Muzsikus-körökben nagy népszerűségnek örvend a hospitálás gyakorlata, kiváltképp a mesterkurzusok látogatása. A vendégtanár (nemritkán nagyhírű művésztanár) közelsége önmagában is élmény, ráadásul a tapasztalatszerzés élmény-szinten valósul meg. Nem túlzás azt állítani, hogy katartikus az élmény, annál is inkább, mivel „kockázatmentes” – az aktív résztvevő viszi bőrét a vásárra (igaz, ő profitál a legtöbbet ilyen alkalmakkor).

Ugyanakkor a „passzív” résztvevő is aktív – jó esetben mozgósítja a programban szereplővel kapcsolatos korábbi ismereteit, és értőn követi a zenei instrukciókat, amelyek tanulsága más kompozíciók esetében is kamatoztatható. A hospitálás bizonyos szempontból a legigényesebb módja az értő zenehallgatásra nevelésnek. Tényleges hasznát az befolyásolja, hogy milyen mértékű a „belegondolás” az újonnan kapott impulzusokba. Tehát, mennyire érvényesül az a kreativitás, amely transzfer-hatásként tudja később hasznosítani a hallottakat.

Mind énekeseknél, mind hangszereseknél sajátos problémát jelent az instrukciók szavakba öntése. Nem véletlen, hogy a tanításban meghatározó szerepe van a tanár mintaszerű bemutatásának, tehát, amikor a növendék hangzási élményként kapja a megvalósítandó célt. Ilyenkor sem pusztán arról van szó, hogy a tehetséges diák „leutánozza” a tanár játékát, hanem a közvetítő szavak kiiktatásával adott instrukciók követéséről. Megunhatatlan viszont hallgatni művészeket, akik szavakba is tudják önteni nemcsak elképzeléseiket, hanem azokat a módszertani fogásokat is, amelyek érvényessége túlmutat az egyedi megoldandó feladaton. Külön képesség ez! Ráadásul, arány- és formaérzék kell ahhoz is, hogy a tanár eltalálja az ideális mértéket, tehát, miközben kirészletez egy zenei vagy technikai részfeladatot, ne állítsa terelje el a figyelmet a megvalósítandó nagy egészről (analitikus közelítésnél pedig semmiképp se mulassza el befejezésül felvillantani a hangzáskép nagytotálját).

Sok-sok hospitálással eltöltött óra során a hallgató szinte észrevétlenül megtanulja a „ráhangolódás” művészetét, és ha egyazon mester munkáját követte figyelemmel, egy idő után már-már „előre” tudja, mit fog kifogásolni, módosíttatni, s mi az, amivel elégedett lesz. Ily módon a részletekből áll össze a tudatban a művésztanár portré.

Fordított utat járunk be, amikor gyakorló művészek írásos megnyilatkozásait olvassuk, tematikus-műfaji behatárolás nélkül. A verbalizálás két irányba hat; „visszafelé” megértjük az interpretáció némely jellegzetességét, „előrefele” pedig beavatást nyerünk globális művészet- (és néha élet-) szemléletekbe. Több szinten lehetünk értői művészi elképzeléseknek, elkötelezettségeknek, ars poeticáknak, és szembesülhetünk azzal is, hogy milyen széles kulturális horizonttal rendelkezik akár a legspecializáltabb interpretátor is.

Kiváltképp izgalmas olvasnivalót jelentenek a kortárs-művészek írásos megnyilatkozásai, akik bizonyos szempontból ugyanabban a világban élnek, mint kortárs-olvasóik, tehát még odavetett kiszólásaiknak is aktuális többlet-értéke van (későbbi generációknak esetleg lábjegyzetelni kellene némely utalást). A mi világunkról szólnak, arról az időbeli környezetről, amelynek kisebb térbeli szeletében vagyunk csak többé-kevésbé járatosak – a megélt tapasztalatok továbbadásának gesztusa mindig megszívlelendő tanulságokkal jár. És az írott szöveg nagy előnye a verbálissal szemben, hogy „visszalapozható”, ismételten elolvasható, tehát többszörösen biztonságban érezheti magát az olvasó, aki maga határozza meg olvasásának tempóját, s azt is, hogy mikor tart közben szünetet, végiggondolva az olvasottakat.

Schiff Andrástól korábban is olvashattunk; Hamburger Klára fordításában a 2003-ban „A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról” című kötetet. És most itt a folytatás: az egyik beszélgetés elgondolkodtató és megszívlelendő címét választva címül: A zene a csendből jön. A mintegy 300 oldalnyi főszöveg két teljes kötettel ér fel; az első rész beszélgetéssorozat, amelyben a beszélgetőpartner szerepét Martin Meyer, a Neue Zürcher Zeitung egykori rovatvezetője tölti be, a második rész rövid írások (esszék) gyűjteménye – nagy kár, hogy a kötet függeléke csupán névmutatót tartalmaz, valamint a képek forrásjegyzékét. Így az a legtöbb írásnak csak a keletkezési helyét és idejét tudjuk meg, s csak ritkán derül ki konkrétan, hogy hol-mikor jelent meg korábban folyóiratban (számos aktualitáshoz fűződő, reflektáló írás nyilvánvalóan nem e kötet számára készült). Az eredetileg német nyelven megjelent kötet javarészét Győri László fordította, négy esszét Hamburger Klára. A Fischer Annie (1914-1995) című esszé az egyetlen, amelyet magyarul írt Schiff András (ez a Gramofon könyvek sorozatában megjelent – két kiadást megért - Fischer Annie-kötet számára készült).

Schiff András hazai fellépéseit csaknem egy évtizede fájón nélkülözi a magyar zenebarát. Nem véletlen, hogy külföldi hangversenyei afféle zarándokutak, hazatérve ki-ki örömmel számol be külföldi hangversenyélményeiről (már amennyiben megoszthatóak a nem közösen átélt élmények) – egyébként pedig vannak a hangfelvételek, régiek és újak, szólóalbumok, kamarazenei programok, zongoraversenyek (köztük olyanok, amelyeket zongora mellől irányít). Az általa 1999-ben alapított Cappella Andrea Barca dirigenseként és szólistájaként élő koncertfelvételeknek lehetünk – közvetve – tanúi előadó művészete legújabb területének.

Éppen ezért hatványozott a jelentősége könyvének, amely értékéből adódóan kötelező olvasmány minden muzsikus számára is. Is - mert vélhetően tisztában van e kötet jelentőségével társadalmunk értelmiségi rétege (ráadásul a nem szakmabeli talán elfogulatlanabbul érdeklődő).

A beszélgetés-sorozatban érdemes figyelni az évszámokra, hiszen az, bár nagy vonalakban követi az időrendet, korántsem életrajz-igényű. És néha olvasói aktivitásra van szükség, hogy ténylegesen eljusson hozzánk az adatokból megannyi tényanyag, mint például a nyugati pályakezdés rendkívül gyors üteme (az amerikai publicity árának európai honoráriumokból való fedezése, majd villámgyors ütemben – ami megélve korántsem tűnhetett annak – a bérelt kisebb-nagyobb lakások, majd a saját házrész- illetve házvásárlás, ami aligha lett volna lehetséges a lemezfelvételek lehetősége nélkül).

A kortárs rendkívül szívesen olvas „közös ismerősökről”, a Kadosa-tanársegéd Kurtág Györgyről és Rados Ferencről, és szívet melengetőek a könyvnek azok az oldalai, amelyeken megelevenedik a Zeneakadémiának az a légköre, amelyről a „mai akadémistáknak” aligha lehet fogalma.

A beszélgetések polifóniájának értékét az adja, hogy az életrajzi és szakmai életrajzi események mellett korántsem elhanyagoltan kap szerepet Schiff András repertoárjának alakulása, egy-egy időszakban zenei érdeklődésének iránya. Sokdimenziós az összkép, amelyből kimondatlanul is kikristályosodnak ars poetica-értékű gesztusok, gondolatok.

A második rész rövidebb-hosszabb esszéit olvasva néha felmerül a kérdés: milyen szerepet játszhatott a belső és a külső „inspiráció” – vajon néha egy-egy kerekszámú évforduló önmagában elég volt ahhoz, hogy aktuálisan vesse papírra értékes gondolatait, meglátásait a muzsikus, némelyik netán afféle „vitairat”, amellyel környezete (vagy a tágabb közvélemény) vélekedésére reflektál?

Rendkívül szimpatikus az általános műveltség nélkülözhetetlenségét magától értődőként tekintő szemléletmódja. Érdemes ezt kihangsúlyozni, nehogy átsiklódjék rajta a figyelem! Schiff Andrásnak koncertező és hangfelvétel-készítő, rendkívül ”sűrű” mindennapjaiban jutott ideje (és energiája) a művészeti és tudományos érdeklődése kielégítésére, ráadásul soha sem szándékozott valamiféle elefántcsont-toronyba zárkózni (a napi politikai eseményekre való reagálásairól a bulvársajtóból is sokan értesülhettek). Komplex művészre vallanak témafelvetései, példaadóak az érvelései.

A gördülékeny fordításoknak hála, beszéd-közvetlenségű szöveget kap az olvasó. Schiff Andrást személyesen ismerők akár még a hangját is hallani vélhetik, amiként higgadt modorban közli a leírtakat. Eljátszhatunk a gondolattal: milyen lehetett a zeneakadémiai zenetörténet-vizsgák Schiff Andrása? Vajon pályája során mikor vált sajátjává az önművelésnek az az igénye, amelynek köszönhető a világban, múltban és jelenben való széleskörű tájékozódása? Mennyiben inspirálhatta erre mindenkori környezete, az őt körülvevő művészvilág?

De mindez csak afféle Nachklang, utóhang, lecsengés. Amíg olvassuk, élvezzük az élénk szellemű virtuális társaságot („kockázatmentesen”, a virtualitásnak köszönhetően), és „lassuló időt” kívánunk magunknak, hogy felülemelkedve a mindennapok időrabló apróságain, mi is megkísérelhessünk legalább mozzanatokban gazdagított életvitel-változtatást, figyelve az érdeklődés belső hangjaira.

Schiff András a beszélgetésekben kitér a humor, a vicc iránti érzékére. Ennek magunk is tanúi lehetünk írásai „előadásmódján” túl némely témaválasztásában is, úgymint (a nem létező) Andrea Barca életrajza („ciki”, ha valaki elhiszi!), ám az már humorban-tréfát-nem-ismerő felelős tanítás, hogy a koncerttermi közönség-viselkedéssel is foglalkozik (A hangversenylátogató tízparancsolata).

Tudatosan felvállalja, hogy távol tartja magát az elvárások „Prokrusztész ágyától”, akkor is, ha az igénytelenség valamiféle uniformizálódásnak kedvez (ezt néha a manapság divatos globalizálódás kifejezéssel illeti). Nem a környezetet kirekesztő saját-világot teremt magának, hanem hasonulás nélkül vesz részt a meglévőben, abban a nem alaptalan meggyőződésben, hogy mindig vannak olyanok, akik fogékonyak arra a minőségi igényességre, amely elvárásnak ő több szinten is eleget tesz, elméleti és gyakorlati tudásával, s nem utolsó sorban az értékek-szépségek átadásának vágyával és képességével. Hangversenyeinek légköre, művészetének fogadtatása maximálisan pozitív visszajelzés szándékai és elképzelései eredményességét illetően.

Azt a zenehallgatói viselkedést, amire tanít, mindig-mindenütt lehet gyakorolni. Más esszéinek gondolatmenete pedig jó útravaló, amikor hangversenyeken ráadásokat hallunk, vagy amikor zenei versenyekkel kerülünk kapcsolatba. És önbizalom-erősítő életrajzának megannyi felemlített adaléka csakúgy, mint néha eretneknek tűnő vélekedései, értékelései a zeneirodalom kisebb-nagyobb(ként számon tartott) alakjait illetően.

Kanti filozófiai kategóriákat segítségül híva, ezt a könyvet egyaránt tekinthetjük értékesnek „für sich”, azaz önmagában, „mint olyan”-ként, valamint „für uns”-ként, olyan olvasmánygyűjteményként, amelynek minden darabja megszólítja a potenciális olvasót.

Zenei „kincses kalendárium”, öröknaptár-érvénnyel.

(Magvető, 2018)

Fittler Katalin

Függelék:

Schiff András: A zene a csendből jön (részlet)