UNGÁR ISTVÁN

AZ IBOLYA HALÁLA

Mozart: Das Veilchen c. daláról

Két kedves és szép virág szomorú és méltatlan véget ér Mozart és Schubert egy-egy dalában. Mindkét dal Goethe versre készült és mindkét dal eredeti hangneme a derűs G-dúr. Hangvételük mindenképpen rokonságban áll Papageno világával.

Schubert Pusztai rózsája hiába küzd fenyegetően beígérve tüskefegyverét, a kis csibész csak leszakítja a még bimbózó virágot. Az esztám ritmusú zongorakíséret könnyedsége, szinte lebegése, mosolygós előjátéka, a refrént is magában tartalmazó strófikus szerkezet játékos hangulatot ad a dalnak. Átérzi ugyan a még ki sem nyílt virág hiábavaló ellenállásának súlyát, de szereti a csintalan legénykét is, aki nem tudja megállni, hogy le ne tépje az illatozó, csábító szépségű rózsát.

Nem úgy Mozart ibolyája! Az ő sorsa egész kis dráma. A dráma éppen abban rejlik: észre sem veszi az, akitől várná – egy szép leányka – hogy lehajoljon érte és leszakítsa őt. Nem így lesz, sőt! Ám ez a dal is lényegében könnyed, mert a szomorú véget felülírja a Mozart muzsikát mindenkor átható életbölcselet biztatása. Egy szerelmes ibolya félénk ábrándozásáról szól e Mozart dal. Meg is marad annak, nem jut el a szeretett lánykáig, aki észre sem véve a bájos ibolyát még rá is tapos, ám annak mégis boldog halálát hozza el. Mindebből a jókedvűen, vidáman dalolgató lányka mit sem észlel. Nagy érzelmek egy picinyke virágban, melyek észrevétlenek maradnak. A dal egy miniatűr remekmű. Átlátva az élet egészét a szerző szeretetteljes huncutsággal kacsint ránk. Apró epizód, mely a kedves ibolyácska szomorú, egyuttal azonban fenséges halálában a szerelem halhatatlanságát hirdeti.

Lotte Lehmann; "Das Veilchen"; Wolfgang Amadeus Mozart (2:16)
(Paul Ulanowsky-piano, 1941)

Elisabeth Schwarzkopf; "Das Veilchen"; KV476; Wolfgang Amadeus Mozart (2:42)

                                                   (Walter Gieseking-Piano, 1955)

W.A. Mozart: Az ibolya, KV 476 - YouTube (2:42)

(Énekel: László Margit, 1971)

Peter Schreier; "Das Veilchen"; (1975); Wolfgang Amadeus Mozart (2:53)

(Jörg Demus—piano, 1975)

Edith Mathis; "Das Veilchen"; Wolfgang Amadeus Mozart (2:43)

(Heinz Medjimorec-piano 1983; LIVE)

Edita Gruberova; "Das Veilchen"; Wolfgang Amadeus Mozart (2:39)

     (Irwin Gage-piano 1984; LIVE)

Mozart életművében nem foglal el olyan központi helyet a dalirodalom, mint Schubertnél, de dalai sem nélkülözik a géniusz kézjegyét. A megannyi páratlan mesterművet megteremtő zeneóriás egy rövidke dalban sem tagadja meg önmagát.

 A Mozart dal simogató nyitó motívumát megelőlegezi a zongora. Majd az énekszólam elbeszéli a félszeg, érzékeny ibolya jelenlétét. Kedves, szeretetteljes summázat zárja az első egységet – s majd az egész dalt: „Mily bájos, ó, mi szép volt.”

A domináns D-dúr napsugarában megjelenik a lányka, akinek szeretetére olyannyira áhítozott az ibolya. A zongorakíséret eleinte szinte ugrándozik örömében, majd lelkesen áradozó dallam dícséri a lány szépségét. Az ő általa énekelgetett, felszabadult, jókedvű dal csak a zongorán csendül fel, hiszen az független kis főhősünktől. A megkapóan egyszerű indítás idáig csak úgy ontja magából a virágillatban fürdőző rét friss levegőjét. Idáig, mert ezután az ibolya bensőséges vallomásával komor fordulatot vesz a dal. A mozarti g-moll hangnembe süllyedünk néhány könnyes taktusban. A bánatos hangulat hamar átvált szenvedélyteli ábrándozásba a párhuzamos B-dúrban. Szeretne az ibolya – ha csak néhány percre is – a legszebben pompázó virág lenni. Önálló, szárnyaló dalban képzeli el, amint a lány megpillantva őt letépi, hogy a keblére tűzze. Így a virág halála egyenesen gyönyörű lenne és értelmet nyerne. Nem ez történik. A Mozart dalban a dal finomságát megtartva vészterhes cselekmény veszi kezdetét. A valóság rideg és kegyetlen. A lány baljós Esz-dúr lépteit megismétli a zongora: „a lány, hogy jött.” Így egy bújtatott, ránk kacsintó mosoly most sem marad el. Izgulunk a kis ibolyáért, de a dal üdesége megmarad és a későbbiekben sem változik. Ezután c-moll irányú szűkített szeptimek kíséretében bekövetkezik a legrosszabb: „Rálépett, meg sem látta őt.” Hiába, a  legszebb érzések, a legodaadóbb vágyak is semmivé válnak, ha azokat titokban tartják. Ugyanakkor éppen ebben rejlik a varázsuk. És bár ez az ibolya végzete, mégis utolsó leheletével – egy koronás nyolcad értékű szünet drámai megtorpanását követően – fájdalmas, lefelé haladó hajlításoktól kísérve rátalál a végső vígaszra: „Mily szép halál, mely így mégiscsak tőle jő.” Mi több boldog mámor fogja el. A G-dúr hangnem mosolyával búcsúzik az élettől. Feledésbe merül a bánat, a zongora fel- és lefelé futkározó hármashangzat felbontásai valamint a mind magasabbra és magasabbra hágó énekszólam örömmel tölti el a kicsiny virág szívét. Az ibolya szerelme túlnő megalázó sorsán, az nem eltaposható.

Egy halkszavú arpeggio a zongorán és codaként Mozart finoman összegez a dal végén: „szegény kis virág”, majd keretként az elejéről átemelt zenei köntösben megismétli: „mily bájos, ó, mi szép volt.” Ezáltal feloldja a korábbi feszültséget. Mozart egyaránt szereti a lányért epekedő ibolyát és a vígan énekelgető leánykát. Akárcsak Schubert a rózsát és a pajkos fiúcskát. Ezáltal marad meg mindkét dal nemes üdesége. Nincs bennük gyűlölet, ármány, harag, bosszú, nincs bennük rossz. Csalódás, az van, a virágokba költözött emberi érzelmeket csakis a művészet képes megálmodni. Általa tiltakozhatnak, védekezhetnek, kergethetnek hiú ábrándokat. Mozart és Schubert valamennyi szereplőjének megteremti a szeretet biztonságát.

Az emberi élet vándorút, tele sokat ígérő és csábító távlatokkal, ugyanakkor megszámlálhatatlan csapdával. Ha valaki, hát Schubert aztán tudta ezt! Egyben a legizgalmasabb kaland határtalan mélységekkel és beláthatatlan magasságokkal. Ismerhette-e bárki tisztábban, igazabbul, mint Wolfgang Amadeus Mozart?!

A holnap ismeretlen titkainak bűvöletében készült ez a két kis remek is.

Hátha, a Talán örök kérdőjele szülte. Választ csak a múló idő adhat, arra viszont várni kell. Ez a várakozás a legbecsesebb kincsünk, mert az maga az élet. Parányi szelete Az ibolya története reményeivel, beteljesületlen vágyaival és az ebből merített boldogságot magához szorítva bearanyozott halálához juttatva őt. „Szegény kis virág, mily bájos, ó, mi szép volt.”

Apró kiegészítés.

„Az én zeném nem gyönyörű, nem csodálatosan szép, hanem tökéletes.” – ezt a nem éppenséggel szerény kijelentést adja Mozart szájába Peter Schäffer az Amadeus c. világhírűvé vált színművében. Csakhogy ez cseppet sem dicsekvés – meggyőződésem, hogy az író sem annak szánta – hanem egyszerűen maga az igazság. Lehet tökéletes az emberi alkotás? Erre nincs válaszom, mindössze azt tudom mondani, hogy vizsáljuk meg alaposan Pamina g-moll áriáját A varázsfuvolából és próbáljunk bárhol csak egy hangot, egy szünetet változtatni rajta és rögtön megtapasztalhatjuk, Schäffer Mozartja igazat beszél.

Egy képzett muzsikust szinte egyenesen bosszant ez a pimaszul kikezdhetetlen életmű. Olyan magától értetődő természetességgel viseli magán a felülmúlhatatlan varázslatot, mintha nem is földi halandótól származna. Ezt érezhette – ha igaz a legenda – Salieri is. Mozart zenékben a tragédián is átsüt az élet szeretetének valamiféle megmagyarázhatatlan boldogsága. A mozarti zeneköltészetet lehet, sőt kell tanulmányozni, de okoskodni róla haszontalan ostobaság.

Az ibolya c. dal nemcsak rövid, de eszközeiben is takarékos, mégis beilleszkedik a megkérdőjelezhetetlen remekművek sorába, mint a legnagyobb művek a Don Giovannitól a Jupiter szimfónián át a befejezetlenül maradt Requiemig. Az ibolya c. dal méretében kicsiny, lelkületében hatalmas. Boldogtalanságában is boldog. A világ nem tökéletes, Mozart muzsikája igenis az. Ez a zenébe öntött tökéletes univerzum immár több mint 200 éve nyitott kapuval várja és fogadja a megtisztulni vágyókat.

I.

Johann Wolfgang Goethe: AZ IBOLYA

A réten kis ibolyka állt,
Hol senki rája nem talált,
Szép, rejtett ibolyácska!
És arra ment egy kis leány
Mosolylyal piros ajakán,
Szép volt s danolt
Mint fönn a madarak.

S az ibolya sohajt, szegény:
Oh volnék bár egy perczre én
A föld legszebb virága,
Csak míg a kedves leszakít
És kebelén agyonszorít,
Rövid, rövid
Pár pillanatra csak!

De ah, a lány se hall, se lát,
Eltapossa az ibolyát,
Szegény kis ibolyácska!
Lelkét kiadva áldja még:
Meghalni is gyönyörüség
Te általad,
Kis lábaid alatt!

(1873)

(Fordította: báró Dóczy Lajos (1845-1918) osztrák-magyar újságíró, költő, jogász, műfordító, író, drámaíró)

II.

Johann Wolfgang Goethe: AZ IBOLYA

A réten nyílt egy ibolya
várt szerényen, s megbújva,
sok virág dísze volt ő.

A hímes, bársony pázsiton
szél kel, mert jön szép hajadon,
de víg, de víg, és mint trilláz e napon

Ó, ámult el a kis virág
ha nekem zengné el dalát,
csak egy-két röpke percre.

Így rám találva tépne le,
és sorsom tőle telne be.
De más, de szép, lesz majd az égi rét.

Jaj, ó a lány! – a veszte lett,
rálépett, mit észre sem vett,
mint ág, tört szét a virág.

De halld hát, mit üzen szavát;
szép elmúlás, szép elmúlás,
hisz általa jő, ki legszebb virág.

Haldokló virág,
a lét árja zúg tovább.

 (Fordította: Bogád Antal István (1944–) költő, publicista, keresztény-konzervatív közéleti személyiség.)

A szerzőről

Ungár István a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó, karnagy, a PARLANDO állandó szerzője.