A zenepedagógia szolgálatában – hat évtizede

Szatmári Lászlóval a Parlando születéséről, történetéről, változásairól

Szatmári László a zeneakadémiai gyémántdiplomája átvétele után

Kézzel rajzolt volt a címe, stencilen nyomtatták, s két forintot kellett fizetni a legelső példányaiért, amelyek azonnal akkora sikert arattak, hogy a következő számokat már országszerte várták a zenepedagógusok. A Parlandóban a kezdetektől a legnevesebb szakemberek publikáltak, s a folyóirat népszerűsége immár hat évtizede, 1959 tavasza óta töretlen. S bár néhány esztendeje csak interneten olvasható, így még többekhez jut el, olvasóinak száma havonta a negyven ezret is meghaladja. Az újság születéséről, történetéről megálmodójával, életre hívójával, első felelős szerkesztőjével, Szatmári Lászlóval beszélgettünk. A gyémántdiplomás zenetanár, akit kispesti iskolájában, amit sok évtizeden keresztül irányított, örökös zeneiskolai igazgatói címmel tüntettek ki kollégái, ugyanolyan büszke az újságra, akárcsak sikeres pályát befutott növendékeire, s nagyon örül, hogy 1972-ben sikerült olyan utódot találnia, mint Zelinka Tamás, aki tovább élteti a Parlandót.

Kiss Mónika grafikája

- Egy korábbi interjúban azt olvastam, éjszaka ötlött az eszébe, hogy szükség volna egy zenepedagógia folyóiratra…

- Így igaz, s azt éreztem, kell egy szakmai fórum, ahol eszmét cserélhetünk, ahol meg lehet vitatni a különböző elképzeléseket. Már csak amiatt is, mert ezekben az esztendőkben akadt mindenféle gond, sok volt ekkortájt a szerveződés és az újjászerveződés, szükség volt hát ezek megbeszélésére, ahogy erről Czövek Erna írt is később a lapban.

- Mennyire volt egyszerű 1959-ben egy újságot életre hívni?

- Többen érdeklődtek már, hogyan sikerült ezt akkoriban elérnem, de az az igazság, hogy én nem kérdeztem meg senkit. Elmentem az ötletemmel Irsai Verához, a Fővárosi Zeneiskola Szervezet központi igazgatójához, aki tovább küldött Váczi Károlyhoz a szervezet igazgató helyetteséhez, hogy beszéljük meg, ennek mik a feltételei. Csatlakozott hozzánk a zeneiskola szakszervezetise is, aki azonnal mellénk állt, s vállalta, hogy segítenek az újság létrehozásában. Amikor először gyűltünk össze a szóba jöhető, leendő szerzőkkel, az első - és ebben az időben legfontosabb - kérdés az volt, hogy honnan lesz ehhez papír… A szakszervezet ezt vállalta, ahogy azt is, odaadják a nyomtatáshoz a stencilgépüket. Emellett még a lap terjesztésében is segítettek.

- S honnan kapta a Parlando nevet?

- Az első megbeszélésen, amelyen részt vett Till Ottó, Dénes László, Dobszay László is, Péter Miklós volt, aki úgy vélte, miután egy magyar folyóiratról van szó, szerinte elég találó lenne a Parlando elnevezés, mi pedig mindannyian rábólintottunk. A legelső szám kőkorszaki módszerekkel készült, a címet kézzel rajzoltam, s a stencil gép forgatásával készültek az újság egyes oldalai. A beköszöntő Irsai Vera munkája volt, Till Ottó a hegedűpedagógiánk problémái címmel írt vitaindítót. Bartók műveinek interpretációjáról, a modern előadói stílusról Dobszay László sorait olvashatták az érdeklődők, s emellett az üdülésről vagy az evezési lehetőségről szóló, szakszervezeti hírek is szerepeltek a lapban. Körülbelül háromszáz példány készült a legelső Parlandóból, kaptak belőle a fővárosi iskolák, két forintba került, s 1959 kora tavaszán vehették először kézbe a zenepedagógusok.

- Milyen volt a fogadtatása?

- A vidéki zenetanárok azonnal közölték, nagyon örülnek, hogy született egy ilyen újság, de azt szeretnék, ha ők is kaphatnának belőle… Mivel ekkor nagyjából már elkészült a második számunk, azon nem tudtunk változtatni, de a harmadikként megjelenő újság már országos terjesztésűvé vált. Mindenki boldogan vitte az első lapszámokat, a Parlando felpezsdítette a zenei életet, s érkeztek az első hozzászólások. Viszont az is kiderült, az országos terjesztéshez már komolyabb segítségre van szükségünk, szerencsére a Zeneművész Szakszervezet központja vállalta mindezt. Megvolt ugyanis az országos kapcsolati hálójuk, s látták, milyen fontos, hogy mindenhova eljusson az újság. Ekkor áttértünk a rotaprintes nyomtatásra, s ezerre nőtt a példányszámunk. A témák pedig tényleg mindenki érdeklődését felkeltették, hiszen Dénes László például a lapról olvasás alapvető technikáiról írt, de helyet kapott az újságban értekezés az angol ifjúság zenei életéről is, mert a Zeneművész Szövetségben tevékenykedő Szávai Magda rendszeresen beszámolt a külföldi zenei életről. S úgy vélem, a szerkesztőbizottság névsora már maga jelzi, milyen munka folyt nálunk, elég csak Czövek Ernát, Irsai Verát, Kutasi Margitot, Hajdú Mihályt, Dobszay Lászlót, Till Ottót, Ungár Imrét, Sándor Frigyest, Lovas Györgyöt vagy Bárdos Kornélt említenem.

- Mennyi munkát jelentett mindez?

- Rengeteget. De én ezzel nem foglalkoztam, csak azzal, hogy időre elkészüljön, és minél jobb legyen a lap. Ráadásul bele kellett mindebbe tanulnunk. A kezdetekkor ugyanis mindenki ingyen, lelkesedésből dolgozott. Szerencsére ezzel sem akadt sosem gond, mindig sokan voltak, akik szívesen foglalkoztak az újsággal. Tapasztalattal azonban egyikünk sem rendelkezett. A legelső számra utólag, tollal írtuk rá, hogy első évfolyam, első szám, mert erre nem is gondoltunk. .. Arról nem is beszélve, hogy eleinte a kottarészleteket kézzel kellett rajzolni, sok éjszakát töltöttem ezzel a feladattal. Meg kellett tanulnom korrektúraszerűen olvasni - ami egy zenetanár esetében nem is olyan könnyű feladat -, s el kellett sajátítanom a javításhoz a korrektúra-jeleket, azt, hogy mit hová és hogyan kell javítani. A következő lépést a lap életében az jelentette, amikor kapcsolatba kerültünk a Zeneműkiadóval, s ők vállalták a nyomdai előállítást. Ettől kezdve rendszeres vendég lettem a szedőknél, ahol megkaptam az első levonatokat, s otthon a szintén zenetanár feleségem, Lechnitzky Erzsébet, valamint a kislányom segítségével korrigáltam a leadott cikkeket. Természetesen éjszaka, hiszen négy napot a fővárosi zeneiskolában tanítottam, kettőt Győrben dolgoztam, esténként pedig a Textil Szakszervezet Zeneiskolájában felnőttekkel foglalkoztam. Éjjel ollóval vagdostuk a mondatokat, hogy eltűnjenek a fattyúsorok, s beférjen minden az adott terjedelembe. Erzsike keverte a csirizt, amivel ezeket a papírfecniket aztán összeragasztottuk… Ennek alapján a nyomdában újra szedték az anyagokat, de persze néha így, a javításokból is születtek újabb hibák. Volt, hogy egyetlen szó, egy ‘nem’ maradt ki a szövegből, ami teljesen megváltoztatta a jelentését, ezért helyesbítést kellett készítenünk, ami aztán ismét hibás volt. Egyszer pedig az egész újságot újra kellett nyomtatni, mert egy születésnapi köszöntő szövegében az adott városnév mellett az szerepelt: „ami abban az időben még Magyarországhoz tartozott”… Arról nem is beszélve, hogy amikor elkészült a javított, kinyomtatott verzió, azt csomagolni, postázni is kellett. Én pedig mindenütt ott voltam, hiszen ha kérdés merült fel, arra én tudtam válaszolni.

Feleségével, Szatmári Lászlóné Lechnitzky Erzsébet zongoraművész-tanárral,

a Józsefvárosi Zeneiskola egykori igazgatójával a Zeneakadémia Liszt Ferenc téri főbejárata előtt

- Mennyi időbe telt így egy lapszám teljes elkészítése?

- Azt sem számoltam soha. Hiszen tegyük hozzá, hogy egy-egy újság a szerkesztőbizottsági üléseken kezdődött, amikor a beérkezett cikkeket szétosztottam a kollégáknak, mindenki hazavitte, átolvasta, s az észrevételeivel hozta vissza az anyagokat. Elmondta a kifogásait, én pedig mindenki arra biztattam, írja meg, miben látja az adott kérdést másként. Alakuljon ki a lapban vita, párbeszéd! Szerencsére mindig akadt bőven anyag, nyugodtan tudtunk válogatni, hónapokra előre tervezni. Bárdos Lajosnak volt például egy fantasztikus sorozata a zenei gondolkodásról, Bartók Mikrokozmoszáról pedig Turcsányi Emil írt izgalmas elemzéseket, de számos olyan többrészes cikket tudok felsorolni, amelyet nagy érdeklődéssel vártak a kollégák. Felejthetetlen az is, hogy amikor az ISME Konferenciát Budapesten rendezték, nemcsak magyarul, hanem angol, német és orosz nyelven is megjelent a Parlando. De nagyon lényeges eleme az újság történetének, hogy amikor már azt éreztem, nem győzöm egyedül a lappal kapcsolatos teendőket, bekapcsolódott a munkába Zelinka Tamás. Fantasztikus segítséget jelentett, mert ugyanazzal a szeretettel és lelkesedéssel látott munkához, ahogyan én kezeltem mindig a Parlandót. Így aztán már ő is cipelte nyomdából-nyomdába a hatalmas paksamétákat, s éjt nappallá téve együtt vagdostuk, ragasztottuk megfelelő méretűre a cikkeket. Közben pedig fejlődött a formátum, kialakult ez a kis füzetforma, amit a legjobban kedveltem. S amikor úgy határoztam, nyugdíjba vonulok – tanárként továbbra is dolgoztam – a Parlando terhét is le akartam már tenni. A váltás azonban nem okozott számomra traumát, mert tudtam, jó kezekbe hagyom a lapot. Az újság azért létezik ma is, mert Tamás élteti.

- Igaz, most már nem nyomtatott, hanem internetes formában.

- Villámcsapásszerűen ért bennünket a hír néhány évvel ezelőtt, hogy a szakszervezet - csökkenő forrásai miatt - nem tudja ugyanúgy támogatni az újságot, mint korábban. Eleinte nagyon bánkódtam emiatt, de látnom kellett, hogy minden változik, s nem lehet a XXI. században korábbi – mégoly szeretett – megoldásaihoz ragaszkodni. A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete továbbra is segítséget nyújt az internetes megjelenéshez, s azt tapasztaltuk, így több kollégához jutunk el, mint korábban. Harmincezernél is többen olvassák a lapszámokat, ráadásul tematika szerint meg lehet keresni a korábbi anyagokat, így ha például valaki a hegedű vibrato kérdéskörével szeretne foglalkozni, az ezzel kapcsolatos írásokat könnyen összegyűjtheti. Mérhetetlen mennyiségű anyag között lehet válogatni. Ráadásul a hely sem olyan szűkös, mint egy nyomtatott újságban, így lehetőség van arra, hogy például olvashatóak legyenek a diploma dolgozatok is. S nincsenek olyan gondok, mint korábban oly sokszor, hogy számos kiváló anyag már nem fér be… Most egy-egy lapszám hat korábbi méretével vetekszik, ráadásul mindenhol elérhető. Nem beszélve az internet nyújtotta, egyéb lehetőségekről, hiszen nemcsak a beszámoló olvasható el egy koncertről, hanem akár az estről született videót is meg lehet nézni. Nem volna helyes, ha nem élnénk azokkal a lehetőségekkel, amelyeket ez a század kínál! S úgy vélem, büszkének kell lennünk, hogy ennyi évtized után is él, és működik a lap. Ilyen jellegű, ekkora múltra visszatekintő, hasonló orgánumról nem tudok. Döbbenetes, hogy a stencilezett, házilagos módszerekkel készült Parlandótól eljutottunk a legmodernebb formáig. Bár azért azt el kell mondjam, a legszebb születésnapi ünneplés az volna, ha ennek a hatvan évnek a válogatott írásaiból születne egy nyomtatott, jubileumi kiadvány…

- Mit szólt volna, ha azon az éjszakán, amikor először eszébe ötlött a lap gondolata, valaki megsúgja Önnek, hogy egyszer majd hatvan esztendős jubileumot ünnepelhet?

- Bevallom, ezen sosem gondolkoztam. Mindig azt reméltem, a lap rendben lesz, s időről időre megjelenik. Az foglalkoztatott folytonosan, hogy hogyan lehetne még jobban csinálni, kiket kellene még felkérni, milyen témákról essen még szó. Tamás állhatatos munkával sok támogatót szerzett, s úgy látom, most is mindent megtesz a Parlandóért. Külön köszönet jár a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezet vezetőségének, mindenekelőtt dr. Gyimesi László főtitkárnak a zenepedagógusok számára oly fontos ügy támogatásáért. Az újságot természetesen ma is figyelemmel kísérem, hiszen ugyanolyan gyerekemnek érzem, mint a nálam felnőtt növendékeket vagy az általam vezetett zeneiskolát. A Parlando ugyanis annyira összefonódott a karrieremmel, hogy minden, ami a lappal kapcsolatos, örömöt jelent a számomra. Véleményem szerint a lap működésének egyik legfontosabb eleme az érték megőrzés! Ma is elolvasom a számomra legérdekesebb írásokat, megnézem a hozzájuk csatolt videókat. Mert hiába fogtuk kézbe nagy boldogan a legelső, stencilezett lapot, látnunk kell, felnő egy generáció, aki számára mindez már csak múzeum… Ha azt akarjuk, hogy legyen jövője, tovább éljen az újság, akkor olyanná kell változtatnunk, ami a fiatalok érdeklődését is elnyeri! De a letöltések, kattintások növekvő száma azt jelzi, jó úton jár, s ebben is újító a Parlando. Ehhez a gyönyörű munkához kívánok egykori szerkesztő társamnak, Zelinka Tamásnak sok erőt és jó egészséget, a Parlandónak pedig hosszú életet!

Réfi Zsuzsanna