A. Gergely András
Bálványok a színen, kaddis a kórusban
Egy sikeres táncjáték-olvasat
„Idomtalan (gólem) testemet látták szemeid,
s könyvedben
mind be vannak írva a napok,
melyek alkotandók” (Zsoltárok 139:16)
Kamaraopera, avagy táncjáték,
ősi-antik témáról, kortársértelmezésben. Ennyi lehetne rövid képaláírásban
Babits Antal zenész, egyetemi tanár, kiadóvezető, zeneszerző,
filozófus alkotása, mely a Gólem témakörében készült el.[1]
A darab talán legkomolyabb
talánya a Gólem-szobor, egy mitikus monstrum, alaktalan agyagfigura – melynek
színpadi és látvány-keretek közötti megjelenítése nyilván részint nehézkes,
hisz táncol, élő emberi testalakzatokat ölt, részint meg kifejez valamely
ősi teremtési vágyat, alkotói életművet, a nagyság hübriszét és otrombaságát, idealizált alakzatot és pusztító
vagy veszélyes monstrumot is. A talány megoldhatatlansága és mégis-megoldása
éppoly akut problematika, mint a Babitsot legutóbbi művében foglalkoztató
„határolt határtalanság”, a valóságos és a virtuális közötti áthallások
értelmezése, sőt zenei kifejezése is. A Gólemnek
éppoly valóságosnak, mint amennyire szimbolikusnak kell lennie, ehhez a
teremtés és rögtönzés aktualitása is járul, mintegy a bálványimádások
historikumával egybeforrasztva, univerzális jelentést kínálva a hangok révén
is. Már a cím is jelzi: egy Gólem, de megannyi bálvány szerepel itt, akiknek
léte fel- és leível, tündökölnek és elmúlik fölöttük az idő, félelmesek és
kártékonyak, de örök kiegyezés rejlik létükben vagy pusztulásukban is.
Babits az
utóbbi évtizedben számos művében, cikkben, tanulmányban, interjúkban,
előadásokon vagy épp összegző (szak)irodalmi áttekintésben[2]
is érzékletesen kifejti, s magában a táncjátékban mélységes mélyen át-meg-átelemzi is, miben rejlik a gólemek természetrajza:
„A varázslattal életre keltett szobor, a
mesterséges szolga – mai nevén robot vagy cyberlény
nem más, mint az ember teremtési vágyának megtestesítője: a Gólem
homlokára írott szó által születik, engedelmeskedik teremtőjének, de ha
ereje tudatára ébred, nem lehet már parancsolni neki. A korszerű téma előadásához szimultán játékot
választottak az előadók: jobb oldalon háromtagú zenekar fúvós hangszeres
muzsikája és hangeffektusai kísérték a színpad másik oldalán ülő két
képzett hangú énekes bevezetőjét, majd történetmesélését. A hangzásvilág
megteremtői közötti játékteret hátul egy papírparaván zárja le, melyre az
egyiptomi fogság, a Holocaust, majd a virtuális bálványt, a cybergólemet
megjelentő képeket vetítik (Péterffy Zsófia munkája). Az első részben
két táncos, M. Kecskés András (aki a koreográfiát is jegyzi) és Góbi Rita
árnyjátéka egészíti ki a képet, a második részben a táncosnő a
képernyővé változó paraván mögül csalja ki az ideális férfit, vagyis a
Gólemet, a harmadik részben a táncosok és az énekesek a Lőw
rabbi által életre keltett Gólem történetét jelenítik meg”.[3]
Babits tehát a
megalkotói ellen forduló, sodró erejű Gólemet „hívja meg” a tánctérbe, s a
zenei kíséret fúvósai a közönség helyfoglalásától az egyórás produkció végéig
aláfestő tónusban idézik és igézik a teremtője ellen forduló tünemény ártó és irtó jelenlétét. Az előadás és a
DVD-verzió egyaránt szól azoknak, akik szakrális zsidó jelképtárban, kabbalisztikus és hiperreális
transzformációkban is járatosak, avagy csupán irodalmi ismeretanyaguk érthetővé
teszi a misztikus feldolgozások asszociálását. A
Gólem-história talán leghatásosabb változata a Singer-kisregény,
mely a 16. századi Prágában Löw rabbi által misztikus
imákkal zsidóknak épített „megmentőt” tételezi, s a létrejött kolosszus
„robot”-jellege egyértelműen hangsúlyozza a
tünemény kortárs mivoltát, a jelenben élők kamaraoperai „beavatását” a
zene és tánc nyelvén valami olyasmibe, amit a legendától épp a mindennapok
tudnak „elemelni”. Babits a címmel és a műfaji meghatározással egyaránt
jelzi: nem meséről, nem szvitről vagy oratóriumról, hanem kortárs
nyelven közlő operáról van szó, melyben az énekesek ketten, a zenészek
hárman egyfajta liturgia részei, szakrális tér
szereplői, szemtanúi és formálói is.[4] A trió-formáció és a zsidó
liturgiában járatos főkántor (Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga
főkántora), valamint Dénes Zsuzsánna operaénekes a szakrálistól
eltérő profanitás, hétköznapiság és reflexív
világválasz megtestesítői. Merthogy mindez sosem társadalmi környezet,
eszmei és vallási kölcsönhatások kereszttüze nélkül zajlik.
Olyannyira nem,
hogy a Gólem-históriával foglalkozó vallástörténész-filozófus Babits Antal már
az első felvonásban nem a Singer- vagy Gustav Meyrink-féle Gólem-históriát tálalja, nem a klasszikus legendát
emeli látványtérbe, hanem a gonosz és rémületes, impozáns és liturgikus hatások
jelképét, a saját bensőnkben élő kétkedések és a saját sorsunkban
meglévő feszengések hordozóját. E bálvány-körkép s a bálványimádások korai
históriája visszamegy az egyiptomi fogságig, vissza a római üldözések, majd a
Holokauszt rémképeiig, s e történetben a szereplők „tablója”, szerepeik
funkciója egyként az üldözések magántörténelmeit illusztrálja. Majd egy zenei közjáték után a második „tétel” immár a kortárs gólemgyártás világába vezet: Cybergólem
„hölgyválasz”-játéka és társkereső szolgáltatás,
a szófogadóságában is hatalmas eszményi férfiú, a társkapcsolatok gőgje és
elhallgatott reménytelenségei vezetnek újabb közjáték felé, hogy azután a
harmadik rész a klasszikus Gólem-sztori Löw rabbitól
a mindenkori zsidóüldözések felé vezessen négy tételen át (a gólem élesztése,
járni képessé tétele – vagyis a „kelj fel és járj!” feladata
–, a zsidóüldözés bármikori jogosultságának hivatkozási ürügye, végül a
zárójelenetben látható hóra-tánc olyan módon teremt klezmer-tónust a
végkicsengésben, hogy az evidens üzenettel értelmezhető a mindenkori
megértés lehetőségeként, élmény-alapú részvételre hívásként, a
közös-kölcsönös belátásként is.
Végül
is van talán valami remény, vágykép, hogy mindenki Saját Gólemét, s közösen a
közösségek, csoportok, társadalmak mindegyike saját gólemeit legyőzheti
mindannyiunk esélyeit javítva. Már csupán azért is, mert a külső küzdelmek
nem mindig harmonizálnak a belsőkkel, s lehet, a legendák gólemei nem is
távol, elzárt toronyban, sötét padlásokon honolnak, hanem a magunk rejtett
tükörképei, saját szörnyűségeink változó agyagfigurái és harcai öltenek
gigantikusan monstruózus formát. A küzdelem tehát elsőként a félelem ellen
indokolt, valamiképp az ellen, hogy félni valamitől e félszek gólemmé
gyúródását eredményezik, s a rémületek fölötti győzelem már csak a saját
gonoszságaink elleni siker lehet. Ekként sem kevés, ha egyénenként, de még
több, ha bárki és bármi bálványok fölötti diadal is lehet a közösség élménye. A
befejező tánc egyben a szertartás megtisztító, „bálványmentesítő”
kísérletnek is szembesítő üzenete, melyet az Intermezzók énekes és fúvós
kíséretei a zsidó zenei hagyományok, népzenei elemek, liturgikus invokációk és
a nézőt valamely „csodálatos Mandarin”-féleség
asszociációjára késztető parafrázisok mintegy sűrítményként dúskálnak
a színen. Ide értve a rögtönzés, az akut hanghatások improvizatív játékait, a
befejező jiddis dicsőítő éneket is, mely a tűkkel
átszurkált wudu-baba tűinek kihúzásával a
megbékélés tónusát idézi ugyancsak. E zárótételben a zsidó zene „relikviáiból”
építkező mondandó (Kaddis), hogy a legendák
Gólemének homlokára írott héber írásjelek ’sten
nevének betűsorából az elsőt letörölve azonnal a halál, a nemlét
állapotába zuhanhat, s mert ez meg is történik, a Gólem-lét színpadi verziója e
mindig letörölhető szörnyűség („idomtalan, alaktalan, bábu”)
megsemmisítő sorsa lesz. Ahogy Babits fogalmazza: „Művészetfilozófiailag
azt gondolom, hogy zenében és színházban egyaránt akkor van létjogosultsága a
rögtönzésnek, ha van közös nyelv, közös idea. Korunk nem kedvez ennek a
célkitűzésnek. A mai szerző művészi eszközei túlzottan
individuálisak, ezért nem találják meg sokan az egyetemes, közös hangot, zenei
eszményt. Ez az oka, hogy manapság sokszor hihetetlen szakadék tátong a
közönség és a kortárs darabok között, hiszen gyakran dermedt és magukban álló,
maguknak való művek születnek, egyetemes eszmék és valós emberi típusok
ábrázolása nélkül. A Gólemben viszont a zsidó zene archetípusai jelenthetik a
közös ideát… /…/ egyéni hangvételű és látásmódú Gólem-történetet, amely
nemcsak az agyagból gyúrt robotember zsidó misztikából ismert históriáját
állítja színpadra, hanem szélesebb történelmi távlatba ágyazva az ókortól
napjainkig fogalmazza meg a bálványimádás történetét a zene és tánc nyelvén. Ez
szerzőgárdánk célja, amelyben én a darab megírását, a rendezést és a
kontrabasszus-klarinét szólamát vállalom…”.[5]
A művészetfilozófiai Gólem,
s a színpadi szertartás, „deszakralizálás” egész
jelenetsora a bálvány-konstrukciók és mindenkori alárendelődések közötti
dramaturgiai üzenet izgalmas, végtelenül egyéni, impozánsan szertartásos
megjelenésmódja révén, ennek zenei artisztikumával együtt formálódik ezen a
DVD-n, melynek hazai sikere, külföldi felmutatása, s az egész produkció
különlegessége nem véletlen. Babits, mint filozófus, történész, dramaturg,
zeneszerző
és előadó úgy véli: „Ezzel a gesztussal keresi meg a Gólem is a beszéden
túlit, mindegy átvágva magát a beszéden, e médium mindahány eszközének
végső mozgósításával. Azzal keresi az irodalom új formáját, hogy
keresztüldolgozza magát a tradíción: az elbeszélés, a ’történetmondás’,
a megfelelő kifejezés és a kultúra szerepének kérdésein. A hipertext itt
felszabadítóan hat: mentesít egy zárt történet megírásának kötelességétől,
annak szükségességétől, hogy a kifejezhetőséget mímeljük ott, ahol
csak a hallgatás számít…”. A háttérben monstruózus képernyőbe visszavonuló
színpadi Gólem e mindenkori textualitás kísértéseit és veszélyeit is sugallja,
míg az előtér zenészekkel közös megbékélési jelenete a közönséggel is
együttes élmény teljességét kínálja.
Függelék:
https://www.youtube.com/watch?v=myKUiePxcTk (3:57)
(GOLEM, Or the Rise and Fall
of the Idols (Chamber Opera/balett): written by Antal Babits)
https://www.youtube.com/watch?v=D-7xHu9VIWY&t=3s
(5:16)
(GOLEM, Or the Rise
and Fall of the Idols (Chamber Opera/balett): written by Antal Babits)
*A. Gergely
András (1952,
Budapest) társadalomkutató, az ELTE TáTK, a PTE és az
SZTE oktatója, a Kultúra és Közösség c. művelődéselméleti folyóirat
főszerkesztő-helyettese.
Babits Antal (1954, Budapest) Dr., PhD, Scheiber-díjas
vallásbölcselő, kultúratörténész. Tanulmányok: Pázmány Páter Hittudományi
Akadémia, Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem,
Selye University. A Logos kiadó lektora és
szerkesztője. Tagság: OR-ZSE Kaufmann Dávid Kutatócsoport, Magyar Hebraisztikai Társaság.