Ungár István

Három a dal

(2018. nyár)

Franz Eybl portréja Franz Schubertről (1827)

I.

Az út vége

Schubert Der Wegweiser (Az útjelző) című daláról

Der Wegweiser (Le voyage d'hiver) de Franz Schubert par Dietrich Fischer-Dieskau & Murray Perahia

https://www.youtube.com/watch?v=fMCCK_uNDT8

(4:06)

Wilhelm Müller: Der Wegweiser

Was vermeid’ ich denn die Wege 

Wo die anderen Wandrer gehen, 

Suche mir versteckte Stege 

Durch verschneite Felsenhöhn?

Habe ja doch nichts begangen, 

Dass ich Menschen sollte scheun – 

Welch ein törichtes Verlangen 

Treibt mich in die Wüstenein?

Weiser stehen auf den Wegen, 

Weisen auf die Städte zu,

Und ich wandre sonder Massen, 

Ohne Ruh’, und suche Ruh’.

Einen Weiser seh’ ich stehen 

Unverrückt vor meinem Blick; 

Eine Strasse muss ich gehen, 

Die noch Keiner ging zurück.

Krisztusi korban nem gondolunk a halálra. Legalábbis kevesek teszik. Közülük való az a tizenkilencedik századbeli szemüveges fiatalember, aki kottafejekbe helyezte gazdag érzelemvilágát.

Franz Schubertnek hívták. Valójában ezt a kort sem élte meg. Harmincegy esztendővel a háta mögött egy reményekkel, megvalósulatlan, gyönyörű álmokkal teli vándorút végére elfáradt. Ifjúi mosolyát gyakran homályosították el a csalódás könnyei. Szerette az életet, mégis bölcs alázattal és megadással vette tudomásul a végállomás kegyetlenül korai közeledtét.

Megrendítő tanusítványa ennek a Wilhelm Müller verseire komponált Winterreise (Téli utazás) című huszonnégy dalból álló ciklus. Huszadik dalában – Der Wegweiser – fenyegető útjelzőtábla figyelmeztet, hogy a folytatás már egyirányú, vissza onnan nem tért soha senki. Schubert vándora azonban nem hátrál meg, tovább lép. Az utolsó négy dal egy síron túli birodalmat tár fel. Legvégül egy öreg verklis – Der Leiermann – forgatja ócska, lepusztult ládikáját, amelyből a semmibe tűnik egyhangú, primitív, nyomasztóan együgyű dallamocskája. Felette az énekes szólam egy már mindenből kiábrándult lélek végletekig lecsupaszított nótáját hangoztatja mollban. A zongora basszusszólamában konganak a kilátástalanság üres kvintjei a kietlen vidéken. A vándor szíve szerint társulna a koldushoz magányossága elől menekülve, hiszen nemcsak együtt érez vele, de érzi, hogy az öregember ő helyette is koptatja zeneszerszámát. Talán jobb lenne, ha együtt zenélnének örökre. Ezzel a keserű és fájdalmas képpel búcsúzik a dalciklus túl az emberi élet határán. A Der Wegweiser című dal indítása egyszerű bánatot beszél el moll hangnemben. Panaszhangja ekkor még nem sejteti, hogy milyen pokoli drámát készít elő, még nem érzékelhető, hogy a ciklus legfélelmetesebb látomásához értünk:

Mért, hogy mindig arra vágyom,

ahol nem jár senki más,

csak a rejtett ösvényt járom,

havas, zordon bércen át?

A komor moll és a zongora basszusszólamában megbúvó, makacsul ismétlődő pontozott tizenhatodok és harminckettedek – melyeket az énekszólam is átvesz – a rendíthetetlen tovább és tovább haladás eltökéltségének motorját képezik. A felfelé igyekvő pontozott ritmusú dallammenetek az elszántságon túl, némi bizakodást is rejtenek magukban.

Amikor a dal középső szakasza az azonos nevű dúr lágyan simogató, fénylő sugarába lép, a vándorral azonosulva, nyíltan sírva fakad:

Embert látnom szinte fájna,

minden emlék messze tűnt,…

A vándor vágyik ugyan a magányra, de ugyanakkor szenved is tőle. Schubert mollból az azonos alapú dúrba történő, fájdalmában mosolygó „kiruccanásai” szinte már elviselhetetlenül szépek és vigasztalhatatlanok. Panaszkodni csak mollban lehet, a dúr a befelé könnyezés otthona. Másokkal megoszthatatlan és másoknak el nem magyarázható bánat búvóhelyéül szolgálhat. Külső pompába költözött belső sötétség. Ezek nem a fejedelmi dúr győztes harmóniái, hanem a reményvesztettség költői beismerései.

Ezután a dúr hangnem párhuzamos molljának hatodik fokán szétnyílik és így még kétségbeesettebbé válik a dal:

ami űz e puszta tájra,

milyen őrült vágy, mely éget,

mely csak éget, mint a tűz?

Majd a zongorakiséretben ismétlődő nyolcadértékű hangok magukra maradnak, mintegy megelőlegezve a dal dermesztő zárószakaszát. A párhuzamos moll dominánsáról rövid átvezetéssel visszasüllyed a darab az eredeti alap moll hangnemébe. A nyitó dallam, melyet a középrész dúr hangnemben melengetett, immár az eredeti helyén és alakjában tér vissza megfelelve a triós szerkezet formájának. Csakhogy ez csak látszólag az. A visszatérés hangulata ekkor már vészjóslóan sötét. A zongora a felfelé kapaszkodó ismerős pontozott ritmusok egymást váltogatva a bal- és a jobbkézben is megjelennek, míg az énekszólamban már nincsenek. Helyette szinte jajkiáltás szerűen kiszélesedik, már nem panasz, hanem segélykérés a dal. Múlóban a kétségek, itt hamarosan határozott döntés születik. Az örökvándor Schubert – mert hisz róla van szó – át fogja lépni a túlvilág kapuját:

Egyik útjelzőn jól láttam,

hogy a város merre van,

de csak arra hajszolt vágyam,

ahol csend és béke van.

A zongora basszusában utólszor elhangzó – mondjuk így (!) – vándormotívum sejtelmes repetíciókkal egy elsápasztóan rémísztő, szöryűséges codá-ba torkollik. Schubert dalirodalmának – úgy vélem – legmélyebb pontjához értünk; az út végéhez. A zongora orgonapontszerű, kisérteties nyolcad-ismétléseit egyre feszültebb akkordok veszik körül, szinte a misztikum határait súrolva. Hiába állja a vándor útját egy másik, figyelmeztető jelzőtábla, hogy vigyázz (!), a folytatás veszélyes (!), ő tántoríthatatlanul megy tovább. Igazán nincs is választása, a túloldal hívja, és már nem ereszti a harmincegy éves dalnokot:

Másik útjelzőhöz érek,

rajta intő szózat ég,

hogy az úton melyre térek,

vissza nem jött senki még.

A terccel magasabban megismételt mondatrész, majd a teljes mondat megismétlése, a nyolcadhangok mind kíméletlenebb láncolata az átvezetést vízionálja a rettegett másik világba, az ismeretlen felé. A halál hangjai ezek. Az énekes szólam a zongorakisérethez igazodva ugyanazokat a monoton, irgalmatlan nyolcadokat ismételgeti, szinte megfeledkezve a dal dalszerű mivoltáról. Éjszakai sűrű homály borul a dalra. Nyomatékul utoljára a korábbi nyolcad ritmusértékek helyébe negyedhangok lépnek:

…vissza nem jött senki még.

(Wilhelm Müller: Der Wegweiser c. költeményét Závodszky Zoltán fordította.)

A zongora utóhangjait elnyeli a végtelen. A vándorral együtt az is eltávozik, ködbe vész. Búcsú az élettől, amelytől a daloló ifjú vándor oly sokat várt, s amely rendre cserben hagyta, egy valamit kivéve – igaz, az minden fölött áll –: a muzsikát. Nem is győzött eléggé hálás lenni érte. Ám a fukar révész ezt sem engedi a ladikjába, hogy átvigye a túlsó oldalra. De ki tudja (?), hátha odaát is muzsikálnak?!

Krisztusi korban nem gondolunk az elmúlásra. Miért is tennénk?! Vannak, akiknek nem adatik meg, hogy felkészülhessenek az elkerülhetetlenre.

A tragikusan ideje korán elragadott Schubert azonban nagyon korán felkészült az elfogadására, mert valami megsúgta: várja az útjelzőtáblán túli lét hamarosan. Talán félelemmel, de semmiképp sem viszolyogva tőle, harmincegy éves öregemberként kelt át a folyón. Ő, ezen az itteni parton még abban is a szépséget kereste.

Hetvenhárom évesen vallom: igaza volt, és hiszem, hogy odaát meg is találta.

II.

BÖlcsődal

Schubert Des Baches Wiegelied cím daláról

Dietrich Fischer-Dieskau; "Des Baches Wiegenlied"; Die schöne Müllerin; (1961); Franz Schubert (5:40)

Wilhelm Müller: Die schöne Müllerin - 20. Des Baches Wiegelied

Gute Ruh, gute Ruh!

Thu die Augen zu!

Wandrer, du müder, du bist zu Haus.

Die Treu' ist hier,

Sollst liegen bei mir,

Bis das Meer will trinken die Bächlein aus.

Will betten dich kühl,

Auf weichem Pfühl,

In dem blauen kristallenen Kämmerlein.

Heran, heran,

Was wiegen kann,

Woget und wieget den Knaben mir ein!

Wenn ein Jagdhorn schallt

Aus dem grünen Wald,

Will ich sausen und brausen wohl um dich her.

Blickt nicht herein,

Blaue Blümelein!

Ihr macht meinem Schläfer die Träume so schwer.

Hinweg, hinweg

Von dem Mühlensteg,

Böses Mägdlein, daß ihn dein Schatten nicht weckt!

Wirf mir herein

Dein Tüchlein fein,

Daß ich die Augen ihm halte bedeckt!

Gute Nacht, gute Nacht!

Bis Alles wacht,

Schlaf' aus deine Freude, schlaf' aus dein Leid!

Der Vollmond steigt,

Der Nebel weicht,

Und der Himmel da oben, wie ist er so weit!

Wilhelm Müller: A szép molnárlány-dalciklus - 20. A patak bölcsődala

Béke veled,

hunyd le szemed,

a fáradt vándor otthont kapott.

Hűség van itt,

pihenj, amíg

tenger nem issza fel a patakot.

Hűshabú ár

párnája vár

kék kristálykamrámban tereád.

Ami ringatni tud,

az mind a fiút

fogja ringatni: gyere, gyere hát!

Ha kürt szava szól

eredei fák alól,

vizem csupa zúgás lesz, sziszegés.

Kék virágszemek,

rá ne nézzetek,

ne legyen az alvó álma nehéz!

A malomhidat

árnyékod miatt,

rossz lányka, hagyd el, ne zavard szegényt!

Vizbe dobott

selyemfátyolod

legyen, amellyel elfödöm szemét!

Jó éjszakát,

míg ébren a világ,

aludd ki életed kínját s örömét!

Feljött a telihold,

a köd eloszolt,

mily magasan borul az ég íve föléd!

(Hárs Ernő fordítása. Tavaszi vágyakozás. Dalciklusszövegek I. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest 2010)

Soha nem tudtam eldönteni, hogy a Wilhelm Müller költeményekre komponált Die schöne Müllerin című Schubert dalciklus utolsó – huszadik – darabja – Des Baches Wiegenlied (A patak bölcsődala) szomorú-e vagy éppen vigaszt hozó, fájdalmas-e, vagy inkább feloldozó, esetleg mindegyik (?). Az öt versszakból álló strófikus bölcsődal odaadó szeretettel ringatja el a fiatal vándorló molnárlegényt, hogy álmában békésen emelje át végső pihenőhelyére. A patak énekli a szeretetteljes bölcsődalt, ő öleli magához, és őrzi nyugalmát az ifjúnak, fel-felcsillanó habjai a dúr hangnem harmóniájával takarják be a számára oly kedves fiatalembert. A szép molnárlány című dalsorozat két szereplője a félénk és érzékeny vándorló molnárfiú, és a bölcsen csordogáló, irányt mutató tisztavízű patak. Kettejük meghitt párbeszéde az utolsó előtti dal: Der Müller und der Bach (A molnár és a patak). Itt személyesíti meg először a patakot a költő és a zeneszerző. A pataktól vár az ifjú a kétségeire megnyugtatást. Vele osztja meg magányból született vágyait, bánatát és csalódását. A ciklus címadó szép molnárlánya csupán egy ábránd. A zavarbaejtően leegyszerűsített dal zongorakisérete is szerény. A zongora indítja és zárja a dalt légies finomságú csendességgel, amely megmarad, átszövi az egész művet, elrugaszkodva valamelyest a földi valóságtól. A kiséret dallammenetéhez simulva az énekszólam nagyrészt tercel a zongorával. A zongorán két nyolcad-értékű hangot követő negyed ritmus-érték újra és újra külön súlyt kap, amint a sziklákon legördülő kis hullámok egy csöppet feltornyosulnak; a kis nyújtott ritmusok nagy szekund súrlódása az állandóság és a folytonosság zenei megjelenítői. Varázslatos tájkép a szorogásaitól immár végérvényesen megváltott ifjú nyughelyéről. A sír mozdulatlan, a patak nem az. A bölcsődal az alap dúr hangnemből néhány elsötétüléstől eltekitve nem mozdul el, kivéve azt a pár ütemnyi kirándulást, amellyel ellátogat a szubdominánsba.

A patak szelíden csordogálva rejti magában a molnár, a vándor, azaz Franz Schubert őrá bízott érzékeny titkait, egy nemes lélek határtalan gazdagságát.

Az ifjú vándorlása során a patak mentén megélte a jövő ismeretlenjébe vetett szenvedélyes hitet – Wohin? (Hová?) –, az elbizonytalanodást – Der Neugierige (A kiváncsi) –, a hirtelen megeredő záporesővel elszalasztott lehetőséget – Tränenregen (Könyzápor) –, az önámítást – Mein! (Enyém!) –, a szerelemből adódó féltékenységet – Eifelsucht und Stolz (Féltékenység és büszkeség) –, a szeretett lány iránti gyöngédséget – Die liebe Farbe (A kedves szín) –, a haragot, a csalódást – Die böse Farbe (A gyűlölt szín) –, és a lemondás keserűségét – Trockene Blumen (Elszáradt virágok).

Már a negyedik dalban hálát mond a tizenhatod ritmusban áradó pataknak – Danksagung an den Bach (Hálaszó a patakhoz). Azt gondolom, hogy Schubert sohasem látott ellenfelet a halálban igazán. A rendkívül korai Erlkönig (Rémkirály) egy csaló hazugot állít a későbbi Der Tod und das Mädchen (A halál és a lányka) jóságos, atyáskodó alakjának helyébe. Az utóbbiban hitt ő igazán, emellett tesz hitet A patak bölcsődalában is.

A teljes dalciklus során gyermeki alázattal és őszinte ragaszkodással fordul majdani szemfedőjéhez a vele együtt vándorló patakhoz. Az élet oly sokszor bántotta, a patak elhozhatja a gyógyulást. Schubert két vándorló dalciklusa megrendítően letisztult dallal zárul. Amíg a Winterreise (Téli utazás) a befejező dalával – Der Leiermann (A verklis) – pokolian nyomasztó, addig a Die schöne Müllerin bölcsődala megemelkedik, és visszafogott eszköztárával a dalciklus megkoronázásává válik. A molnárlegény eggyé válik a patakkal, amely az örökkévalóságba sodorja kis barátját. Az otthontalan vándor benne otthonta talált. Mosolyra és könnyekre késztet egyaránt. Elnehezült szívvel veszünk búcsút a pataktól és a molnártól. Soha nem tudtal eldönteni, hogy A patak bölcsődala szomorú-e vagy inkább gyönyörűséggel tölt el. Az a csodás, hogy nem is kell.

2018. július 1.

III.

Háladal

Schubert An dIE Musik című daláról

Schubert, "An die Musik" - Victoria de los Angeles; Gerald Moore (1957) (3:00)

Schubert: A muzsikához - Quasthoff - indavideo.hu (2:32)

Franz Schubert "An die Musik" c. dalát Thomas Quasthoff énekli Max Reger hangszerelésével.

„Dank! sei dir Osiris!

Dank! dir Isis gebracht!”

– szól a meghatott ünnepi hálaadó szózat Mozart A varázsfuvola című operája végén azért, hogy Sarastro napfényes birodalma diadalmaskodhatott az éjszaka gonosz, sötét erővel szemben.

Schubert kortársmuzsikus óriása, Beethoven soha nem feledte megköszönni a jót: orvosának, a természeti erőknek és Teremtőjének, mégoly tragikusra fordult sorsa ellenére. Vagy tán épp azért. Megrendítő példáit adta ennek a Fidelioban, a Pastoral szimfóniában, az Op. 132-es a-moll vonósnégyesében, melyet élete utolsó alkotásában Bartók Béla is felidézett a III. zongoraverseny lassú tételének lírai kereteként, és még számos más remekművében. Schubert sem volt takarékos a köszönetnyilvánításban. Hálaszó illeti a patakot A szép molnárlány című dalciklusban, és hálával adózik a legnagyobb kincsnek, a legmagasabb értéknek, amit az élettől kapott – ki nem tudná, hogy mi volt az (?) –: a muzsikának. Külön kis ódát írt hozzá. A Franz von Schober versére megkomponált An die Musik című dal szinte himnikus méltósággal emelkedik magasztos dúr hangnemben a zongorakiséret nyolcadritmikája fölé.

Franz von Schober: An die Music

Du holde Kunst, in wieviel grauen Stunden

wo mich des Lebens wilder Kreis umstrickt

hast du mein Herz zu warmer Lieb entzunden

hast mich in eine beßre Welt entrückt

in eine beßre Welt entrückt!

Oft hat ein Seufzer, deiner Harf entflossen

ein süßer, heiliger Akkord von dir

den Himmel beßrer Zeiten mir erschlossen

Du holde Kunst, ich danke dir dafür

du holde Kunst, ich danke dir!

„Te enyhet adsz, és boldog békét küldsz rám” – énekli Schubert megindító vallomásként. A hála belülről fakadó kényszer. Schubert énekes dallama mind szenvedélyesebb lesz, míg a zongora is izgatottabbá válik, az egyenletes négyes tagolású nyolcad-szünetekkel megszakított hármas csokrok hevülete, tetőpontján hatodik fok, negyedik forú emelt szűk szeptim mámoros extázisa, utána hullik vissza első fokú kvart-szext és domináns szeptim után lenyugodva és elcsedesedve a tonikára.

A dal két strófás, melyet összekapcsol, majd lezár egy teljesen önálló zongoraszóló, átvéve az énekestől a végképp kimondhatatlant, mindvégig nyolcad ritmusértékben uralva az egész dal meleg hangulatát, igazi schuberti érzékenységgel ékesíti utólag az énekszólamot.

Muzsika a muzsikáról.

A közjáték és a lezárás főszereplője a zongora, ám az énekszólamot szolgálja akkor is. Új dallama belőle ered, belőle meríti a nemesen áradó dallambőségét és megilletődöttségét. Ez a dal Schubert önmagának tett vallomása, melyből erőt gyűjt, és vívódásai közé segítségével őáltala belelop egy szeletnyi boldogságot. Mert hálát adni nemcsak tartozás, hanem örömforrás is. „Du holde Kust! ich danke dir!” (Te kegyes Művészet! Köszönöm Neked!) – fejezi be a második versszakban a költő a verset, Schubert a dalt. A zongora a megismételt közjátékkal bearanyozza a köszönetet. Talán Schubert valamennyi tragikus hangvételű dalához gondolatban hozzá kellene illeszteni az An die Musik-ot, akár önmagunk vigasztalásáért is, hogy soha ne feledjük: a dal gyógyít. Hála! Ez élteti Mozart, Beethoven, Schubert, Bartók és megannyi más alkotózseni művészetét. Valójában mélyen meghúzódik az minden nemes lélekben. Hiszen hálatelt szívvel mégis mennyire más várni azt a bizonyos hálátlan csónakost.

Franz Schubert aláírása