VALLOMÁSOK VÁSÁRHELYI MAGDÁRÓL,
A LEGENDÁS
HÍRŰ ZONGORAMŰVÉSZ-TANÁRRÓL
Szerkesztette: Schweitzer Katalin
(2/2.)
Dr. Esztényi Szabolcs
zongoraművész-tanár (Varsó)
Magamról:
A Budapesti Állami Zenekonzervatórium (később: Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola) zongora tanszakán 1952-ben, 13 évesen kezdtem tanulni, Váczi Károly növendékeként. Másfél évvel később, tanárom hosszas betegsége miatt, Sándor Frigyes igazgató úr javaslatára Vásárhelyi Magda osztályába kerültem, ahol 1958-ban záróvizsgáztam. Utána, még egy évig továbbképzősként folytattam tanulmányaimat, ugyanitt. Mivel a zenei folyamatok alkotása mind improvizálásban, mind komponálásban egyre jobban érdekelt, 1959-61 között a Szakiskola zeneszerzés-tanszakán (III.-IV. osztály) tanultam dr. Major Ervin növendékeként.
1961-ben kezdtem meg zongoraművészi (néhány évvel később párhuzamosan zeneszerzési) tanulmányaimat a varsói Zeneművészeti Főiskolán. Diplomázásaim után itt zeneszerzési tanársegédként, a varsói Chopin Szakiskolában pedig zongora-improvizáció tanárként szerződtettek.
1968-ban Teresa Roslon lengyel zongoratanárral kötött házasságom révén, Varsóban telepedtem le, megtartva a magyar állampolgárságomat. A fenti intézményekben most is aktívan dolgozok: pedagógiai munkám alapját a zongora-improvizáció, komponálás és előadóművészet szerves összekapcsolása képezi.
A varsói Zeneművészeti Főiskola (most: Chopin Zenei Egyetem) 2017-ben díszdoktori címmel tüntetett ki.
Magda néni – mindnyájan így hívtuk.
Szerény mosolyára, fürge-rugalmas lépteire, átható tekintetére a mai napig emlékszem. Szeretettel-barátsággal átszőtt tanácsai, célratörő, gyors döntései pedig mélyre nyúló, stabil, biztonságos horgonyt jelentettek számomra.
Persze akkor, 64 évvel ezelőtt, Bartók szakiskolai kezdős, növendékként, tizenéves, rapszodikusan változó kamasz koromban, ennek jelentőségét még nem fogtam fel. Ösztönösen, érzelmileg reagáltam az órák alatti atmoszférára. S ez egyre erősebben vonzott.
Most felidéznék néhány képet, melyek mostani, immár 46 éves művészi-pedagógiai tevékenységem alatt számtalanszor felvillannak. Emlékképek? Nem! Ezek számomra alappillérek.
Magda néni gyakran „blattolási” (kottaolvasási) órákkal lepett meg: Scarlatti, Haydn, Mozart, Beethoven, Bartók számomra még ismeretlen, technikailag egyszerű kompozícióinak folyékony játékára inspirált, szélesítve stílusismereti látóhatáromat és fejlesztve belső hallásomat.
Máig emlékszem szavaira: „Szabolcskám, arra törekedj, hogy amikor a kottaképre nézel, már halljad
is magadban a zenei szöveget, így annak
jellegét, tartalmát is megérted, és csak ezután kezdj
játszani!” Később mindegyik darabot
nagy vonalakban elemeztük, keresve a dramaturgiai csomópontokat, formarendet.
Következő pillér: vizsgára, koncertre szánt művek elkészítése. Gyakorlásuk vezérfonala: semmi energiafecsérlés, szétaprózódás. „Fiam, ne csak az ujjaiddal dolgozz! A játék lendületét az egész karoddal, annak súlyával, váll-és hátizmokkal, széles, összefoglaló mozgással irányítsd, ezzel elősegíted a tenyér és az ujjak kényelmes elhelyezkedését a billentyűkön!”
És még egy kép: a hangok megszólaltatásának minősége a billentyű érintése (és nem ujjal való leütése) révén. Magda néni ezt gyakran összekapcsolta a pedálhasználattal – így fedeztem fel a hangok, akkordok, motívumok körüli tér mélységét Chopin: Desz-dúr Berceuse, Liszt: Funérailles, Kodály: Marosszéki táncok kompozícióin dolgozva.
Csodálatos, felejthetetlen órák voltak ezek. És drága Magda néni – itt van velem, bennem, szüntelenül.
Dr. Domoszlai Erzsébet
tanszakvezető zongoratanár
(Farkas Ferenc Művészeti Iskola, Dunakeszi)
Hosszú évtizedek távlatából nehéz számot adni mindazokról a tanároktól kapott módszerekről és gondolatokról, amelyek később saját zenetanári munkám részévé is váltak.
Magda néni a legkritikusabb időben a felvételim előtti két évben vállalta a felkészítésemet a Főiskolára. Rejtélyes módon rögtön rájött mi hiányzik a játékomból, és hogyan tudnám leküzdeni a gyengeségeimet. Akár zenei, akár technikai jellegű problémával foglalkoztunk, nagy tapasztalata révén mindig megtalálta a helyes utat és megoldást a széphangzás, a hibátlan technikai megoldással kapcsolatban.
Mindig arra törekedett, hogy minél előbb megszabaduljak a rossz beidegződésektől, de ugyanakkor nem siettette mesterségesen a dolgokat. Ekkor már rádöbbentem arra, mennyire fontos lesz leendő tanári munkámban már a hangszer tanulásának kezdetétől a gyermekek jó hangszerkezelésének tudatos megértetése, valamint a gyakorlásnak szánt és nevezett idő örömteli eredményes kitöltése.
Pontosan megtervezte évvégén a következő év anyagát. Egész nyáron volt idő meghallgatni felvételeken vagy a rádióban ezeket a műveket, felkészülni a következő évre.
Egy életre szólóan felkeltette bennem a szép zongorahang, a beszédes
éneklő hangzás igényét, amelyet azóta is igyekszem a gyermekeknél elérni.
Amikor a dunakeszi zeneiskolában 5. éve tanítottam, váratlanul szakfelügyelő érkezett. Az igazgatónő bevezette az órámra, és legnagyobb meglepetésemre a szakfelügyelő Magda néni volt. Érdeklődve hallgatta az órákat, örömömre nagyon felkészülve jöttek a gyerekek. Az egyik kislány játéka, aki egyébként zenei pályára készült, különösen megtetszett Magda néninek. A következő évben készült felvételizni a "konziba". Boldogan újságoltam óra után a növendékemnek és szüleinek, hogy amennyiben jól sikerül a felvételi, Magda néni szívesen felveszi tanítványának.
Az élet azonban közbeszólt, és legnagyobb fájdalmamra Magda néni azt az évet már nem érte meg.
Nagy hálával és szeretettel emlékszem volt tanárnőmre, Vásárhelyi Magdára.
*
(Parlando 2018/7.)