UNGÁR ISTVÁN

A Székely fonó ünnepe

Kodály Zoltán: Székelyfonó - Marosvásárhely, 2019. január 19.

Felállva, vastapssal ünnepelte a marosvásárhelyi Kultúrpalota Nagytermét zsúfolásig megtöltő hálás közönség a Székely fonó előadását, amelyet a Magyar Kultúra Napjának tiszteletére tartottak 2019. január 19-én a patinás épületben. Ebben az évben így emlékeztek meg nemzeti imánk, Kölcsey Himnuszának születésnapjáról Marosvásárhelyen. A rendezvényt Tóth László Csíkszereda magyar konzulja nyitotta meg annak reményében, hogy ebből hagyományt teremtenek. Gyönyörű gondolat volt a Székely fonóval ünnepelni.

Kodály Zoltán egyfelvonásos daljátékának varázsa gyakran esik áldozatául a muzsikus társadalomban is megalapozatlan fanyalgó gőgnek. A Székely fonó egyszerre népi és – igenis – egyetemes értékű, mással nem összevethető zenei képsorozat. Népdal és opera, ez komolytalan – szokták valamiféle sajnálatosan sznob, azaz hazug, magaslatról méltatlanul leszólni. Pedig Kodály Zoltán daljátéka egyenesen zenedráma, amely a legsötétebb requiemi mélységtől az öröm mámoros ragyogásáig bejárja az emberi érzelemvilág teljes skáláját. A Háziasszony lelkében a Kérő panasszal sújtott búcsúéneke (Azhol én elmenyek…) után úgy tör föl a zenekarból a feljajduló kórussal közösen az A citrusfa levelestűl, ágastúl… kezdetű népdal zokogó fríg dallamának visszaidézése, mint a lávát ontó vulkán, szinte elviselhetetlen katarzist teremtve őbenne, akit a tragikus percek elnémítanak. Torokszorító fájdalmának szépsége a daljáték vitathatatlan csúcspontját képezi. Igazi tragédia zajlik le előttünk. Hogy a népdalok nem operába valók!? Zeneszerzők végeláthatatlan sora nyalta volna meg a húsz ujját ilyen gyönyörű dallamok ihletésében, nem beszélve arról a belső tisztaságról, mely a népdalok sajátja. A hazai sopánkodó tudoroknak hadd mondjam: ezek a mi kincseink, amelyek megőrzésére saját költészete által senki nem lehetett méltóbb Kodály Zoltánnál.

Az Elmenyek, elmenyek… zsoltártípusú bujdosódalt a darab elején előkészítő lírai zenekari bevezető különleges visszatérése a Háziasszony végsőkig reményvesztett dala (Tőlem a nap…) után, a kedvesétől megfosztott nő magányának, kilátástalanságának és az ebből fakadó lemondásnak olyan szívbemarkoló megnyilvánulása, amilyenre kevés példa van a zeneirodalomban. A csitári hegyek… úgy magasodnak ki a fiatal szerelmespár összebújásában az Egy nagyorrú bóha… fergeteges kóruskomédiájából, mint a napsütötte havasok pompás csúcsai a síkvidék és a dombocskák szelíd árnyékából. Olyan, mint egy váratlanul felbukkanó, fenséges oltár, amely előtt mindenkinek le kell borulnia.

Nem hiányzik a Székely fonóból a népi bölcsesség pajkos humora sem, amely összekacsint a zeneszerzővel. A Kitrákotty mese, a Most jöttem Erdélyből…, az El kéne indulni… dalok és számos kórustétel is közéjük tartozik. A Kérő és a Háziasszony tragikusnak ígérkező, ám végül boldogságba torkolló sorsán keresztül bámulatos egységben elevenedik meg a falusi ember hétköznapjainak sokszínűsége. A fonóházban összegyűlt lányok, asszonyok valamint a később elmaradhatatlanul hozzájuk csatlakozó legények, miközben a szomorúságába temetkezett Háziasszonyt vigasztalják, belefeledkeznek a nótázásba, amelybe aztán ő is bekapcsolódik s így közösen olyan gazdag lelki világról tanúskodnak, amilyen már túlnő a kis fonóház falain és távoli tájakra is elkalauzol. A Székely fonó, benne a monumentális, négy szereplőre és kórusra komponált Görög Ilona valamint a meghökkentő Rossz feleség balladával a népi és opera kultúra egymásra találásának költői szépségű, kikezdhetetlen mesterműve. Megszólaltatása talán még nagyobb alázatot kíván, mint egy hagyományos operaelőadás. Ezen az estén ennek maradéktalanul eleget tettek.

Megható volt az az elfogódottság, ahogyan a művészek erre az ünnepi alkalomra magukba szívták Kodály remekét. Emelte az ünnep fényét, hogy az Operában megszokottól eltérően nem párosították más művel. Az ötletgazda Molnár Levente, világszerte ismert, Liszt Ferenc-díjas operaénekes, aki az ArtStar4U és Class Értékeink Egyesület alapító elnökeként támogatja a fiatal tehetségeket. Velük és neves énekesekkel együtt ő maga is aktív résztvevője volt a produkciónak, lenyűgöző baritonjával a Kérő szerepében. A Kérő dalai alkotják a keretet a Székely fonóban, amely a boldog végkifejlet kivételével – azon belül a huncutul évődő Mondd meg rózsám… nótával – gyászosan komor, a kiszolgáltatott parasztember requiemje. A Bartók: A kékszakállú herceg vára hatodik ajtajának könnyeit idéző zenekar fölött elsírt Azhol én elmenyek… kezdetű dal Molnár Levente előadásában a színpad feletti orgonakarzatról úgy szólalt meg, hogy az maradandó élményként sebet ejtett a hallgatóság lelkében. Ez a szövegében is páratlan szépségű népdal olyan hitelességgel fakadt ki belőle, mint a legőszintébb vallomás. Ez az őszinteség uralta az Elmenyek, elmenyek… s az A citrusfa … rászabott szólamát is,  amelyekben a partnere Mester Viktória volt.

Mester Viktória a Magyar Állami Operaház vezető mezzoszoprán énekese. A Háziasszony megformálásában őrá hárul Kodály Zoltán daljátékának legnagyobb és kétségtelenül legnehezebb része. Csak a legnagyobb ámulattal lehet szólni az ő alakításáról. Sugárzott belőle az a szeretet, amellyel magára öltötte a Háziasszony szerepét. Amilyen mélységű gyász szólt a hangjából a nyitó kettősben, a Te túl rózsám…, a Tőlem a nap úgy telik el… dalokban, amilyen drámai erővel támasztotta alá a gazdagsága tekintélye fölött őrködő s fia (Bertelaki László) élete árán is ahhoz ragaszkodó büszke anya alakját, olyan felszabadult mókázásba fogott a Kitrákotty mese káprázatos megjelenítésében. A Rossz feleség ballada dialógusa anya és leánya között hátborzongató, hatalmas színészi feladat, amellyel nem maradt adós. Mester Viktória jelenség volt ezen a koncertszerű előadáson akkor is, ha éppen nem énekelt. Utolsó pillanatig benne volt a darabban – mit benne volt! – végig élte a Háziasszony sorsát. A zeneszerző szándéka szerint uralta a teljes művet..

Az előadás karmestere a 25 esztendős, Bartók Plusz Operafesztivál tehetség-díjas és Concorde-díjas Szüts Apor, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zongora szakos növendéke volt. Zongoristaként már fellépett hazai pódiumokon kívül Európa és Amerika koncerttermeiben is. Zeneszerzőként ugyancsak megmutatta magát. Versenyművek, kamara és szóló valamint zenekari darabok, két opera és egyéb műfajú alkotások sikeres komponistája. Nyitott lelkű muzsikus, akit a nagy klasszikusoktól a jazzon át rabul ejtett a zene s akit ezúttal Kodály Zoltán költészete szólított meg. A Székely fonón keresztül ismerkedett meg Kodály zseniális dramaturgiájával, merész harmóniavilágával és ez a rácsodálkozás vezette karmesteri pálcáját s átragadt a teljes előadó együttesre. Nem először állt karmesteri pulpituson Sokirányú zenei tehetsége komoly művészjövő felé irányíthatja. Ez az este bizonyosan mérföldkő életében. Érzékelhetően izzott a levegő a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. Szüts Apor teljes biztonsággal tartotta kézben az előadást. Komoly része volt abban, hogy minden szereplő élvezettel tette a dolgát. Élményt jelentett megtapasztalni, hogyan fér meg egymás mellett a fiatalos szenvedély és a rutinos muzsikus érettsége. A szólisták, a zenekar, a kórus partnere és vezetője is volt egyszerre. Sokat fogunk még hallani róla.

A Szomszédasszony szerepében Kovács Annamária operaénekest, a Magyar Állami Operaház Székely Mihály-emlékplakettel kitűntetett tagját hallhattuk. Kovács Annamária mély hangtónusa tökéletesen illeszkedett a Szomorú fűzfának… kezdetű gyászdal hangulatához. (Ezen az előadáson ő énekelte el.) Altjának átütő drámai ereje jól szolgálta a leányát minden erővel visszatartó, gyermekét elveszteni nem akaró anya féltő szeretetét. Berteleki Lászlótól és gazdag környezetétől óvta leányát. A művésznő azonosult mindkét szereppel.

A két lírai, magas hangfekvésű szereplő, Bojtos Luca és Pataki Adorján megkapó szépséggel öltözött a szerelmespárok érzelemvilágába. Bertelaki László és Görög Ilona valamint az A csitári hegyek alatt… ifjú szerelmeseiként a fiatalságot varázsolták az előadásba. Bojtos Luca Fiatal leányként lélegzetelállító finomsággal indította a Székelyfonóból is kiemelkedő A csitári hegyek alatt… dal ünnepélyességét. Az énekesnő a Virtuózók tehetségkutató műsor középdöntése. Repertoárján Mozart Zerlinájától Puccini Pillangókisasszonyáig rendkívül gazdag anyag szerepel. Meggyőző volt az anyjával hadakozó Görög Ilona szerelmes elszántságában. Mind a két alkalommal ott csillogott tekintetében az odaadó és a párjáért rajongó leány tisztasága csakúgy, mint az éneklésében. Osztozott vele Pataki Adorján Fiatal legényként, és mint Bertelaki László. A Kolozsvári Magyar Opera magánénekese kiváltképp otthonosan érezhette magát Kodály daljátékában. Tenorja megejtő szépséggel és egyszerűséggel simult az A csitári hegyek alatt… harmadik versszakában a szopránhoz, míg a másodikban szólóként igazi társa volt a Fiatal lánynak. Berteleki László szerepében megmutatta a jómódú élethez szokott ifjú vergődését anyja és szerelmese között. Nagy átéléssel, gyönyörűen kiérlelt hangon énekelt.

Üde színfoltja volt a Nagyorrú bolha megformálásában Mészáros Levente karakteres megjelenése. Az ő tenor szerepe a csibészségé. Nem könnyű becsöppenni a meghitt környezetbe. Ő pazarul megtette. Mészáros Levente is középdöntőse volt a Virtuózok versenyének, ahol megkapta Molnár Levente különdíját. Két nótája: Most jöttem Erdélyből… és El kéne indulni… briliáns humorral volt fűszerezve. Maximálisan tett eleget feladatának. Művészi pályájának kapujában áll, ígéretes tehetségű énekes.

Kodály a székely fonót jóval a Psalmus hungaricus után a legfajsúlyosabb a cappela kórusművek keletkezésének évtizedében írta. 1932-ben mutatta be az Operaház. A vérbeli kórusszerző igencsak otthagyta kézjegyét a művön. Ez a népdalokra épülő zenei szentély döbbenetes kórustablókat tartalmaz. A jókedvűektől (Nekem olyan emberecske kéne…, Jók a leányok…, Hess légy…, Üres ládám…) a szomorkás vagy tragikus hangulaton át: Jó estét, jó estét… – a Te túl rózsám… aláfestéseként -, a Görög Ilona ballada siratója, az A citrusfa… szövegtelen feljajdulásán keresztül a felhőtlen örömig (Jaj, de szépen cseng…, Én istenem add meg nékem…) szinte főszereplője a dalnak. A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia Vegyeskara igen tisztességesen helytállt ezen az estén. Derekasan kivette részét az ünnepből a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia zenekara, még a Te túl rózsám… dal brácsaszóló kíséretében is. Csak a legnagyobb tisztelettel és köszönettel lehet adózni állandó karnagyuknak Vasile Cazan úrnak.

A koncertszerű előadás is megkívánta a rendezést. Bocskor-Salló Lóránt a néző- és játékteret is kihasználva, a mű iránti feltétlen alázattal mozgatta a szereplőket. Ez a rendezés valóban szolgálta Kodály dalművét – szemben sok sajnálatosan félresikerült színpadi rendezéssel. Apró jelzések, a darab lényegéhez alkalmazkodó irányított szereplő elhelyezés, mind bizonyították a rendező alapos műismeretét, a mű megértését. Nem hiányzott sem a színpad, sem a díszlet. Székelyföldön a Székely fonó hazatalált.

Szabolcsi Bence mondta a szerző ravatalánál: „Kodály Zoltán mindenekelőtt és mindenekfelett költő volt.” Ennek egyik letéteménye a Székely fonó. Az előadás bizonyos értelemben felfedező utat jelentett Kodály és a magyar népdal titkaiba. Isten éltessen minden résztvevő művészt és természetesen minket is, hogy minél többször lehessünk részesei ilyen feledhetetlen élménynek! Éltesse az isten Kodály Zoltán örökérvényű hagyatékát, amely a falusi parasztasszonyok és parasztemberek szebbnél szebb dalait emelte az időtlen remekművek sorába!

Ungár István

ny. középiskolai ének-zenetanár, karnagy

(Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium, Budapest)

szaktanácsadó, zenei író