I.
Trencsényi László
Muzsikáló Gyermekrádió –
Elfeledett történet[1].
(Fülszöveg)
A gyermekkultúra
kifejezés korábban ritkán volt használatos. A neveléstudományi diskurzusban
különösen. Alighanem a szekszárdi főiskolán létrehozott Gyermekkultúra
Kutatócsoport munkássága és kötetei erősítették fel különböző kutatói
műhelyekben a gondolatot, hogy igenis van ilyen, ráadásul jól
elemezhető szegmense a kultúra világának – mondanivalója egy
korszerűen (posztmodernül) felfogott pedagógia számára is. E felfogásban
hangsúlyos a fogalom nyitott értelmezése, nem csupán közvetlenül a
művészetek kincstárába tartozó jelenségvilág tartozik az elemzések körébe,
hanem ennél jóval szélesebb horizont kínálkozik – a közvetítő szervezetek,
személyek és eszközök nézőpontja egyfelől, másfelől a
gyerekvilágot, serdülővilágot körülvevő megannyi tevékenység és
élmény univerzuma.
Morva Péter, a
zenepedagógus ezt ismerte fel, amikor a rádiót választotta kutatás tárgyául.
Miképp járul, járult hozzá a Magyar Rádió, jelesül a Gyermekrádiónak nevezett
műhely a felnövekvő nemzedékek zenei neveléséhez? Ezt a kérdést
válaszolja meg jelentős könyvében.
A munka
jelentőségét fokozza, hogy a Gyermekrádió archívumának olyan részleteihez
férhetett hozzá, melyek nem sokkal a kutatás után gondatlan kezek által
megsemmisültek.
Morva Péter
kutatásának másik jelentős újdonsága az, hogy bizonyítja: a média
(esetünkben a rádió) közbeiktatásával nevelő hatást kifejtő
személyiségek (pedagógusok) tevékenységének és hatásának elemzésére alkalmasak
az „eleven”, közvetlen, személyközi kapcsolatokat megvalósító nevelők
tevékenységének, és hatásának vizsgálatára kidolgozott, elsősorban
neveléselméleti metodikák. Így vált az összehasonlító elemzés tárgyává három
„rádiós celeb”, Bónis Ferenc, Varga Károly és Dimény Judit.
Tehát történeti
művel és neveléselméleti művel egyszerre találkozhat az olvasó.
II.
Morva PéteR
Muzsikáló Gyermekrádió – Elfeledett történet[2].
(A
könyv Zárszava)
A tanulmány számos diszciplína bevonásával kalauzolta
végig az olvasót az Ifjúsági- és Gyermekosztály működésének
megismeréséhez. A pedagógiatörténeti feltárásnál média-, köz- és
technikatörténetet is felhasználtunk, elmerültünk esztétikai kérdésekben, megpróbáltuk
a magyar rádiózás ezen szakaszát beilleszteni az
ország és szomszédjainak hétköznapjaiba. Egymással gyökeresen ellentétes
pedagógiai paradigmákat tártunk fel, és kimutattuk a köztörténeti fordulópontok
műsorkészítésre gyakorolt hatását. Bebizonyítottuk, hogy ez a nevelési
tevékenység tudatos volt és számolt a növendékre gyakorolt tartós hatással.
Ennek kifejtéséhez segítségül hívtuk a pszichológia befogadás-lélektani,
neveléspszichológiai és művészetpszichológiai területeit, a nevelés-, művelődés-
és médiaszociológia kutatási eredményeit. Felfedtük a társadalmi hatásokat, a
jó és kevésbé sikeres gyakorlat okait és következményeit, valamint megrajzoltuk
három presztízsértékű rádiós nevelő profilját is munkásságuk
elemzésén keresztül. És hogy az itt feltárt összefüggéseket vizuálisan is
értelmezhetővé tegyük, a felállított tipológiával olyan rendszerhez jutott
az olvasó és a jövő pedagógia- és médiakutatója, amivel a műsorok
tulajdonságait a bennük megnyilvánuló pedagógiai gondolkodással együtt grafikusan
is ábrázolhatóvá teheti. Ez bármilyen összehasonlító elemzésre is
lehetőséget ad helyi és időkorlát nélkül, amit egy bajor
rádiósműsor elemzésén keresztül bizonyítottunk. Ezzel a műsorral
viszont eljutottunk a mához, példát mutatva arra, hogy még ma is léteznek ilyen
műsorok, amelyek a hallgatók részéről sikert és támogatást tudhatnak
maguk mögött – csak sajnos nem nálunk.
Visszaemlékezve, a könyv alapját adó kutatás
megkezdése idején a szerző még álmodni se merte, végül mekkora terület
nyílik meg, ahogy a kutatási anyagban egyre mélyebbre hatol. Ez a terület a
tanulmány elkészültéig feltérképezetlen volt. A kutatást így jól lehetne akár
egy barlangfeltáráshoz is hasonlítani, amelyhez hasonlóan a könyv írója – a
kutató – számos alkalommal az időérzékét is elvesztve támolygott ki
éjjelente a zegzugos rádiós raktárak valamelyikéből. De a Rádió és a
rádiózás – kiváltképp annak „aranykora” idején – sokakat elvarázsolt és örökös
rabjává tett. Talán ez is rányomta bélyegét arra az elhatározásra, aminek
eredményeképp a számtalan elbizonytalanító tényező ellenére kezébe vehette
az olvasó ezt a könyvet. Mert az egyik legnagyobb kétséget támasztó kérdés pont
az volt, kell-e ez még ma, szükség van-e erre a formára az előretörő digitalizációs korban? Kíváncsi még erre bárki is, vagy
csak a nosztalgia fogja a könyvesbolt, vagy könyvtár polcához vonzani az
olvasót? A zárszóban most engedtessék meg, ne csak a tényeket ismételje el a
szerző. Azokra már bőségesen volt alkalma, több összegzés is ezt
támogatta. Inkább olyan következtetések levonására lesz itt szükség, amellyel a
szerző kimondottan az olvasóhoz szeretne fordulni, hogy benne az akár
üzenetként visszhangozzon tovább.
A gyermekrádiók, mint ahogy a rádiók mindegyike, a
politikai propaganda eszközei is voltak, és valljuk be, most is azok. Így volt
ez egészen végig a Magyar Rádió vonatkozásában is, néhol direktebben, néhol
árnyaltabban. És ez arra a rádiós-televíziós időszakra is érvényes volt,
amikor Dimény Juditok, Szabó Helgák,
Bartalus Ilonák, Varga Károlyok
(és még sorolhatnám) népszerűsége vitathatatlanná vált. Nekik csupán
megadatott annak az időkapu kínálta lehetőségnek kiaknázása, amely a
politikai elit hiúságából, vagy valós jó szándékából, alkalmat nyitott
tehetségük és ambícióik kibontakoztatására – a gyerekek érdekében. A Magyar
Rádió a kezdeti években az analfabetizmus visszaszorítását is kitűzte
célul – a területi elcsatolások következtében fontossá váló kultúrfölény
megteremtése érdekében. A világégést követően a termelő eszközökkel együtt
a Rádióval együtt a hallgatót is „államosították”, beleértve a fiatalt is, aki
ennek eredményeképp egy szigorú cenzúra alatt működő saját
„rádióadót” kapott. Az 56-os Forradalom, és az azt követő évtizedek
viszont egyértelművé tették, hogy a csalódó fiatalok saját irányzatokat
hoznak létre, és „elkülönülő entitásként a társadalmi progresszióba
jelen vannak”.[3] Függetlenedve, nemzedéki
szerveződéseket hoznak létre, amelyek maguknak fokozott önérvényesítést is
követelnek. A 70-es évektől kezdve az amatőr mozgalmak és klubszerveződések
népszerűsége is bizonyította, a beilleszkedési kötelezettség mellett az
őket érő folyamatokba, történésekbe is bele akarnak szólni. A 80-as
évekre ez végül kiegészült egy új társas dimenzióval is, amely a „szabadidő
társadalmát” hozta életre.
A zárszó írásának napjaiban a Bajor Rádióban tett
személyes látogatás megerősítette azt a sejtést, hogy bár a gyermek
boldogulásának megsegítéséről folyamatosan minden oldalról megmutatkozik
egyfajta szirupos politikai egyetértés – más által is felismerve az eddig
leírtak törvényszerűségeit, – ennek ellenére Európában ma mégis
konzekvensen visszaszorul az ezért tett rádiós erőfeszítések támogatása.
Jó, válaszolhatjuk, ez nem csoda, hiszen visszaszorul a közszolgálatiság
egésze is. De ez a korlátozás leginkább anyagi oldalról mutatkozik meg, még egy
olyan gazdag német tartomány esetében is, mint Bajorország, ahol pedig
mindenkire nézve kötelező a nem is csekély televízió- és rádiódíjat, az
ún. Rundfunkbeitrag-ot befizetni. Az okok
szerteágazóak, de elgondolkodtató, hogy ha szakmai oldalról – esetleg a
műsorok sikertelensége miatt – lehetne ezt a tevékenységet kritikával
illetni, akkor miért nem ez történik ahelyett, hogy például egy hangjáték
felvételére szánt támogatást visszatartják. Hát azért, és ezt bizonyítottuk is,
mert ilyen sikertelenségről szó sincs!
Térjünk vissza egy pillanatra még hazánkra. Láthattuk
az elemzések és leírások során, hogy a műsorok igen jelentős része a
műsorkészítők saját meggyőződései mentén készültek,
mellőzve a neveléstudomány hathatós támogatását. Volt tervszerűség,
de az nem tudott hosszú távban gondolkozni, és szinte teljesen hiányzott a
tudományos kiértékelés rendszere is. De ha ennek hiányát egyesek mégis
megérezték, felismerték, a neveléstudomány jeles képviselői magukra
hagyták őket gondjaikban. Persze itt is vissza kell térni az örök
lemezhez: kérem, nem volt erre kutatásfinanszírozási háttér beállítva, nincs
szakember kapacitás, az oktatásirányítás nem foglalkozna a kérdéssel, mert a
nevelőtársadalom nem érti a műsorok célját, stb. (Tényleg sokan nem
értették, de nem is próbálták nekik elmagyarázni! A családok közül pedig sok
nem volt képes felfedezni ezeknek a műsoroknak emberminőség
fejlesztő hatását, mert mindennapi küzdelmeikhez nem ezt tartották a legfontosabbnak.)
Tény, hogy ez a tevékenység önmagában forrásigényes, de nem csoda, mégis
demokratikusan ezrekhez fordul, a Gyermekrádió egy ország óriási osztályterme,
szabadidőközpontja, oktatóhelysége, koncert-pedagógiai színtere,
színházterme, játszóháza (és folytathatnám) lehetne. De egy perverz dolog
biztos nem: pártpolitikai kiképzőközpont. Ezt a feladatot – kiváltképp a
művészetpedagógiai vetülete – mindig ledobta magáról. Mivel a piaci
szereplők szerint egy olyan hosszú távú befektetés, mint egy gyermekrádió
készítése a profitorientált nézet szerint nem megengedhető, a közszolgálatiság pedig egyre jobban a politika szócsövévé
válik, és ezen tevékenységének minden
műsorpercében tükröződnie kell, sok jót a jövőre nézve most még
nem tud a szerző jósolni. De reménykedik, mert
ahogy a Rádió indulására és működésére jellemző elkötelezettségre Sugár
Gusztáv, Tóbiás Áron, Simándi
Irén, Scherz Ede, Szalóczy Pál és társaik visszaemlékeznek, a
rádiózásnak mindig is volt a kritikus időszakaiból kilendítő szakmai
és hallgatói támogatása. Ami kizárólag ennek a formának vesztét okozhatja, az a
közöny.
Ez a közöny lehet kívülről érkező elfeledés
(elfeledtetés), meg nem értés, a neveléstudós szakma nemtörődömsége, vagy
akár belülről fakadó is. Az IFO zenei rovatának munkáját egy idő után
sorvasztani kezdte ugyanis a megújulás lehetőségének hiánya, bár igaz, így
elkerülhetővé váltak a generációk közti konfliktusok is. A nevelői
kiégés, az előre (vagy félre) rohanó fiatalság meg nem értése veszélyt
jelentett mindig is (ma is) a műsorkészítésre nézve. Volt, aki ezt el
tudta kerülni a fiatalítás által, de ez inkább csak az ifjúságpolitikai
szerkesztésű adások esetében sikerült. Az ilyen politikai jellegű
műsorok egyébként mindig is nagyobb támogatást élveztek, legyen az a
műsorstruktúrában elfoglalt helyük kialakítása során tapasztalt prioritás,
vagy a gazdag interakciókkal teli mobil műsorkészítés anyagi támogatása. A
közöny elérésének másik eredményes eszköze pedig az elhallgatás. Ezen bizonyos
idő eltelte után már csak az újra felfedezés segít, legyen az egy
találmány, tudományos eredmény, vagy egy Gyermekrádió. Ez a könyv is ebben
próbál meg segíteni.
Ennek a pedagógiai tevékenységnek nagyon nehéz a
hallgatói támogatottságát mérni, és ha csak a legkisebb visszaesés is
tapasztalhatóvá válik, az amúgy mindig is költséges műsorkészítést ezer
oldalról kezdik támadni. Nálunk a Magyar Rádió lehetőséget biztosított a mérésekre
pár éven keresztül a Tömegkommunikációs Kutatóintézet létrehozásával és
mérőeszközeinek finomításával, de ezek az idők elmúltak. Ma már
Németországban is, érthető okokból, egyszerűen meg van tiltva a 14
éven aluli gyerekek tetszési és hallgatottsági adatait mérni, ezzel is védve
privát szférájukat a piackutatók tolakodásától. És a közszolgálati műsorok
is ebbe a kategóriába tartoznak, így például a mai német rádiósok közvetlenül
csak a telefonos kérések és vélemények, E-mailek alapján tudják, kik, mennyien
és milyen hosszasan hallgatják adásaikat. Próbálnak ők is küzdeni az
árral, és műsoraikat az állandó megújulásra ösztönzik. De még él a
gyermekrádiózás, és többféle módon próbálják növelni rajongótáborukat, amelynek
sikerére is láthattunk példákat. Őket a digitalizáció
sem fenyegeti, műsoraik éppúgy elérhetőek a világhálón, mint bármely
más tartalom, az adások podcast-szerűen
letölthetők, rejtvénypályázataikra az interneten keresztül is lehet
jelentkezni. Kísérő információkat helyeznek el a honlapokon és hipertext-szerű
utalásokkal töltik fel őket, amely így például lexikonokhoz, vagy más
műsorokhoz vezetik el a fiatal hallgatót. Emellett bevonják őket a
műsorkészítésbe a nagy akciókkal, hírügynökségi feladatokkal, beszámoló
írással, zenei kívánságok teljesítésével, stb.
A forma él és a hallgató segítségével életben
tartható, sőt jelentősen tovább fejleszthető. Könnyen
elérhető, és mindenki saját tulajdonaként tekinthet rá, mert őt
szolgálja. A Rádió már többször vált martalékául a társadalmi viharoknak, de
mindig újjáéledt. Ezért jogos az abba vetett bizalom, hogy ez a
Gyermekrádiónkkal is megtörténhet.