A.GERGELY ANDRÁS
Tánc,
művészet, mesterség
Lehet,
a napi sodrás és hírhullámok közepette talán sajnálatos tény vagy lakonikus minősítés
akár: a néprajztudomány lassú műfaj. Egy magyar-magyar szakmai folyóirat
egy minapi eseményt jó, ha másfél év múlva közöl. Talán mert történeti
tudomány. Nem siet sehová, s elvben a folklór is ott marad a helyszínen, vagyis
nem híradó-riport műfaja ez, hanem időigényes kutatásé,
összehasonlító leírásé, szakirodalmi bóklászásé, empirikus tapasztalaté. Mi
végre siessen…? Ráadásul számos kortárs etnográfiai
szemléletmód, folklorisztikai tradíció is köti a kutatót a terjengős
szemlézésben, időtálló kutatásban, forrásgyűjtésben, mi több: az
állandóság vagy hagyományosság leíró felmutatásában.
Még
látványosabban ilyen a néprajztudomány és a kulturális antropológia,
zenetudomány és tánctudomány közötti terület, mely kiválasztott tematikái
alapján nemcsak pillanatképet kíván adni, hanem ragaszkodik is a
folklórhagyomány mibenlétéhez, műveltségtudat állandóságához, népszokások
maradandóságának kérdéseihez, vagy épp a változó tradíciók követéséhez. Az
erdélyi (és magyarországi) magyar néprajztudomány talán legkarakteresebb jegye
volt mintegy száz esztendőn át, hogy a „megmentő”,
„hagyományőrző”, a létező tradíciót eltűnése előtti „utolsó
pillanatban” még felfedezni vagy megnevezni próbáló kutatói konvencióhoz
ragaszkodott, s minél inkább kisebbségi volt, annál erőteljesebben. Ez
kicsit olyan, mintha valaki J.S.Bach
vagy J. Haydn korában főképp azért készített volna játéktechnikai leírásokat,
mert félő, hogy a következő előadói korszakban majd mások és
másképpen fogják előadni a műveket… Közben persze maga a változó
világ is részben elhagyta a kutatót, Felgyorsult, szétterjedt vagy épp
eltünedezett…, kisebb részben pedig ezt fölfedezvén
maga a tudós ember is párhuzamosan kezdett haladni a változások követésével. A magyar néprajztudomány és a vele karöltve szerveződő
magyar népzenetudomány históriája ma már korántsem ismeretlen (lám, nincs
iskolás, akinek Bartókról és Kodályról ne a népdalgyűjtés vagy „a zene
mindenkié” asszociációja ugrana be…), de bizony évtizedek kellettek, mire
Bartókból nemcsak az 1905 és 1937 közötti válogatások anyaga, Kodály
feldolgozásaiból vagy forráskiadásaiból nem csupán az örökség megőrzésének
missziója vált fontossá, hanem az aktualitások széles köre is hangot kapott.
Vikár Béla kalotaszegi, udvarhelyi, Lajtha László észak-erdélyi és szlovákiai,
vagy Vargyas Lajos, Jagamas János, Domokos Pál Péter,
Sárosi Bálint majd Martin György gyűjtései is
(Kallós Zoltánról természetesen nem feledkezve!) már
figyelmet fordíthattak arra is, hogy nemcsak állandósul, hanem változik a
zenefolklór éppúgy, mint a táncfolklór is. Nem lehet itt kiadós listát
készíteni sem a román népzenekutatók, sem a magyar akadémiai tudományosság
mérvadó szaktekintélyi köréről, de még ennél is fontosabb talán a fiatal
kutató-nemzedék akut érdeklődésének odafordulása a népzene, néptánc,
testkultúra, fogyasztóiság, zene- és tánctudományi „piaci érzékenység” újabb
alapkérdései felé. Ezek között is érdemi helyre került az utóbbi időkben a
szaktudománytól nem, de az aktuálpolitikától valamelyest messzebbre került
deskriptív módszertanok széles köre, s bekerülhetett (valamelyest, részben,
időlegesen vagy reményteli állandósággal is) a felsőfokú művészeti
képzés, egyetemi vagy főiskolai tudományművelés terébe is mindaz,
amit tánctörténet, táncelmélet, táncfilm, táncfolklorisztika, kinetográfia, hagyományfenntartás és örökségvédelem,
színpadi táncművészet terén az újabb idők hoztak. E
szaktudományi érdeklődés a kolozsvári, marosvásárhelyi és részben
budapesti, szegedi, miskolci bölcsész- vagy művészeti képzésbe bekerült
változatai, továbbá a rokon kutatási területek (pl. szubkultúra-kutatás,
táncantropológia, koreológia, testtudományi
analízisek, szimbolizáció-kutatás, táncnyelvtan,
táncdialektusok összehasonlító elemzése, motívumtérképek, divattáncok, etnokoreográfia, stb.) megújuló, sőt egyre harsányabb
jelenléte az empirikus tudásterületeken ma már nem teszi képtelenséggé, hogy
időről időre igény ébredjen a szakma művelőiben az
elemző áttekintésre. Ilyen, a hagyomány melletti kortárs
kérdéseket feszegető, kutatói habitusokat és szaktudományi
szemléletmódokat is szembesítő összejövetel helyszíne volt 2009-ben a
kolozsvári Tranzit Ház, ahol a három napos táncművészeti program része
volt Az erdélyi magyar táncművészet
és tánctudomány az ezredfordulón címmel rendezett konferencia is.
Mintegy „véletlenül”, az amúgy a
Tánc Világnapjának elkeresztelt nemzetközi ünnep alkalmával összejött találkozó
előadásaiból (mármint azokból, melyeket az Előadók utóbb lejegyeztek,
újrakomponáltak, vagy direkte felolvastak) Könczei Csongor szerkesztésében
ugyanezzel a címmel egy évre rá tanulmánykötet is lett a Kisebbségkutató
Intézet és a Kriterion közös kiadásában.[1]
A három napos találkozón, ahol a tánckutatás és táncoktatás első legnagyobb
erdélyi seregszemléjeképpen a zene- és tánc-szakemberek mellett színházi
emberek is részt vállaltak, a népzene, néptánc, színházi mozgáskultúra,
koreográfia, műtáncok, mozgásszínház, előadóművészet megannyi
tematikája kapott hangot, s végződött mindez a tánckutatás és zenetudomány
szakembereinek kerekasztal-vitájával, mely szintén mintegy ráadásként szerepel
a kötetben (117-126. old.). A Szerzők névsora tehát nem azonos a konferencia
vendégeinek teljes létszámával (pedig Gáspárik Attila vagy Felföldi László
vélhetően magvas gondolatai jó helyt lettek volna itt), de a kötet valóban
inkább megőrzött lenyomata a korszakalkotó kísérletnek, a számvetés és
tudománytervezés, helyzetjelentés és vitakérdések felszínre hozatala
feladatának, semmint hogy lapozgatható albummá legyen, de bőven megér
annyit, hogy a kötet mint kordokumentum is rangot
kapjon utólag a tudománytörténeti szcénában.
Tanulmány- (azaz előadás-)
kötet ez, ennek minden friss jellegével és reakciókra is képes áttekintések,
problematizálások nehézségeivel, ám előnyeivel is. Kézenfekvő, hogy
szakmai körnek szól inkább, és a szaktudományi kérdések köre ugyanakkor (bár
nem a széles publikumot célozza meg, de) épp egyik erénye a munkának. Összegző
áttekintés tehát, melynek számos részlete még a felületesen
érdeklődők számára is újdonság-tartalommal kedveskedik. Nem
utolsósorban mert az erdélyi és magyar tánctudomány éppen a bartóki útvállalás
nyomán, a tánckutatás és táncfolklór követői, a néptánc-mozgalom több
évtizedes terjeszkedése révén is olyan terület maradt, ahol kisebbség és
kultúra, levegővétel és gesztusszimbolika, koreográfia és
mozdulathagyomány, mint kisebbségi identitás van jelen. Kissé ellentmond
mindennek az, hogy a tánckutatás klasszikusai, avagy épp folytatói, a néptánc
művelői és oktatói meglehetősen sokáig a tánctudományok
illegitim területén folytatták munkáikat, mely ha
tiltott épp nem mindig volt, maga a kutatás költségvetési támogatásként, az
oktatás művészeti főiskolai tárgyként, s maga a folklórhagyomány
megőrzése mint misszió nemigen kapott erősítést a román
tudományosságon belül, megtűrt státusza viszont szűkítette a
megmaradás terét, csökkentette esélyeit. Kellő távolságból persze társa
maradt a magyar szaktudománynak, s kellő közelségből a kutatás és
művészeti tapasztalatszerzés oldaláról is örökségesítő funkciót
kaphatott, de például a tánctanítás intézményi hiányai, a táncfilmek készítése,
a kutatáshoz szükséges infrastruktúrák szűkös volta bizony elszenvedte a
több évtizedes „megéneklünk Románia” hangnemet. Ezekről a kötetben Deák
Gyula, Könczei Csongor, Fügedi János, Karácsony Zoltán és Könczei Csilla is sok
kérdéskörben említést tesz. Fügedi itt a tánctudomány
lejegyzési és feltárási nehézségeiről külön előadásban is értekezik,
Könczei Csilla záró nagy témafelvezetője ugyancsak sok ponton érinti a
hatvanas-nyolcvanas évek tánckutatási notációs problematikáját,
a nyilvános beszéd és a közgondolkodásban is inkább hiányérzetként létező
tánckutatás kérdéseit, valamint jelen van az erdélyi színpadokon megjelenő
műtáncok értelmezési kérdései között (Laskay Adrienne előadásában), a színházi és táncéletben
megjelenő mozgásszínház-hiány terén (Ugray Péter
tanulmányában), vagy akár egy vegyes lakosságú falu, Gerendkeresztúr
táncairól szóló táncdramaturgiai
esettanulmányban is (Pálfy Gyula tollából). Könczei Csilla még azt is említi a
kutatás nehézségei között, amikor a nyolcvanas évek közepén tánckutató akart
volna lenni, ennek sem intézményi feltételei nem voltak, sem útlevelet nem
kapott külföldi képzéshez, s csak egy táncjelírás-könyvet
készíthetett, mely azután is csak jóval később, 2002-ben jelenhetett meg.
Ám ehhez a vitában Fügedi is hozzáteszi, mások is megerősítik Fosztó
László moderátor kérdése nyomán: ma sem sokkal másabb a helyzet – remélhetjük
ugyan a változást, de a technikai tudás, az érdeklődés, a
szakkönyv-ellátottság, a külföldi összehasonlító tapasztalat ma is emberközeli
mélységekre, intimitásokra van bízva, kevésbé az akadémiai szféra
formalitásokon túli támogatásaira. A koreográfiák elemzése, a táncesztétika
kérdései, a tudományos diskurzus folytatásának intézményes körülményei ma sem
hatalom-függetlenek, nem környezeti hatásoktól mentesek, nem maradnak
problémátlanok a helyi tánchagyományból migrációs munkába induló fiatalok
érdeklődése és a kiöregedő jó táncosok, megfizethető jó zenészek
helyzete megannyi részproblémájától.
Az
erdélyi magyar tánctudomány, néptánc-diskurzus és örökségmentési szándékok
első komolyabb alkalma és kiadványa volt ez. Nem független a történeti
előzményektől, a Bartók vagy Martin, Jagamas
vagy Tímár és Novák kutatta és tanította táncfolklór örökségétől, de még
mélyebben gyökerezve az értéket fölismerő, megnevező, megörökítő
kutatók szándékában, hivatástudatában és szorgalmában. Tíz év, ebben a
miliőben, ha számos újabb kiadvánnyal több is van már a piacon, a
kisebbségi magyar kulturális örökségvédelemben csekély idő. S mert nem
csekély vállalás mindez, értelme volt e „már régi” kötetet is ajánlóba tenni.
Hiszem és tudom – még ha eltáncolni nem is tudnám…
S
hogy mi minden változik mégis, hasonképpen Könczei
Csongor szerkesztésében, megjelent az előző kötet tartalmi folytatása
Az erdélyi magyar táncművészet és
tánctudomány az ezredfordulón II. címmel.[2]
A
kötet – itt most különösebben részletes ismertetés nélkül – szembetűnően
tükrözi már az előző opushoz képest is eltelt öt esztendőt, s
ebben nemcsak új tendenciákat lát megfogalmazhatónak (így például a
bevezető Anca Giurchescu
sorai között, Könczei Csilla tánc-nyelv-elméleti
modellezése révén, Varga Sándor városi „táncházas turizmus” és falukapcsolatok
kérdéskörében megfogalmazott hatáselemzésében, Köncezi
Csongor a hagyományos tánckultúrában fölismerhető
színpadi táncművészeti hatásokat jelző tanulmányában), hanem a
távolságtartó pillantás számára is fölismerhető módon, a két tematikus
blokk elkülönítésével. Míg az első elemzési egység a Tánc – nyelv – közösség a
változó régióban címen jelzi
az „etnospecifikus” műfaji és táncpedagógiai aspektusok érvényesítési
lehetőségeit (Könczei Csilla, Karácsony Zoltán, Varga Sándor és Könczei
Csongor dolgozataiban), addig a második Táncalkalom,
hagyományőrzés, közösségi szórakozás, társadalmi jelenség – 35 éves az
erdélyi táncház címen inkább a személyes, a történeti, az empirikus
tapasztalati oldalban lát változáskövetési perspektívát (Pávai István, Simonffy Katalin, Zakariás Erzsébet, Pozsony Ferenc és
Könczei Csongor írásában).
Látva látszik, hogy az elméleti írásokban is épp annyi a személyes tudás és
táncnyelvi tárgyismeret, mint a hagyományőrzésre fókuszáló munkákban,
ugyanakkor utóbbiak között talán meghatározóbb a tradíció interpretációját a
táncéleti, folklorizálódási, táncház-szervezeti és népi kultúra
intézményesítésében végbemenő átalakulásokra hangoló narráció. (Ugyanakkor
a táncház-mozgalom egykori jelenségeit és az ezredforduló meghatározó trendjeit
külön-külön dolgozatokban is szemlélő Könczei Csongor mindkét blokkban
hangadó tónust képvisel, mint egyúttal nemcsak kötetszerkesztő, hanem
mintegy a kötetsorozat gondozója, mentora ugyancsak). A
tanulmányok tizenöt-húsz oldalas szakmai írások (Karácsony Zoltáné kivételével,
mely közel ötven oldalas kismonográfia egymagában is), magukban véve eredetileg
egy-egy 2011-es és 2012-es szakmai konferencia tematikáit tükrözik, s az
előszót követő felhangoló írásba került Anca Giurchescu kutatástörténetileg is érdekes dolgozata, aki „Martin György legközelebbi román
munkatársaként – nemcsak visszaemlékezik az 1963–1979 között zajló közös
erdélyi, romániai terepmunkáikra, hanem egyúttal összefoglalja és elemzi az
elmúlt fél évszázad magyar és román néptánc-kutatásának viszonyrendszerét” (Könczei Csongor, 10. old.).
A kötet egésze (a fennebb még hivatkozott) Pálfy Gyula emlékére
ajánlott, s apró részletekben is mutatja, egészében pedig a
szaktudomány felívelő sikerágazataként jelzi, miképpen bontakozik ki egy
korábban csak rejtve-elnyomva, illegitim szférában létező tudáságazat,
melyről a szerkesztő reménye a perspektívákról bizton
kifejeződik indító szavaiban: e kötet „egyben a folytatás lehetőségét
is magában hordozta: egy adott tudományterület létjogosultsága szakmai
publikációkban mérhető, ezért szerintünk csak akkor beszélhetünk erdélyi
magyar táncművészetről és tánctudományról, ha ezen szakterületek írott fórummal rendelkeznek, magyarán szakirodalommal
rendelkező entitásokká válnak”.