műveire. És ilyenkor sajnálkozunk leginkább azon, hogy az elemzések túlmutatnának a könyv tervezett keretein – és méginkább azon, hogy hiába a korrekt irodalomjegyzék, kevesen veszik a fáradságot, hogy utánajárjanak olyan érdekességeknek, amelyek foglalkoztatják őket, s amelyekről szívesen olvasnának – itt és most! A 4. fejezetben (A népszerű Schubert) Otto Eric Deutsch leginkább könyvtárakban fellelhető alapművének (Schubert: Die Dokumente seines Lebens) öt szemelvényéhez irányítja például azokat, akik érdemben akarnak tájékozódni arról, hogy „miként viszonyultak a kortársak a dal műfajához, és Schubert ’remekműveihez’.”

Megkülönböztetett érzékenységgel foglalkozik azzal a hatással, amelyet Beethoven alkotói zsenije gyakorolt Schubertre, jelentős zenei szempontokra mutatva rá. Ami bizonytalanságban hagyja az olvasót, egy feljegyzés a Beethovennek eljuttatott, majd Schubert által megzenésített Rellstab-versek „útját” illetően (208. oldal). És nem tud ellenállni a kísértésnek: ha már egyértelműen eldöntött, konkrét tényanyaggal nem tud szolgálni, vissza-visszatér Schubert szexualitásának és „sötét oldalának” megválaszolatlan kérdéseire…

Gibbs könyvének nagy haszna, sok konkrét, adatszerűségében érdekes tényt közöl (röviden), s adatokkal annyiban és csak annyiban „terheli” az olvasót, amennyiben azoknak tartalmi jelentőségük van (korai, késői időpontot, stb. jelentenek). A „többszálú” tárgyalásmód elkerülhetetlen velejárója viszont, hogy egyazon esemény többször is említésre kerülhet, ami a kronológiai követést kissé nehezíti. Ami a személyeket illeti, nem zavaró, ha csupán sokadik előfordulásukkor tudunk meg róluk személyes információkat (életkorukról a név- és tárgymutatóból tájékozódhatunk).

A fordítás olvasmányos, a néhány apróságot szinte önmagától korrigálja a szem; legfeljebb azt rosszallhatjuk, hogy a bevett magyar címmel rendelkező dal esetében (Elszáradt virágok) Száraz virágokat említ. És ha híven követi is az eredetit, furcsa olvasni az arpeggionéról, hogy „afféle vonóval megszólaltatott gitár”…

Viszonylag kevés a sajtóhiba (sajnos, nevekben is előfordul), és helyesírási hibára gyanakszom, amikor szobájuk jellemzésekor Schober levelében azt olvasom, hogy az „rendkívül otthonos és lakájos benyomást keltett”.

Mindent egybevéve: Gibbs könyve azok közé az alapkönyvek közé tartozik, amelyeknek még a digitalizálódó világban is ott a helye a zenekedvelők könyvespolcán!

Fittler Katalin

Rózsavölgyi És Társa, 2018

Információk

· 264 oldal

· Kötés: kemény kötés

· ISBN: 9786155062315

Részlet Christopher H. Gibbs Schubert-életrajzából, amely 2018-ben jelent meg magyarul a Rózsavölgyi és Társa Kiadónál Balázs István fordításában:

 Christopher H Gibbs: Schubert;